Osservatorio Letterario Anno XV. NN. 79/80 2011 · presenza di donne nei testi sacri (parte II) e...

OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XV – NN. 79/80 MARZ. – APR./MAGG. – GIU. 2011

1

ambito teologico. All'interno di questa situazione storica

è però possibile individuare una lunga tradizione interpretativa della Sacra Scrittura portata avanti dalle

donne (parte I del volume), evidenziare una particolare

presenza di donne nei testi sacri (parte II) e delineare, infine, a livello ermeneutico, i tratti specifici di

un'esegesi al femminile, praticata da donne cristiane ed ebree (parte III). La novità dell'opera, che si articola in

12 contributi, va riscontrata non solo nell'impostazione

interconfessionale, che si avvale di specialisti cattolici, protestanti ed ebrei, ma anche nella messa a confronto

dell'approccio storico con quello esegetico. Argomenti trattati: Introduzione generale (A.

Valerio). I. Donne e Bibbia: una lunga tradizione interpretativa. 1. Donne e Bibbia nel cristianesimo tra II e V secolo (C. Mazzucco). 2. La Bibbia delle mistiche nei secoli XII-XIV (F. Santi). 3. La Bibbia nell'umanesimo femminile (secoli XV-XVII) (A. Valerio). 4. Donne interpreti della Bibbia nella tradizione protestante (J. Økland). 5. Elisabeth Cady Stanton e la Woman's Bible: un'esegesi femminista nel XIX secolo (A. Berlis). 6. Le ebree di fronte alla Bibbia (M. Del Bianco Cotrozzi). II. Donne nei testi sacri. 7. Donne nell'Antico Testamento

(I. Fischer). 8. Discepole di Gesù (M. Perroni). 9.

Leadership femminile nelle comunità cristiane dell'Asia Minore (E. Estévez López). 10. Il simbolismo della donna nella letteratura apocalittica (L. Arcari). III.

Ermeneutica. Donne ed esegesi a confronto. 11. La donna nella tradizione ebraica: spunti poetici (L. Voghera Luzzatto). 12. Tendenze attuali nell'esegesi femminista: Mc 5 (M. Navarro Puerto).

Fonte: Wikipedia

La mimosa, simbolo italiano di questa ricorrenza.

APPENDICE/FÜGGELÉK

____Rubrica delle opere della letteratura e della pubblicistica ungherese in lingua originale e traduzioni in ungherese ____

VEZÉRCIKK

Lectori salutem!

Íme, most már ténylegesen beléptünk periodikánk évfordulós évébe, mely esztendővel hátunk mögött hagyjuk a harmadik évezred első évtizedét s megnyitjuk a XXI sz. második évtizedét. Ezen sorok írásakor már márciust írunk, míg az olasz nyelvű vezércikket még januárban készítettem. Amint láthatják ez a borító is színes, mint ahogy az előző számunkban említettem, szeretném ezen jubileumi évben mindenképpen megtartani a színes borítót, s ha anyagilag bírom, a további években is. Jó lenne, ha ezen szám is teljes egészében színes lenne, már csak azért is, hiszen egy másik s nálunk tízszer idősebb jubileumi évbe léptünk olasz honban: Olaszország egyesítésének 150. évfordulójának éve ez az esztendő, amelyről egy nagyobb lélegzetű összeállítást olvashatnak az olaszul értők az olasz-magyar akkori kapcsolatok tükrében is. Az olasz egyesítésben érdekelt magyarok nevei közül néhány olvasható az olasz nyelvű vezércikkben is, helyszűke miatt itt nem sorolom fel még egyszer, helyet hagyva olyan eseményeknek, amelyekre csak éppen utaltam az olasz szövegben. Egy harmadik jubileumi

megemlékezésről is található egy összeállítás – amelyről az olasz vezércikkben elfelejtettem említést tenni -: a Nemzetközi Nőnap kapcsán. Még most sem tudom, hogy sikerül-e megvalósítani ezen kettős jubileumi ünnepkör tiszteletére a teljes színes kiadást. Csak a lap végleges megszerkesztésekor tudok számot vetni az ezzel járó költségekkel. Szívem szerint szeretném még ezt a számot színes belsővel megjelentetni, még nyomatékosabbá tenni ezen ünnepélyességet. Ha nem sikerül ezt az anyagi áldozatot meghoznom, marad csak a tartalmi színessége, hiszen sok szép alkotást sikerült beválogatnom szerzői gárdánk jóvoltából, ami kárpótolhat mindannyiunkat a külső pompa elmaradásáért. Talán mégiscsak ez a legfontosabb, hiszen hány olyan csillogó, villogó, szikrázó alkotással találkozunk, ami csak külsőségre pompázik, de tartalmi üresség áll mögötte. Ezúton is megköszönöm mindazoknak, akik karácsonyi- és újévi köszöntéseiket küldték, néhányan még saját alkotásaikat is mellékelték ez alkalommal, amelyet örömmel és jó érzéssel fogadtam. Köszönetet mondok azoknak is, a jelentős kiadási költséggel járó áldozatvállalásomat megértvén azonnal jelezték a kiadvány megérkezését, így nem kellett izgulnom, hogy elveszett, mint ahogy nagyon sokszor előfordult nekem jelentős anyagi kárt okozván az újraküldéssel. Sajnos titokban felemelték a postaköltségeket, olasz honban nem is létezik már régóta az elsőbbségi, de a sima levél postaköltsége az elsőbbséginek az ára! Ahányszor kértem elsőbbségi bélyeget, azt a választ kaptam, hogy, hogy már nem létezik. Ennek ellenére néhány más olaszországi tartományban érkeznek ilyen küldemények. Szerencsére, még az olasz határokon túli országokban az elsőbbségi posta működik, bár ki tudja

15

»

DEL NO

MOS TRA

SOL

ONE E

PLATON

E


2

meddig... Éppen ezért, mivel a postaköltség az elsőbbségié, én következetesen ráírom „elsőbbségi‖, s a még rendelkezésemre álló kis címkéket felragasztom a külföldre szánt küldemények borítójára. Megszűnvén ez a szolgáltatás, az olasz postai szolgáltatás visszatért ismét a botrányos helyzethez: ki tudja hol rostokolnak, hol tekeregnek stb. a feladott küldemények. Lassan a hazai és itteni posta kezet foghat egymással. Abszurdum, hogy akár olaszországi, akár magyarországi ajánlott küldemény 2-3 hétig kóvályog vagy rostokol valahol, míg a címzetthez érkezik. A sima küldemények célhoz érkezése ennél tovább tart, volt hogy hat hónapos késéssel kaptam meg leveleket. S örülhetek, hogy egyáltalán megkaptam, mert nem egyszer előfordult, hogy meg sem érkeztek, mint legutóbb a pécsi Tudományegyetem XI. Hungarológiai Évkönyve, vagy a kaposvári Búvópatak havilap, amelyeket csak másodszori küldésre kaptam kézhez, amely nagy sajnálatomra a feladóknak jelentett plusz költséget. Az olasz nyelvű vezércikkben név szerint olvashatók azon szerzők, akiknek kiemelten is megköszöntem beküldött munkáikat, a munkáik fényképe is látható. Nagy örömet és kellemes órákat szereztek a bennük olvasható írásokkal: versekkel, novellákkal, regényekkel avagy gyönyörű fényképes képsorozattal. Ez utóbbi arra vár, hogy bekeretezhessem s a szerkesztőségi és dolgozószobám falán megfelelő helyet találjak nekik. Az olasz nyelvű részben látható egy-két felvétel a «Cocktail delle Muse Gemelle» rovatban is. Külön köszönetet szeretnék mondani a Pécsi Tudományegyetem tudományos kiadványsorozatának szerkesztőinek és a szerkesztőbizottság tagjainak (a neveket ld. az olasz vezércikkben), hogy a Hungarológiai Évkönyvben az «Osservatorio Letterario» bemutatkozhatott a világ hungarológiai tanszékeinek. Köszönet az Országos Széchenyi Könyvtár Nemzetközi Csereosztályának felelősének is, aki a közreműködésemmel megjelent kiadványokat (könyvek, irodalmi füzetek, periodika) a könyvtár számára – minthogy hungarikumok – rendkívül fontosnak tartja. Nézzük még a többi bennünket érintő eseményeket: A múlt esztendőben, szeptember 15-én a Debreceni Tudományegyetemtől kaptam egy névre szóló meghívót – szeptember 20-i jelentkezési határidővel – egy 10 napos (2010. okt. 14-24) Az anyanyelvi kultúra

megőrzése idegennyelvi környezetben c. műhelykurzusra a Debreceni Nyári Egyetem/Debrecen Summer School szervezésében. Sajnos nem tudtam megoldani debreceni jelenlétemet, így továbbítottam minden olaszországi és a világ más nyugati országában élő magyar ismerősömnek a meghívót. E rendezvényre minden országból max. hat jelentkezőt fogadtak el, akiknek utazási-, szállás- és étkezési költségeit teljes egészében az egyetem fedezte. Egy Sziciliában élő vállalkozó honfitársam megragadva az alkalmat helyettem pályázott, s elfogadták a jelentkezését. Erről a rendezvényről mindkét nyelven olvasható a beszámoló. December 27-28 táján egy másik felkérést is kaptam a karácsonyi jókívánságok mellé mellékelve Pékné Kehidai Klára ny. tanítónőtől levelének utolsó két mondatában elrejtve, amely így szólt: «Van egy ötletem! Milyen megható lenne, ha Ferrarából egy szalag érkezne a felavatott Centenáriumi zászlónkra!!!»

Azonnal felhívtam telefonon pontosításért, s rögtön megígértem, hogy küldök egy feliratos szalagot a mecsekpölöskei iskola-kápolna centenáriumi ünnepségére. Bizony nem is volt olyan egyszerű a beszerzése. Először is szerettem volna készíttetni ezzel foglalkozó kisüzemek valamelyikével egy szép feliratos zászlószalagot. Sajnos a mai napig sem reagált egyik sem, holott még online árajánlatot is lehetett kérni. Ezek után elfogadván Klári néni javaslatát – aki 2009. január 23-án elhunyt édesanyám középiskolás éveitől sírig tartó barátnője volt – elhatároztam, hogy beszerzek selyemszalagot s majd én saját kezűleg megoldom a feliratot. Beszereztem ruhaanyagra írható filctollakat s ezután folytattam szalagvásárló utamat. Igen ám, de az elképzelésemmel ellentétben a selyemszalag beszerzése egyáltalán nem volt egyszerű dolog, mivel már nem divat, s az üzletekben bizony már nem található. Lejártam a lábamat, kilométereket kocsikáztam, s végül is, amikor már majdnem reményt vesztve hazafelé tértem, megálltam az útba eső, otthonomhoz közeli, párhuzamos utcában lévő vegyes ruházati- és rövidáru kiskereskedő üzleténél, s nagy örömömre és szerencsémre nála találtam két maradék tekercs selyem- és nejlonszalagot. Ha itt kezdem, s nem a nagyobb üzleteknél, egy napot nyerhettem volna... Megvettem mindkettőből az összeset, mert nem tudhattam, hogy melyik anyagú lesz a megfelelőbb. Bizony jó, hogy ilyen előrelátó voltam, mert a selyemszalag alkalmatlan volt, mivel szétfutott a filctoll nyoma, akárhogy is ügyeskedtem, kifogott rajtam, nem lehetett ráírni ezekkel a tollakkal. A nejlonszalag - én még 'nylon'-nak tanultam, de a helyesírás-program hibának jelöli, ezek szerint a fonetikus átírás az elfogadott - viszont annál hálásabb volt. Szerencsémre az első nekifutásra jól sikerült a felirat, nem volt szükség újraírni egy másikat. Sikerült kamatoztatnom a 19 éves koromban a műszaki rajzolói tanfolyamon elsajátítottakat. A szalag mellé meglepetéseket is mellékeltem az iskola-kápolna archívuma számára, amely már inkább mint iskolamúzeum szerepét tölti be: ezen periodikánk két utolsó példányát ( 75/76, 77/78 dupla számait), Tolnai Bíró Ábel «Élet» (Edizione O.L.F.A. 2002 – irodalmi füzet); Szitányi György: Héterdő (Edizione O.L.F.A. 2006 novellás antológia); Melinda Tamás-Tarr-Bonani: Da anima ad anima, Edizione O.L.F.A. 2009 , műfordítás – verses – antológia és Da padre a figlio, Edizione O.L.F.A. 2010, magyar népmesék és népmondák olaszul); Umberto Pasqui: Trenta racconti brevi az én előszómmal (Edizione O.L.F.A. 2010 – rövid elbeszélések); Maxim Tábory: Ombra e Luce (Edizione O.L.F.A. 2011 – verses antológia az én olasz nyelvű műfordításomban). Ha személyesen nem is tudok elmenni a nyári ünnepségre, legalább így képviseltetve van az Osservatorio Letterario és az én kis családom is Ferrarából, hiszen hazai rokonsági és baráti kapcsolatok révén családunk az otthoniak révén is érdekelt ez alkalomból... Ezzel kapcsolatban egy szívemhez s lelkemhez nagyon közel álló képes, episztolás és rádiós dokumentációt olvashatnak e függelékben. Ez a 2011-es esztendő szerencsére elég jól kezdődött, kellemes találkozásokban volt részem: egy személyes és több elektromos postán keresztüliben egyaránt. Személyesen fogadhattam egy egyetemista szerzőt:


3

Tegdes Ágnest, akitől bemutatkozó sorok és két recenzió jelentek meg a múltkori számunkban s e jelenlegi számunkban is olvashatnak tőle egyet nyájas olvasóim. Ugyancsak egy másik debreceni egyetemista, Aszalós Imre kétnyelvű recenzióival is találkozhatnak ebben a számban Tegdes Ágnes figyelem-felkeltésének következtében. Publikációs döntésemet követően, véletlenül fedeztem fel, hogy tehetséges költői hajlammal is rendelkezik egy bizonyos Aszalós Imre nevű verselő, s mivel az interneten több azonos nevűvel is lehet találkozni, nem voltam biztos, hogy egy s azon személyről lenne szó. Ezen rejtély a szerkesztői döntésemet közlő levelemet követő válaszlevelében elejtett szavainak köszönhetően oldódott meg: így rájöttem, hogy az általam interneten talált tehetséges költő egy és ugyanazon személy s azonnal kértem tőle néhány verset esetleges publikálás céljából, amelyek nekem nagyon megtetszettek mind ritmikájukat, verselésüket, mind tartalmukat tekintve, s elhatároztam, hogy azokat is ebben a számban publikálom, amelyeket szíves figyelmükbe ajánlok. Tegde Ágneshez kapcsolódóan megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem Dr. habil Madarász Imre professzor úr, a Debreceni Tudományegyetem Italianisztika Tanszékének alapítójának és tanszékvezetőjének jelentkezését, aki köszönetét nyílvánította ki Tegdes Ágnes recenzióinak publikálásáért, akiről így derült ki, hogy tanítványa, s Ferrarában tanult a jogon kb. egy esztendőt mint Erasmus-ösztöndíjas. Madarász Imrét egyébként régóta nagyon jól ismerem magyar- és olasz nyelvű publikációiból (tanulmányai és könyvei révén), de személyesen vagy levelezés útján még nem volt szerencsém eddig s most íme most ez is megadatott. Levélbeli, megkeresésemre és saját felkeresésére ezennel megkezdődik egy kölcsönös örömteljes és megtisztelő együttműködés vele is, természetesen mindkét nyelven: olaszul is és magyarul egyaránt. Az alábbiakat írta periodikánkkal kapcsolatban: 1. «Örömmel olvastam kiadványuk, az Osservatorio Letterario Ferrara e l’Altrove legújabb (77/78.) számát, az olasz–magyar irodalmi kapcsolatok e szép fórumát. Megtisztelőnek tartom, hogy figyelemre és recenzióra méltatták „Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok‖ című könyvemet. Különösen megörvendeztetett, hogy publikációs lehetőséget biztosítottak tehetséges tanítványom, Tegdes Ágnes részére is. Nagyon szimpatikusnak találom, hogy folyóiratuk kétnyelvű, ahogyan a miénk is, a Debreceni Egyetem általam vezetett Olasz Tanszékének és a tanszéken működő Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontnak az évkönyve, a szerkesztésemben 1993 óta megjelenő Italianistica Debreceniensis. […]» 2. «[...] megtisztelő, örömmel jelenek meg becses folyóiratában [...]» Kitüntetésnek érzem sorait, hiszen kimondottan szakmabelitől érkezik a tevékenységemet elismerő kritika. Remélem, hogy ez az együttműködés sokáig fog tartani. Ezt követően elfogott a kíváncsiság, s rákerestem Aszalós Imre nevére is az egyetem honlapján, s ekkor derült ki, hogy ő is Madarász Imre egyik tanítványa. Tehát a debreceni italianisztika tanszék – lám-lám három a magyar igazság – három személy képviseletében jelenik meg folyóiratunk

hasábjain: a tanszékvezető és két tanítványa képviseletében, munkáik révén. Ez annál is inkább nagy örömet jelent nekem, mert kellemes emlékek fűznek az általam nagyon szeretett kálvinista Rómának hívott Debrecenhez és az ottani egyetemhez is, hiszen fiatal koromban a gimnázium utolsó két évét Debrecenben végeztem a Svetits Katolikus Gimnáziumban, ahova nagyon szerettem járni. Az egyetemre is jártam annak idején az érettségi előtt felvételi előkészítő edzésekre, mert sporttehetség lévén a testnevelő tanárnőm azt szerette volna, ha testnevelés szakra jelentkeznék... Egy alkalommal pedig Alizzal, az akkori egyetemi hallgató, noviciátus időszakában lévő fiatal nővérrel egy esti egyetemi irodalmi színpadi előadáson vehettem részt, ahol – ha emlékezetem nem csal – az akkor 24/25 év körüli fiatal színész, Vallai Péter irodalmi előadását élvezhettem, amely programmal évekig járta az országot. Ezek nekem nagy kiváltságot jelentő élmények voltak az iskolanővérek gimnáziumában... Madarász Imre professzorral megnövekedett a hazai italianisták és hungarológusok száma, akikkel az Osservatorio Letterario kapcsolatban áll vagy állt (ez utóbbiak elhalálozásuk miatt maradtak el)... Így kevésbé érzem magam árvának, kirekesztettnek az akadémiai körökből. Jó lenne, ha az olaszországi magyar és olasz hungarológusok is követnék példájukat, ahelyett, hogy orrukat magasan hordva elhatárolnák magukat. Igaz is, ha nem létezne a szinte fosszilizált, ún. olaszországi egyetemi bárórendszer, akkor talán valóban jól működne a felsőoktatási rendszer, s talán nekem is lehetőségem lett volna a bejutásra. Bár ilyen és politikai összeköttetések nélküli, született olaszoknak is nehéz egyetemi és egyéb katedrához jutni, hát még idegenből származónak... Koromnál fogva pedig most már végképp nem is reménykedhetem ilyesmiben... Hogy folytassam a jó hírekkel, örömmel megosztom, hogy tavaly decemberben kellemes telefonbeszélgetésben volt részem Bodosi György írónkkal, aki ezúton köszönte meg a speciális, színes kiadású példányunkat, s a névnapi és karácsonyi jókívánságok mellett megtudtam, hogy december 23-án a késő esti órákban az MR1 rádióadón sugározzák a vele készített riportot, amelyet Liptay Katalin és Kövesdy Zsuzsanna készítettek vele. Nagy örömömre az interneten keresztül sikerült végighallgatnom a 25 perces «Esti beszélgetés kultúráról: Bodosi György» c. rádióadást. Szerencsére rögzíteni is tudtam, bár az internetes közvetítés sokszor nem volt kifogástalan, de ennek ellenére nagyon szívesen még többször is újra végighallgathattam mind interneten, mind a riportermagnómon keresztül. A «Curriculum» c. könyvének köszönhetően minden elhangzott dolog ismerős volt már számomra, mégsem jelentett unalmas időtöltést, sőt! Akik meg nem ismerték munkásságát, most hallhattak róla, akinek írói és költői tevékenységének támogatói Illyés Gyula (1902-1983) és a szintén orvosíró Németh László (1901-1975) voltak. Az orvosi és irodalmi munkásságán kívül szó esett régészeti gyűjtőszenvedélyéről is, ami tulajdonképpen a pécselyi leletek véletlen megtalálásával kezdődött. Hét évezred emlékeiből gyűjtött össze régészeti leleteket a pécselyi völgyteknőben. A «Múzeumi beszélgetések»


4

elbeszélései ezen leletektől ihletettek. A pécselyi völgyteknő vizenyős, tucatnál is több fakadó forrásokkal ellátott területéről, az őskor szinte valamennyi szakaszáról tanúskodó leletek kerültek elő. A múlt század hetvenes éveiben, a szövetkezet a Varjas- kút körüli földeken mélyszántást végeztetett. A feltört talaj felszínére ekkor nagy tömegben kerültek elő a régi korszakok különböző szakaszára utaló, az ott ténykedők szemében hulladék anyagoknak vélt törmelékek, csontok, kövek, agyagedény- és üvegcserepek, bronz- és vastárgyak. A fűre kirakott anyagokat, a pincéjéhez sétáló olasz-magyar származású orvos Dr. Józsa Tivadar – édesanyja Adele Voltolini – , azaz az író Bodosi György is megpillantotta. Szatyorba rakva vitt belőlük haza. Ráérő idejében a felesége, Panni asszony is segített az összegyűjtésükben. Néhány, baráti látogatásra otthonába érkező múzeológus biztatására, gondjaiba vette a leleteket. Belekóstolt a régészkedésbe és lassan már nemcsak anyaguk, milyenségük szerint, hanem korszakokba rendezve is csoportosította őket. Így bontakozott ki előtte a hét évezredes folyamat, amelynek során az egymást váltogató kultúrák között a völgy, a Pécselyi-medence, a népek hullámzó, váltakozó folyamának nyomait megőrizte. Követhetőek, az állandóan jelen lévő, a tájhoz szorosan kötődő, évezredeken át fennálló, a környezeti hatásokhoz igazodó életformák. A legrégibb maradványok Kr. e V évezredhez vezetnek vissza. A szerszámként használt agancsok, szarvak, és csontszerszámok még arra az átmeneti korra utalnak, amelyben az élelemszerzés módja a vadászat és a gyűjtögetés lehetett. Az óriási számban előkerült radiolaritok mutatják, hogy viszonylag jelentős számú közösség telepedett le az akkori tó köré és folytatott a kor színvonalának megfelelő tevékenységeket. Százszámra kerültek elő agyagedény-töredékek. Jellemzőek e tekintetben a fülmaradványok. Nemcsak a formagazdagság miatt, azt a küzdelmet is elárulják, amelyet az edénykészítők folytattak az agyaggal, hogy a legcélszerűbb és leg-alkalmasabb formákat találják meg. A radiolaritokat a félnapi járóföldre lévő szentgáli tűzköves bányából szerezhették be. A festékrögöket az ugyancsak félnapi járásra lévő lovasi bányából. A csiszolt kőeszközök között a legérdekesebb az az apró almányi, félbetörött kő, amelyet vonaldíszekkel tettek jelentősebbé. Törzsi vezető jogarának része lehetett. Egy másik kultikus edény azért érdemel figyelmet, mert az edény fenekére is róttak vonalakat, ahova díszítést értelmetlen lett volna helyezni. Kezdetleges jelzés, ősi írásjel lehet inkább, amelyre egyéb darabkákon levő vonalkák is utalnak. Figurális kerámia alig került elő. A madár totemállat lehetett, s ábrázolása jóval sikerültebb, mint azé a női alaké, akit tán az akkor uralkodó nőkultusz miatt formáltak meg. Ide tartozó lelet a medvetalp fülecske is. A bronzkori leletanyag jóval szegényebb, s ugyanez mondható a fémkorok valamennyi szakaszára. Egy öntőforma-sablon s a közelében talált salak-maradványok bizonyítják, hogy fémöntést is végeztek ezen a földterületen. Avaskor határán élő urnamezős kultúra népessége valamivel több nyomot hagyott, bár a közvetlen utánuk ideérkező kelták jelenlétéről nincs bizonyíték. Az éghajlat megváltozása is oka lehetett annak, hogy a völgynek ez a része alkalmatlanná vált

telephely létrehozására. Elmocsarasodott, kiapadt vagy ellenkezőleg, túlságosan magasra emelkedett a víz szintje. Mindezekre a közelebbi évszázadokban, sőt évtizedekben is volt példa. A táj újabb felvirágzása, a rómaiak korára tehető. Része volt ennek az a szerencse, hogy a völgy egy fontos útvonal irányába esett, a Balatont, Tihanyt s a Dunát, Brigetio-t összekötő észak-déli útvonalba. A rómaiak, ha kellett, már le tudták csapolni a tavat. Mindenesetre ők már az őskoriaknál is jóval mélyebbre, a Varjas- kút és a Bötke köré, s az azokból kifolyó bővizű sédek mellé települtek. Szentélyt is építettek ide. Az előkerült nagyszámú sigillata töredékek pedig arra utalnak, hogy volt mivel fizessenek ezekért a Galliából vagy Itáliából behozott drága import árukért. A sigilláták mellett figyelemre méltó az a ládikaveret, amelyről egy római veretekkel foglalkozó muzeológus azt írta, hogy az ilyen Solkvadriga ábrázolás másutt nem fordult elő Pannóniában. A gyűjtemény egyetlen középkori lelete az a szép gótikus kulcs, amely a Ferenc-hegy földjéből került elő művelés közben. Mindezek a leletek a falu iskolamúzeumában találhatók, amelyet az író alapított a pécselyi általános iskolában. (Forrás: a rádióadás és a múzeumi ismertető) Befejezésül megemlítem, hogy a felhalmozódott rengeteg munka és egyéb engem érintő elkötelezett-ségek miatt a tervezett jubileumi antológia valószínű, hogy júliusban még nem fog megjelenni, de remélem, hogy ezen éven belül sikerül mindenképpen összeállítanom és kiadnom. Júliusban elfoglaltságom miatt nem tartózkodom Ferrarában, éppen ezért előreláthatóan nem biztos a júliusi számunk megjelentetése sem. Mivel augusztusban egész Olaszország szabadságra megy, s így leáll a hivatalos vérkeringés, az állampolgárok java része sem található otthon, éppen ezért valószínű – ha el is készülök a kiadvány teljes megszerkesztésével –, hogy majd csak szeptemberben postázom a folyóirat 81/82-es számát. Ezzel elérkeztem mondanivalóm végére: áldott húsvéti ünnepeket és jó olvasást kívánva szeretettel köszöntök minden Olvasót s a viszonthallásra júliusban vagy szeptemberben!

- Bttm - LÍRIKA

Aszalós Imre ― Debrecen

HOLDJÁTÉK

Arcodat láttam vagy csak a Hold csókolt csillagot csöndem egén?

Hangod csengett? Oly szép zene volt, lágy tündér-dalban ontva felém

lázban oldott mézízű mannát, rejtett fények hívó melegét,

pillantást, mely izzva suhant át fényév-távot, mely úgy töri szét

lomha láncát e szürke világnak,

mint kristály-könnycsepp kőszívet old...

"Árnyad láttam!" - zengtek szárnyak. "Arcodat láttam!" Vagy csak a Hold

játszik a szívvel, fénytelen éjjel


5

lelkem alá lopózva nevet.

Csendbe hanyatlom... Mellém térdel, s fülembe súgja égi neved.

SERMONES

„Adjunk az életnek új nevet!‖

„S mi legyen az?‖- kérdeztem tőle.

„Tekintsd csak a kék eget, S a földet, hogy’ nő ki belőle,

Az éji lepkét, hogyan éled, S órákban méri életét,

S a fény vajh mennyi évet élt,

Míg balgán sötétségbe tévedt?‖ „Nem tudom, Mester‖- súgtam a fáknak.

„Nevezzük hát Múlandóságnak?‖

„Adjunk a halálnak új nevet!‖

„S mi legyen az?‖- kérdeztem tőle. „Tekintsd a hanyatló lelkeket,

S láttad-e azt a szőke Kislányt a gomolygó világban,

Ki nem érti a tompa gondokat - a szalagokat őszülő hajában -,

melyeket az eszmélet bontogat?‖

„Nem tudom, Mester‖- súgtam a szélnek. „Nevezzük hát Felismerésnek?‖

Elárvult kérdések fonnak körbe,

S az idő sikong kezem alatt,

Tükörképem keres a tükörben, De nem látja az üvegfalat,

Jeges kezű hajnal ébreszt, S szemembe az éjfél költözött,

De elég-e a felismeréshez Másnak lenni az emberek között?

„Nem tudom, Mester‖ – zokogom egyre,

S már nem emlékszem a nevemre.

AZ ISMERETLEN MAGYARORSZÁG

Tusnády László nyomán

Aznap mindenre oly köd szállott,

nem láttuk egymást, a házakat,

nem láttuk a világot.

A szívekbe gyűlölet költözött, vakon jártunk s hidegen

simító kezek között.

Tiszta lábunkkal sárba léptünk mélyen,

s napfényt vártunk hamis bálványok neon-sötétjében.

Szennyes áradat hömpölygött köröttem,

halál-úton nem halottnak,

én apostolnak jöttem.

Most mégis: tűnt Mester vérző tanítványa egy népért kiáltok, tetszhalott népért

sziklasírba zárva.

Örökre elveszett? Hitványak ál-dárdaéle

feledést s szégyent hozhat

oly tiszta nevére?

Haza? Idegenbe? Úttalan útra léptem,

előttem: a Semmi; mögöttem megkínzott büszke ezredévem.

Új Ulysses, szállván nem látott vizekre

hazám lelkét ébresztni indulok

a Purgatórium-hegyre.

De hiszem s tudom, hogy egyszer egy éjen, ha remény nélkül maradok lelkem

elsüllyedt kikötőjében,

könny-tengeren járva Ő hozzám siet,

kenyerem, borom megáldja majd, letörli könnyeimet,

s fáradt szívemben felgyújtja a lángot,

hogy látva lássam, hogy lássuk

az ismeretlen Magyarországot.

VÁRAKOZÁS

Az üres padokon, a korhadó fában

az Idő aludta álmát. Úgy ültem, nekivetve hátam,

s néztelek az emlékek alatt,

mint örök, mint sosemvolt csodát. Az eső sárosan szakadt,

s te csendben, mint a gyermek, könnyek nélkül zokogtál egyre.

Gondoltam, átölellek, testem melegével, lelkemmel ölellek,

s ráterítem zöld szemem szemedre.

De, tudod, én jobban didergek, gerincemen jéghideg cseppekben

folyik a múltam, a kimondott szavak, s minden, ami jóvátehetetlen.

------------

Még látlak, bár óvnak a falak, érezlek az álmaim alatt,

a fű alatt, a föld alatt, a vizekben, a tengerekben,

Téged hallak a végtelenben, s a padon ülve, leplünk alatt

megfagytam, mikor betakartalak.

Bodosi György (1925) ― Pécsely FARKAS TÁRSAM – I.

A külső udvaron fal alapozása közben

érdekes dolgok kerültek felszínre. Kövek, csontok, agancsdarabok,

kagylóhéjak. Néhány darabon rovátkákat fedeztem fel. Emberkéz jelei, talán egy kezdetleges írásról

árulkodnak. Egy délutáni félálomban laptákoknak

neveztem el az itt élhetett elődöket. A csontok rénszarvas maradványok voltak, az agancsok a kihalt

jávorszarvasoké. Ebből arra következtettem, hogy a jégkorszak idejéből, tán annak a legvégéről valók.


6

Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy értelmezzem a

jeleket. Nem kételkedhetek abban, hogy az akkor élőknek is voltak gondolataik, érzelmeik, indulataik,

reményeik, félelmeik. Ezekről szólhatnak a rovásjelek.

Képtelenség lenne nyelvüket, hangzóikat és mássalhangzóikat megismerni, de arra marad némi

esélyem, hogy képzeletem révén valamit megértsek az életükről. Ezzel a szándékkal fordítottam le a

rovásjeleket. Vigyáztam arra, nehogy ködös

útvesztőkbe kerüljek, s a mai korszerűnek nevezett líra homályos, nehezen érthető kifejezései helyett, az

egyszerűségre és az érthetőségre törekedtem. A lefordított rovásdarabkák mindegyikénél feljegyeztem,

hogy milyen anyagon leltem rájuk. Fordításaim végül egy, az akkori kor valóságában megtörténhetett

eseményről is beszámolnak, a farkas emberhez

szelídítésének nagyon jelentős eseményéről, hiszen ez által vált a táplálék akkori megszerzésének egyetlen

lehetősége a vadászat könnyebbé.

Kőre vésett jel

Farkas társam csak fekszik, alig mozog. A medvebőr, amin rég elkopott

Valamit fal, ha orrához dugok. Csupán halat mivel a szarvasok

Most nem jönnek erre. Siratom, ahogy

Elnyúlni látom. Bárki toporog A jégkunyhó előtt, senkire nem morog.

Szerencsétlen azt is beengedi majd Kit vendég-látni senki nem óhajt.

Rénszarvas csontos

Én nem láttam, ám mások igen, ahogy

A kunyhók mögé ki tett tetemeket

A nem mozdulókat valakik elviszik Valahová, éjjel, vagy ha leülepedik

Reánk a köd. Varázslók szerint Szellemek viszik föl a Holdba egyenest

Ahol megint kezdhetnek életet.

Kagyló hátán vésett

Valamikor jártunk abban a távoli Völgyben. Ott, ahol olvadó jégcsapok

Szájából az édes víz lecsorog

Egylábú százkezű szelleme őrzi. De túl járva eszén ittunk azért

Akkor annyit, amennyi torkunkon Át befért bendőnkbe.

Másoknak is mondtuk, eredjetek. Még farkasunk is vígan lefetyelgetett.

Botár Attila (1944) ― Veszprém ÚJABB FÉLCÉDULÁK

XLI. Beleébredtem. Ez a királyság.

Faltól falig. És immár síromiglan.

Az évszakoknak szél töri ágát.

Világosabb lesz tükröm. Hát ne szidjam.

XLII.

Amit a csöndes lejtő ellopott a naptól: önti számba, bora néma

áhítatától még fölragyogok – Döf a csönd aztán. Szöknék. Önaréna.

XLIII. Aszfalt. Kínálja szürke közönyét,

mindegy: fölé, vagy már alá kerültél, csak rágicsáld, tojás-héjt a menyét,

az új nevet, ki még Földön születtél.

XLIV.

Az egyre röpkébb, el nem fáradó napok futnak a homály fövenyére.

Mi van azon túl, tudás, fönt-lakó gyümölcs s tovább a vándorbotok éje?

XLV. Megered tán, ha most itt leszúrom

a husáng, ez a kéz fényezte tengely. Az idő kedvez: a gyalogúton

ibolya s mályva egyszerre dereng fel. Megjegyés: Idő közben megjelent a 2019/2010. 71/72-es dupla számunkban bemutatott legújabb, Éneklő nyomokért c. verses kötetében. Claire Goll (1890-1977)

ÉDESVIZEK (Alle Süßwasser)

Édesvizek áramlanak feléd,

zuhognak az égből elődbe,

mint folyók, a világot átjárják s szökőkutakként lábujjhegyen

állnak elédbe. Oly nyelven suttognak, hogy mindig érted,

a tavak hallal táplálnak tégedet

melyek törött tükrök álmaiból, mint szökőkút emelkedik ki szívem,

magasan, mint a Traianus oszlopa.

Ford. © Hollóssy Tóth Klára - Győr

Elbert Anita (1985)― Székesfehérvár

AZ ÖNMAGUKAT OLVASÓ PONTOK

A teremtés titkainak tudója, vízből keletkezett

Monászok sora, örök létezők, a gondolkodás őrei, Körben gondolatjelekből egységet alkotnak.

Középen áll a lélek téridő keresztjére vetett

Természeti pontja, állandó belső változás Láthatatlan figyelője, éber szögek lógnak

A keresztből, gondolatot sző a határ, Eggyé válik, aki van, megmutatkozik

Név által kettős jelentés, lakozik és nevet

Az egészben, elé borulnak összes nyelvek, Gondolkodás égiszén sírni kezdenek

A fellegek, csontok kelnek életre,


7

Hangot testál cselekvésbe lényeg, s az élet

Síkján, majd a lélek szövetén a nyelvi Egységek könnyeiből született meg

Sómagokból a költemény, új teremtés lesz,

A halál, csoda írja felül csak szörnyű szózatát.

Határsávban az esemény nyelvi eredet őrszemeként Kimondhatatlan leképezéssel gondolatjelekben

Lakozik, újraírja írással gondolkodás egészet,

Így a szóban már csak a jel hiánya ring.

Keresztmetszetben fészkel a szó teremtő pont Csendjében, megfordított olvasás lett a kezdet,

S a keletkezés a mozgó pontok pályáján, akár A molekulák koccannak össze, saját tapasztalat által

Jut vissza kezdetbe átlépések fordításának jelegyüttesében.

Teremtő pont mozgó pályáján az átélhetetlen helye

Megfordított gondolkodás nyomában igébe sűríti Kezdetet és keletkezést az önmagukat olvasó pontok

Szövegegységének értelemképzése keresztjében.

HÓBAGOLY

Görög istenek éjjeli fészke,

Zajos hajnalok világító bérce, Hóesés csüng vállain, melyen

Tartja az egész univerzumot. Ő a hóbagoly, ki utolsó hangját

Adja ki ma, görcsöset, érdest, S a világ fájdalma mind csak

Belesűrült, hangja: „o‖ volt,

Kerek, egész költemény, Kihágást nem tűr, véleményt

Nulláz, hiszen e utolsó dalnak Önmagában volt nagy értéke.

Hóbagoly fészkel a szívemben.

A hiány csúcsa benne ring, Mégis havat szór a már elmúltra,

Mintha soha nem is lett volna, Kardos csatákra hívja fel az ember

Számait, mert minden élőlénynek

Van egy titkos száma, melyet Lelkük mélyén rejtegetnek, s majd

Búgás rázta meg a tájat, fehéren, Hólepelbe öltözve, különös

Hangjába a domboldal beleremegett. Havas szirti gyopár nyílott ki

Tenyeremből, s én nézem lassan

A talajt, hogyan szűrik ki belőle Az ásványokat, melyek gyógyító

Erőt fecskendeznek az emberi Szívekbe. Hóbagoly lett az életem.

Fakopács kopogtatja szavaimon

Az ütemet, hanglejtés lesz Az utolsó hang, a hangoltság

Saját lélekállapotom, s ha majd A lelkünk összeér, rögvest mondani

Fogom, hogy támadj fel hamvaidból Hóbagoly, a láthatatlan főnix földi,

Látható képe, nyomba meredve, örökre.

Gyöngyös Imre (1932) ― Wellington (Új – zéland) SHAKESPEARE-SOROZAT XI.

William Shakespeare (1564 – 1616)

Shakespeare 13 Sonnet

O that you were yourself! But, love, you are

No longer yours than you your self here live. Against this coming end you should prepare,

And your sweet semblance to some other give. So should that beauty which you hold in lease

Find no determination; then you were

Your self again, after your self’s decease, When your sweet issue your sweet form should bear.

Who lets so fair a house fall to decay, Which husbandry in honour might uphold

Against the stormy gusts of winter’s day And barren rage of death’s eternal cold?

O none but unthrifts! Dear my love you know

You had a father: let your son say so.

Szabó Lőrinc fordítása:

Bár magadé volnál! De az, szerelmem addig lehetsz csak, míg földünk lakod:

készülj gyorsan közelgő véged ellen és add át másnak édes alakod.

Kölcsön-szépséged így lehet örök

virágzás csak, mert bár tested kihűl, újjászületnél s édes gyönyöröd

édes sarj nyerné egykor örökül. Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,

ha hű gond megjavíthatja, mire felzúg a tél viharos szele, vagy

a halál örök fagysivár dühe?

Óh! csak a Pazar. Drágám, volt apád; Hadd mondja ezt a fiad tereád!

Gyöngyös Imre fordítása

Lennél magad!? Kicsim, az nem szabad,

amíg e földi léted élheted, melynek végére kell, készítsd magad,

hogy másnak add majd drága küllemed. Szépséged, melynek bírod bérletét,

nem jár le; úgy leszel te csak magad,

ha valós lényed öröklétbe lép s édes mintádból lesz édes nyomat.

Ily szép házat ki hanyagolna, mondd; mit jó gazda tél viharában ápol;

ki ne engedné, hogy megóvja gond

a halál meddő és örök fagyától? Csak tékozló, ki vissza nem riad;

hogy volt apád, hadd mondja el fiad!


8

Gy. I. megjegyzése:

Nem hiszem, hogy Szabó Lőrinc megérezte azt, hogy

tulajdonképpen kinek is írja ezt a szonettet a Bárd. Az

első sorban a megszólítás - szerintem - hibás, mert ez nem a szerelmének szól. Sokkal inkább a fiára,

Hamletre illik a szöveg. Szabó Lőrinc nem ismerhette azt az általános megszólítást az angol Midland-ben,

amit lépten-nyomon használnak a ―colloquial english‖

szerint. A ―love‖ megszólítás a szülő és gyerek között, vagy megfordítva olyan közeli megszólítás, mint a

magyarban ―aranyoskám‖ vagy ―husikám‖ vagy angolul olyan ―endearment‖, amit nem csak szerelmesek és

házastársak használnak. Hovatovább nemcsak az utolsó két sor párrímjeiben van utalás a nemzedékekre,

hanem az egész szonett a szépség öröklődésére utal.

11.) Folytatjuk

Gyöngyös Imre (1932) ― Wellington (Új – zéland) MÁRAI FÜVESKÖNYVÉT BÖNGÉSZVE

Éned felinná bölcsesség nyugalmát, mint egy forró napszárított szivacs

s tudatodat bölcsebb rendszerbe csalnád, hogy elmédből hullt morzsát ne sirass!

A rendezett elmélkedés gyümölcse élvezhetőbb és egészségesebb

jó szellemednek, semhogy azt betöltse

zavart cefréből leforrott ecet. Gyógyulj hát mind e lelki gyógynövénnyel,

mit füveskönyvében így megtalálsz s mit bölcsessége apránkint megérlel,

mint aratásra érett fűkalász!

Bírálatoddal válogass és leld meg a gyógyfűszert, amit kíván a lelked!

Hollóssy Tóth Klára (1949) ― Győr

MIT HOZOL NEKÜNK?

Mit hozol nekünk megint újév? Sorold a jót, rosszat! Hallgatom.

Bízik benned a nem szűnő remény,

mint koldus a luxusvonaton. Ne adj nekünk már semmi rosszat,

így is sok a bánat, gyötrelem, semmit ne adj, ha jót nem adhatsz,

ne vergődtess folyton, szüntelen!

Legyen életünk egyre csendesebb,

és értelme egyre- egyre több, őrködj egy kicsit féltőn felette,

legyen az idő lassabb, mérhetőbb! Nem törődik velünk, csak rohan,

míg sötét bánatot fest az égre,

kibékülhetne végre már velünk, így halálra fárad a vágy reménye.

Maradhatna kicsit többet nálunk,

lehetne kedves, mint valaha volt, lehetne barátunk, csendestársunk,

mint régen, mikor meséket dalolt!

Maradjon még szépen itt velünk

feledtesse el a sok kudarcot, szólj neki, béküljön meg velünk,

vegye le rólunk a Krisztus-arcot!

ZSONGNAK A TÁJAK

Shopin keringők lágy dallamára

búsong a levélhulló őszi est,

rég lehangolódott zongorája a szorongó tájjal az égre rezg.

Áthangzik a hegykaréjon döngve

e szeptemberi hűs melódia, forgószél tombol a mélybe bőgve,

az elválás búsuló, mély szava.

Rőt lombok közén villog az arany,

a nyugalom csendje mély, néma itt, simogató, enyhet adó balzsam,

nyugtatgatja a lélek húrjait.

A vágyak körtáncokban kerengve

merülnek el a csendes közönybe, dalok csengnek, szélednek szerteszét.

Zsongnak a tájak zsolozsmás imákat,

nyálkát sírnak a csikorduló ágak,

görnyed az ősz, betölt a szürkeség.

HOZZÁD BESZÉLEK

Az igazi szerelem színtelen, hallgatag, mint a hétköznapok. Csak az énekel, aki vár valakit, Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.‖

Hervay Gizella

Hozzád beszélek, húsz éve hozzád, nem múltál el még mindig belőlem,

kétségbeejtő ürességet hagytál,

mely nem szabadul sohasem tőlem. Elmondom neked mit mondanom kell,

az embernek ha bennreked szava, te is tudod, olyan, mint az állat,

nyüszít, ha nem szabad vonítania.

Talán már te is megtudtad végre,

nem jóra esett a választásod, én nem flörtre vágytam, szenvedélyre,

és nem én voltam, aki hibázott. Elfogadtalak, a sors téged adott,

de bárcsak ne így adott volna,

életemben ‖egyszer volt alkalom „ magát kétszer sosem tékozolja.

Veszélyes játékot űztél velem,

miért hazudtad, ha nem szerettél?

irgalmatlan kegyetlen tettedet nem csodálhatod, hogy nem feledték!

Veszélyes a hazugság világa, nem engedi el azt, ki betéved,


9

s legtöbbször börtönébe azt zárja,

aki véletlenül odatéved.

Nem azt, ki felhasználja kelepcének,

ő az, ki úrrá tud lenni rajta, s a rabok mindig énekelnének,

hogy aki bezárta őket, hallja! „Elárvultam végül, úgy szerettelek‖,

süket füledbe trillázik a semmi,

születik az ének, de nélküled, tudom, mindenkit el szoktak feledni.

Itt maradt utánad az üresség, s elvárod, éljek beletörődve,

ami volt él, ha nem lehet is, még, akkor is, ha nem ide való a földre!

A küzdelmet érted már feladtam,

bár beborít még a keserűség, nem szítom fel a hamvadó lángot,

de megőrzöm pislogó tüzét.

Az édenből végleg számkivetve

örökre várlak, véghetetlenül, mert voltál, vagy, így is, elveszítve,

rabod maradtam menthetetlenül. Van kik nem, s kik mindenért fizetnek,

e földön minden igazságtalan, adós vagyok, mert megszülettem,

hát lakolok is minduntalan.

Hiába várlak, sohasem te jössz,

nincs vigasz, a szenvedés marad, vagyok magam által száműzött,

a rabtartó és a rab. Horváth Sándor ― Kaposvár

KÖLTŐLÉLEKTÁRSAK Motto: Csak életünk öregszik, lelkünk halhatatlan – A fátyol szétszakad, már nics tovább titok, Itt van, ki lélektársként hozzánk tartozott. Ne feledd el, hogy egyszer visszatérek, Mikor egy percre elcsitul az élet,

A nagyobb csöndből visszajőve, érzem, Már másik nő szövi élet-regényem.

Andánk kézfogása ver hidat közénk – A szív megérzi, társát megtalálta,

Ezért küldettünk mi egykor máglya lángra,

Végtelenből szőtték lelkünk köpenyét. Századok sarából jött a Jóbarát?

És most szemében csillog ezer karát? Fénye itt van, hogy újra átöleljen,

Hű lélektárs az idő végtelenben.

Életünk folyama egykor megszakadt, De örök az élet – idő áradat.

Élet-szerelem s lelki rezdülések Formát adnak az ősi küldetésnek.

Annyi idő telt el, s mégis itt vagyok,

Csillag szememben könnyes vád, ezernyi Átok, kín, titok és égi vágy ragyog,

S amott egy ajtó, csak most kezd kinyilni.

A VERS IGÉZŐ VILLANÁS Hommage a’ Tamás-Tarr B. Melinda

Nem inspiráció jele: véletlen

kincsek, krőzus gyűjteménye - bár legyenek azok, oly csodás okok?

Költeni annyi, mint kicsit meghalni, magányos csöndben,

ismeretlen fény magasában, ott fenn, csak hogy meghalljam a rejtett hangokat.

Édeni dalban,

rátámaszkodni a papír kínálta, szűzi, fehér lobogásra, feledve,

elhullt sor(s)töredékek regimentjét - Már csak a csend szól,

amikor egy hangsor ölelés, mintegy

álomból odaintve, megszületik - a szó ragyogás, feketén fehéren:

ím az ajándék. Mintegy varázsütésre telik a lap,

ártatlanságának felavatóján, már megfeledkezve a címről is - túl

emberi lelken,

hangosan szólna az - és amikor egy dallam töredék, csak szemernyi, mintegy

odahintve, megszületik az első pillanatából,

a másikig, az esetleges ihlet

ősi zenéje megőrzi s visszatér ajándékképpeni sebezhetetlen

forma világa - s a bizonyosság, hogy a túli semmin,

már itt van, hogy hitelesítse a költőt,

az alabástromi, éteri álom, szűzi zenéje.

Németh István Péter (1960) ― Tapolca

RÍMES SOROK EGY NAPLÓBÓL

Kamasz szerelmünk lánggal égett, és ég felé vadul úgy

szökdéltünk, mint bozóttűzben a kerge kis kenguruk.

Nevetséges, milyen magam vagyok.

És az is, hogy úgy rogyok térdre már,

ahogy terhével csak a földre, Ura előtt egy vén dromedár.

10 ÉVES KÖLTŐ IRKÁJÁBÓL

Az óvodban, mert tetszettél nekem,

Meghúztam a copfodat. Tavaly, az iskolai farsangon csak

Veled nem mertem táncolni.

Mindezekből is tudhatod,

Egy napon feleségül veszlek. Megsimítom a hajadat majd

És átkeringőzzük az évszakokat.

Aztán egymás mellett fogunk feküdni.


10

Fölébem pistikét fog ültetni fiunk,

Fölébed pedig boldogasszony papucsát a lányunk.

S jő egy unoka hozzánk, csak úgy,

S hosszan nézi, nézi a naplementét, Míg biciklijét a sírkövünknek támasztja.

Forrás: Németh István Péter, 100 szerelmes vers; ISSN 12 16 3988 ISBN 978-963-06-3214-0

Németh István Péter (1960) ― Tapolca Egy görög út postájából

1990

1.

Balatonfüredi képeslap Szijártó Istvánnak

Az Eötvös Collegiumba

Kedves István!

Nagyon köszönöm az utat, hogy én is eljuthattam arra

a vidékre, ahol a hexameter született. Ígérem, eztán

még tanítani is szebben, érdekesebben fogom – mert ettől a néhány naptól máshogy tudom – az antikvitást.

(okt. 10.)

2.

Aláhulló füredi platánlevelekre

Árpád, apámlehetne bátyám!

Sokat gondolok a görög napokra azóta is.

Mintha egy még megvágatlan film kockái peregnének a szemhéjam mögött. Akárhányszor behunyom a

szemem: látom a tengert. S látom magunk az Olympos alatt, ott falatozzuk a hazai kenyeret, kolbászt,

hunyorogsz, míg zsebkéseddel nékem vágsz ketté egy

mosolygós paprikát. Barabás Ferit, a békéscsabai könyvcsináló mestert le is somogyibicskásozzuk

tréfából, én és Te: Orfeusz Pannóniából. Az Olympos csúcsa sohsem mutatkozik, felhő mögé rejteznek az

istenek ott, akár abban az el nem múló pillanatban is, csak a mi arcunkat nyilazza az útszéli platán levél-ujjai

közt a déli napsugár. Balázs fiad aztán vezeti tovább a

gépkocsit, Thesszáliában, virulmányok és autókból hajigált szemetek között. Széchenyiről mesélsz, hogy

merre járt 1818/19-es keleti útja során… Mire beesteledik, mellesleg említed csak néhány versedet,

fordításodat, de én úgy őrzöm őket, hogy még most is

elfog a „szeretet tériszonya‖. Memoriterként velem vannak azóta is; hány éved türelme várta be a

metaforáid? – nagy, néma kagyló hiába hallgatózol – csak a tücskök hiába tartod füledhez – csak tennen véred tenger-zúgása, surrogása

(Epidaurosz) Badacsonyi szőlőd borából még nem ittam, Te

sem még a mi badacsonyörsi nedűnkből, de a baráti

mozdulat azonmód koccant poharammal, mihelyst e Szeferisz-szavakat nyújtottad felém:

„Ezen az egyre szűkebb világon egymásra vagyunk utalva: keresnünk kell az embert, bárhol is legyen. Amikor a Thébába vezető úton Oidipusz találkozott a Szfinxszel, s az feladta neki a rejtvényt, Oidipusz azt felelte: az ember. És ez az egyszerű szó elpusztította a szörnyet. Sok szörnyeteg van még, melyet el kell pusztítanunk. Jegyezzük hát meg Oidipusz feleletét!‖ A viszontlátásig s azon túl is: eszembe-szívembe vésve

az az egyszerű szó.

Ölel: P.

(október 14.)

3.

Vasárnapi hexameterek

- húgomnak Merchweilerbe -

Drága Hugom! Levelem vedd innen az AKTI MOTEL-ből! Október, Görögország. Vízre nyil ablakom, irkám: ég vize, víz ege kék a Korintoszi tengeröbölben. Körbe kopár hegyeken csak jószagu mézfü terem meg, nektárral teli, ám le a kecske se tudja legelni, méze kenődik reggeli sajtom alá a kenyérre. Szóval, ezt a szobát irigyelné még Ady is tán, ezt, igen ezt, ahogy összefeküdtünk: én meg a tenger. Parnassz ormairól - igazából - értem alá én Itea forró utcácskáiba és ligetébe, kedves olajfák zöld örökébe, a sárga virágok és a pirosra beért termésű bokrok elébe. Jöttem egyetlen bőrönddel, maradék imaszóval, mit mormoltam elégszer: NOCH ZWEI SÜDL'HERE TAGE… És mint lenni szokott, megkapja az ember, amit kért, éppen s úgy csak: láss, papucsomban (nem csoszogok most albérleti zúgban) gázolván fövenyen, nincs oly puha szőnyeg, aztán ússzon a lábbeli beljebb, hagyni fogom majd rák, csiga, kagyló és COCA COLA-s fémdobozok közt. Lenn meduzák. Fönn rí a sirálynép. Parton a napfényszítta-zománcu kocsik sora tülköl, némely mint ama rég ősz szőrü szamár, de ki hord még. Lám, az utat most átszeli tálcájával a pincér. Dél van. Egy 8 fős itteni víg kompánia végzett épp az ebéddel, várja a kávét hűsre huzódva: asztalfőn nagyapó, varkocsba kötötte haját föl, hosszu szakállán, rózsafüzérén játszik az ujja úgy, aki tudja, hogy ennél nincs több, már soha nem lesz. Nap tüz erősen a CAFFETERIA nádtetejére. Nyár ez? Mily ragyogás?! 30 fok celziusz. Ősz ez? Elnyújtózik a tenger, hű ebe bátor Ulissznak, lábam előtt. A molónál sok divating - butikokban -, rajtuk a szép Múzsához Odüsszeia szói rikítnak invokatív… Szó. Szó… jut eszembe az otthoni líra. Mert az a versem utónn, jaj, mint egy holt madaracska, kedves, amelyt be papírba csavarnak s hull a kukába. Mekkora ketrece áll itt 100, legalább 100 papagájnak?! Tudnak örülni a költők mind itt. Manrico Murzi Génua zöldkoszorús poetája is hogy nevet, élce: - Te, Sztefanosz, te, bizánci az orcád néked ugyancsak!


11

Így vagyok én itt Delfi alatt. És Delfia Földnek köldöke. Én azalatt… Kacagok már: hol lehetek vajh? Ácsingó fallosszal hol szatirok vigyorognak a képeslapokon - küldjek? Hány jót akarómnak?! Béke fog el. Gyerekek s öregek bicajoznak a pálmák mellett, gördeszkájával jön elő fia pizzás Farrantosznak, s úszni megy asszonya Dmitriu úrnak. Papp Árpád gyönyörű fordítását lapozom föl: Mint a mi Egrynk, Vrettakosz őszike korszaka is már kér fölös' ágyat a házba, mivel nem tudni mikor jő, - tudd!!- egyként bekopoghat Jézus vagy hegyi pásztor. Alkonyodik. Hajtom hát össze a sportlapokat mind. Mintha narancs-Nap görgene hangtalanul le a nagy hegy háta mögé, fröccsentve a vérét szerte de széjjel. Nem megy már több tengerjáró lomha hajó ma innen Olaszhon partja felé, ladikok kikötöttek. Gyűlnek a sétálók: gyerekek s öregek, fiuk és hány isteni kócos lány, fiatal. Pisztácia-árus: drachmáért vásál is tőle a csúcs-föveges pap. Gyúlnak a fények a sétányon. Tengerbe- vagy ember- hadba merűlj, vendég idegen, testvériesülni - - - Hívom az otthont. Míg telefonja kicsöng, Leonard Cohen éneke szól, amit úgy szeretünk, majd hallucinálok: dallama dél- s kelet- és e közép-európai szintén. Este anyánkkal anyánk nyelvén szóltam, Hugom, és itt, Itea földjén mondtam először azt, ki vagyok, hogy költő és magyar is, görögöknek francia szóval.*

(1990. október 8.)

*N.d.R. A költő által alkalmazott, a mai helyesírási szabályainktól eltérő írásmód szándékos, mivel s ahogy a őmaga válaszolta kérdésemre («Egy fontos kérdés a biztonság kedvéért: a „Vasárnapi hexameterek‖-ben a nem mai helyesírással írt szavak ugye szándékosak a verslábak miatt? [A magán- és mássalhangzók helyesírással ellentétes rövid- vagy hosszú voltára vonatkozik a kérdésem.»]): «A hexameterek bizony a metrum kívánalmai szerint nyújtanak-rövidítenek a szótagokon, ám ezt Keresztury Dezsőtől tanultam, hogy szerencsére e módit bátran alkalmazhatjuk anélkül, hogy erőszakot követnénk el magán a magyar nyelven.» Papp Árpád (1937-2010)

MÉG EGYSZER A KÖLTÉSZETRŐL

Vakotás, gyerekkori vásárfia-tükröm

Semmi köze trükkökhöz, tükrözéshez.

Dugdostam, s elejbéd tartom, népem:

Bepárásodik-e? 1976. októberében

EMLÉKEZÉS VÁSZNAT FEHÉRÍTŐ NAGYANYÁMRA

A kenderáztató tavak köré

terítve már végszám a vásznak: a sárgásbarna rétek.

Napfény fakítja színüket, szemerkélő esőkben áznak, áznak, áznak,

s egyik reggelre – hófehérek.

NAGY TELEK EMLÉKSZILÁNKJAIBÓL

Intenzív osztály

De megcsitult acsargó, pártos harci lármád!

Oly szánakozva nézek rád, s magamra – Ecce, mi vár rád,

Európa, mélyhűtött hullakamra.

1962. szilveszterén

Képeslap, Scipio-szoborral

Ne hidd, Hogy pénz, hír, hatatlom megóvnak!

Egy karthágói vendégmunkás veti be sóval, Urbs Aeterna, utcáid, tereid...

Róma, 1976. havas Karácsonyán

Nagycirkuszok vendégszereplése

Közel-Keleten és Afrikában „... itt még könnyebben felfrissíthetjük

állatseregleteinket, s ha netán véresre sikerül egy-egy mutatvány,

itt leglább könnyen felszórhatjuk homokkal a porondot ...‖

(Európai és tengerentúli impresszáriók

közös nyilatkozatából 1977.) Forrás: «Írógép, végtelenített gyász-szalaggal» c. versesköte-téből, Kaposvár 1998 Plivelič Iván (1939) ― Ferrara (I)

ANYÁM

Az én anyám hatalmas a munka istene,

két szép kezét tönkretette, hogy mindenem meglegyen.

Két áldott nagy szeméből Nagy-nagy jóság ragyog,

hálát adok az Istennek,

hogy ily anyát adott.

1958. május 26.

EMBEREK, ENGEDJETEK!

Engem vár a távol A messziről jött üzenet,

Sósavgőzök helyén lengő Fehér bársony fellegek.

Emberek, eresszetek!

Fáradt vagyok,

Könyvre már nem hajol fejem Miért is? Úgyse érteném,

Az Eszme idegen nekem.

De Ti csak rohanjatok

Csak húzzátok az igát, Az anyag szépségét felejtve


12

Ti: mindent boncoló ostobák.

Tömjétek a fejeteket A sok teória érdekes;

Rágódjatok a mésztejen

S hintázzatok a mérlegen.

Engem vár a Tenger Távoli üzenet

És én most elmegyek.

1958. június 22.

EMBEREK, ERESSZETEK!

El a messzibe

Engedjetek! Nyissátok ki a kaput,

ködösen elborult agyamra sáros vér zuhog.

Fojtogat a köd, A rémes zűrzavar,

A mindenhol fellelő

Idegszakító népi zaj.

Fülembe pallók hullnak Kacag a nagyúr vadul

Rikoltva sivít a fék

Gőzkalapács zúg, meglazul.

Itt minden ronda, Itt minden penész

Nem értjük egymást Emberek

Eresszetek! Nekem menni kell.

1958

IFJÚ HIT, MELY ELTŰNIK

Szegény fejem, látod: a véneknek volt igazuk,

csupán néhány éve múlt s már eltűnt, messze jár.

Rokonaim voltak a fák az erdő csak nekem dalolt,

megfürdetett a napsugár; ifjú voltam és bohó.

Vágyaim lassan elhalnak már újat se keresek,

lődőrgök a parkban azt a lényt lesem, keresem.

Immár némán kérlelem én, még hitem se maradt,

vagyok-e, és mit látok van-e,

s mindehhez kérdem: mi a közöm?

Pusztai Zoltán (1955) ― Győr

HUNGARICUM

armadák garmadája

hullámzott előre-hátra. vonultak ellenünkre,

s vesztünkre törve Rómából szalajtott tarajosok,

szemforgató, álszent hadak, de Őstennek hála: Hungária,

a Napba Öltözött Asszony

Országa ott vár a közeli, tavaszi feltámadásra

ma is, hol égig érő életfa magaslik, s ahol a Föld

életet igenlő szíve dobog,

s nem csupán boldog, de Szent, ha nevét imába

rózsafüzért morzsolva nem is foglalta-foglalja

pápa, s ha Barrabást kiáltva, akárha rég, védő kart „Európa‖

a Népek Krisztusa helyett még

ma is csak köztörvényes bűnözők oltalmára nyújt,

de történjék bármi: mindhiába sebez már feszületre szögezett,

aranyló fényt az éjsötét dárda:

Hungária, a Népek Krisztusa, régi és új Heródesek előtt,

míg világ a világ, nem hajt fejet, s ki zsarnokok kegyét keresve,

aprópénzre, harminc ezüstre

cseréli lelkét: önmaga fölött mond háborodott, eszeveszett bolondként

örök időkre szóló, halálos ítéletet, mely alól feloldozás már se lent,

se fent, semerre, sehol, soha. Sarusi Mihály (1944) ― Balatonalmádi

Könyörgés Csonka Boldogasszony neve napján

Asszonyunk, Csonka Boldogasszony,

Csonkák Nagyasszonya,

Tízmillión felüli magyarok, Maradék-magyarok,

Kisebbségbe szorítottak, Idegen kézre juttatottak,

Más kénye-kedvének Trianoni-Európától fogvást kitett

magyari milliók Nagyboldogasszonya, Kisboldogasszonya, Kisasszonya-

Nagyasszonya, Miasszonyunk, Szép Szűz Mária

Könyörögj érettünk!

Segíts meg, szólj az Úrnak, el ne hagyjon, tovább ne

próbáljon, Égi nagy pátrónánk, hozzád könyörgünk.

Anya, ki életet adsz,

Anya, ki tiszta maradsz,

Anya, kinek méhében Király fogantaték, Anya, kire bízott nyomorult csonka-bonka magyarokat


13

Emese-álma István, a fejedelem,

Anya, kinek oltalma alá futunk, Mert hogy másban eddig sem nagyon bízhattunk.

Istennek szent anyja, segíts meg!

Segítsd, óvd, mentsd, szeresd, Boldogasszony anyánk,

Elesett s álszent módon „határon túli‖-nak mondott, Ezerszer elárult,

Ezerszer semmibe vett,

Ezerszer letarolt, Ezerszer lesajnált,

Ezerszer meg még egyszer is a Tiéd, Szép Szűz Márjánk,

Mianyánk, Mi-mindenünk,

Ezerszer lecsehezett,

Leszlovákozott, Letatározott,

Lecsehszlovákozott, Lecseszkózott,

Lerománozott,

Lebozgorozott, Lehazátlanozott,

Lebarbározott, Leázsiaizott,

Leszerbezett, Lejugoszlávozott,

Lehorvátozott,

Leszlovénozott, Leukránozott,

Leszovjetezett, Leoroszozott,

Leosztrákozott,

Le, lehatárontúlizott, lekisebbségimagyarozott, lenullázott pár milliónk,

Kiknél mindössze annyi hibádzik, Hogy a Kárpátok alatt, a Kárpátok között, a Kárpátok

ölelte

(a Párizs-környéki palotákból hogy lenne látható) Szülőföldjükön,

A szülőhazájukban, A Magyarországról lecsapott-lecsonkolt részeken

Élnének s élnek is, ha segítesz, Mianyánk!

Csonka, csonka-bonka, épp hogy magyar Magyarok Asszonyanyja,

Boldoganyánk! Drága Babba Mária!

Édes Asszonyanyánk,

Mianyánk, Szűzmárja.

Kenyérszelő drága kezed Nyújtsd felénk!

Boldoganyánk, Ki magad vagy az élet,

A gyermekáldás,

A mindennapi falat kenyér, Szomjat oltó forrásvíz,

Csöpp bor, Csupor tej,

Áldott méh,

Ajándék bővség, Élet, család, tűzhely, asszony, embernek minden,

Napba öltözött

Szűzanya, Segíts.

Boldog, Csonka Anya, Ki a fél kezét, fél lábát, fél testét, mindenét

Odaadja fiaiért, Hogy azok boldoguljanak.

Istenanya, segélj,

Segítsd meg A térképrajzoló mutatványosok kerítésére feszített

néped. Anyánk, könyörögj érettünk,

Hogy annak maradjunk, maradhassunk, Amivé teremtettünk

A mi Urunk

által. Ammen. Ammen.

Mindörökké úgy legyen.

Szirmay Endre (1920) ― Kaposvár

HAZÁM

Kárpátok nekem a zselici dombok

és zúgó Tisza, a lomha Kapos, sorsom sodrának megtisztuló árja

emléket és vágyat szelíden összemos;

messzeség és mélység partok közt feszül, hogy ne maradjak soha egyedül.

Téged kerestek a nélküled volt álmok

érted vérzett először a szám,

odaadtam mindent, hogy benned visszakapjam és megtaláljam végre a hazám.

A szép szó szerelme itt nyitott virágot,

a gyáva gyermek harcot itt tanult, a kövek ereje itt adott nyugalmat,

s a fanyar füsttel messze szállt a múlt;

félszeg parasztból tiszta szemű embert itt kovácsolt az edzett értelem,

a tétovaság itt tanult fegyelmet, a biztatásra nyílt mosoly felelt.

Ez a táj fésült viharból engedelmet,

s ha összesúgtak csonka ágú fák, a sápadt örömök villogó vásznait

elém teregették a csöndes tanyák.

Ha szíven ütött a fekete irigység, s néha bekormozta arcomat a bánat,

a sugaras holnap szépülő reménye

engesztelő kézzel küldött el utánad.

A föld, az emberek, gyermek, feleség, a nyárfák közt bujkáló messzeség

így ért hozzám egészen testközel,

minden hitem most már csak téged biztat, minden szerelmem már csak téged ringat

és el nem csukló karral átölel.

Hazám voltál, mikor nem láttalak még,

s hazám leszel, ha én már nem leszek rég, törvény ez bennem megbonthatatlanul,


14

sorsom lettél, ritmus a dalomban,

összhang és szépség ezüst nyugalomban, nem félek, ha a vad szél szembefúj.

NEM FELEJT

A tündöklő víz mélyén ezüst sziklájú csönd;

a valóság végtelen tükre alatt az emlékezés gyűrűző hulláma nyugtalan villog;

mert nem felejt engem az utak hideg sara, a gesztenyesor ernyője a kőkerítések mellett,

az éhség vonítása a vályogházak pitvara előtt, a hársak bódult ringása a májusi éjben;

és nem felejti bőrömet a repedt fa metsző szilánkja,

a fanyar kömény és a nyers sóska emléke a számban,

a gyermekkor csalhatatlan íze, s az időben megkövült üzenet.

SORS-SZONETTEK

I. BALLAG A VILÁG

Ezüst csönd ragyog a múló idő felett

a gond árkait még átköti a remény szemed parázs tüze acélosan kemény

mint aki már a biztos révbe érkezett

a múlás lappangó fénye még parázslik ne hidd, a nyájas szépség majd újra virul

ölel a reménység - bár lassan alkonyul

az érett ragyogás biztatón bogárzik

aztán a csönd mögött a fölgyúlnak a fáklyák - noha kételkedők talán nem is látják

mit kormoz be a füst, mit emészt el a láng

belepik szándékom a tajtékos habok

indulataim most rabok vagy szabadok egykedvűen ballag mellettünk a világ.

II. MINDEN HATÁRON TÚL

Mind: ami volt, ami lesz - a forgatagban

akár makacs valóság, akár csak álom a kiteljesedést sehol sem találom

semmilyen babonás, villó pillanatban.

Mind: ami hit, ami vágy - a zengő ének túlszáll jámbor sejtésen, hűvös szándékon

megadón leroskad puszta omladékon

- és csak ködöt pipálnak a messzeségek

talán a mindenség vagy a sívó semmi ejtett rabul - már nem tudok visszamenni

hogy összeöleljem életem-halálom

hittel hírelem, nem fordulhatok vissza

töprengek; a kín gondjaimat felissza mert zeng az idő túl minden vak határon.

Forrás: Szirmay Endre, Nem volt hiába (Versek és versfordítások);

Kaposvár Közgyűlés (Örökség, ISSN 1218-7380) , Kaposvár 2008.

Tolnai Bíró Ábel (1928) ― Veszprém

ÉLET

NAGY KINCS – SZOMORÚ NINCS

Vasárnap délelőtt, szentmise után

Ballagott haza egy öreg házaspár.

Megadva a módját szépen felöltöztek, Így adva meg jelét a tiszteletüknek.

Ruhájuk nem volt új, ámde gondozott,

Kopott volt tán kicsit, de nem foltozott.

„Mackó‖ cukrászda van az egyik sarkon,

Ahol nem volt drága sem torta, sem mignon.

– Gyengeséged miatt nem tudtál ma sütni. – Nézzünk be, hogy van-e kis olcsó valami.

Bent elcsodálkoztak az árakat látván,

Nem is jutott többre két kicsi mignonnál.

Kis anyóka motyog: – E drágaság riaszt.

Ám erre apóka mondja már a vigaszt:

– Egyszer megtehetjük... ne légy búba esve, – Egyet délben felezünk, egyet pedig este.

...És már mosolyognak, s viszik a nagy „kincset‖. Pedig mit is visznek? A szomorú „nincset‖... ..

Veszprém, 1995. január 23.

Meta Tabon (1953) ― Ferrara (I)

UTÓHANG - MEMENTO

Anyóka nincsen immár két esztendeje,

Jézus Krisztus urunk magához rendelte...

Kétezerkilenc január huszonhárom... Pénteki nap volt... s a lelke égbe szállott...

Reggel fél nyolckor végleg elhagyott minket,

Ez árnyékvilágtól örökre búcsút vett.

Ezen évek elröpültek észrevétlen,

Urnája jelzi: itt élt hetvenhat évet...

...Én már csak szívemben hordom a Nagy Kincset,

Fájó örökségként a szomorú nincset... .... .... .... .... .... .... .... .... .... .... .... ....

Nézd csak..., a fenti vers mikor keletkezett?

...Örök eltávozásával megegyezett...

Ez a dátum mily rejtélyes egybeesés,

E napon, most januárban jött egy közlés:

A levél egy költőtárs gyászát rejtette, Költőfelesége halálát jelezte...++

Ferrara, 2011. március 09. Hamvazó szerda


15

William Wordsworth (1770-1850)

SZONETTET MEG NE VESS! (Scorn not the Sonnet)

Ne becsméreld tudatlanul bírálva! A szonett dicsfényét nehogy leírd!

Shakespeare szívét is szonett kulcsa tárta s lantja vitt Petrarca sebére írt.

Oly sok dalát Tasso azon dudálta, Camöens szonettel száműzést kibírt;

ez csillantott mirtuszt a cipruságba,

Dante dicső fejére font füzért: látnok szemöldökén bogárnyi fény;

átbotladón tündérköd mezsgyején halk Spensernek is vidító remény.

Amint a szonett Miltonra talált,

ajkán az menten harsonára vált s azon lélekrázóan trombitált!

Fordította © Gyöngyös Imre Wellington (Új-Zéland) PRÓZA

Bodosi György (1925) ― Pécsely

MÚZEUMI BESZÉLGETÉSEK VI.

A kaldeus mágus gyógykeze

Létezik a szomorúnál is szomorúbb történet? A kaldeus

mágus gyógykeze már egyszer elmondta nekem gazdája életének

történetét, de úgy emlékszem nem fejezte be.

Ki volt az ő gazdája? S miért nevezték kaldeusnak, amikor azidőtájt ennek e népnek már csak

emlékezetben éltek tagjai? Valaki kitalálta. Mágus volt, varázserejű ember. Ilyesmi csak a régi, nagyon régi

népek között volt található. Hol ő szólt ki a

gyógykézből, hol én beszéltem, - a kéz - neked róla. Az alany sokszor változik a mondatokban, de az

állítmányok, az állítások változatlanok. Akkoriban még virágzó élet volt a római provincia

rangjára emelkedett Pannonia földjén. Ebben a kis völgyben is jóféle nép lakott, többnyire őslakosok, s

néhány közéjük telepedett kiszolgált legionárius.

Mindannyian földeket műveltek, állatokat tenyésztettek, üzletelgettek, és közben nem is ritkán meg-

megbetegedtek. Az idevetődött, kaldeusnak mondott idegen ekkor fogott kezébe – mesélte a mágikus,

tenyerén kilyukasztott, vasból készült gyógykéz. Rátett

a beteg testrészre, varázsigéket mormolt ,s aki csak képes volt rá, hirtelen gyógyulni, javulni kezdett. Nem

minden bajban szenvedő persze, hiszen a legkorszerűbb módszerekkel dolgozó és gyógyszerekkel

rendelkező orvosok sem képesek valamennyi

betegségen úrrá lenni. Velem, a gyógykézzel azonban igen sok bajt

meggyógyított a mágus. Valamennyi betegséget, amelyek időnap folytán maguktól is rendbejöttek vagy

legalábbis egy időre megszűntek. Azért ne legyünk ennyire rosszmájúak. Sokan, akik hittek és bíztak a

mágusszerszám erejében, valóban meg tudtak

szabadulni kínjaiktól. A kézrátétel egyszerű művelet volt, csak arra kellett

ügyelni, hogy valóban a megbetegedett tagra kerüljön

rá, s a bajt előidéző gonosz, a tenyéren lévő kerek

lyukon eltávozhasson, varázsszavak kíséretében persze. Ezeket halk hangon duruzsolva kilencszer kellett

elmondania, hogy bekövetkezzen a hatás. Ami azt illeti

– miközben az üveg mögötti kéz beszédére figyeltem – szívesen kipróbáltam volna a módszert a napok óta

kínzó derékzsábám elmulasztására, de nem volt bennem mégsem akkora mersz, hogy kivegyem a

helyéről. – Hiába is akarnád, hiszen már kiveszett

belőlem az az erő, amely téged is meggyógyíthatna. Rá sem kérdeztem, s már folytatta is, hogy miért. – Mióta

letörött, s elveszett a vaskezem ujjából egy perec, képtelen vagyok hatni a bajokra.

Aztán elmondta, hogy miként történt az eset. Ez az a szomorú történet, amelynek elmondására,

meghallgatására már a bevezetőben utaltam.

Amikor mágus gazdám megöregedett, őt is elkapta egy olyan betegség, amelynek gyógyításához az én

erőm kevés volt. Legyengült, s képtelen volt folytatni áldásos gyógyító munkáját, pedig egyre nagyobb

számban várakoztak erre a hozzá tóduló szenvedők.

Senkit el nem utasított, senkitől nem kért semmilyen ellenszolgáltatást, bár a meggyógyítottak közül oly

sokan kifejezték volna emígy is hálájukat. De gyenge volt, s már az ételt is alig tudta kanalával a szájához

emelni. Ekkor,s már előbb is, rábízta a gyógyítás munkáját a nála szolgálatot teljesítő inasára. A

varázsszavakra is betanította. Minden tudományát,

tudását – nem volt ez olyan nagy terjedelmű –, átadta neki. Csak egyet nem, a tisztességet. Utódja ugyanis

visszaélt a rá bízott hatalommal. Hiszen mi más a gyógyítás képessége is, mint egy hatalom? Az egykori

segéd, a mágus inasa csak azokon volt hajlandó

segíteni, akik tele zsebbel, csengő aranyakkal a kezükben folyamodtak segítségért. A szegényeket, a

nincsteleneket elzavarta. Még élt a mágus, amikor értesült erről a gyalázatos

dologról. Magához hivatta egykori segédjét, s kérte:

adja vissza a rábízott gyógykezet. De az kinevette, eszében sem volt, hogy visszaadja. De valamit igazítani

kell rajta, erősködött a mágus, s addig-addig hajtogatta mit kell tennie, míg újra kezébe nem vehette a gyógyító

erejű szerszámot. Annyit igazított rajt, hogy az egyik ujját, a leggyöngébbiket letörte, s a törött darabot a

torkán lecsúsztatta. Most már elviheted, -mondta

segédjének-semmit nem ér már ez a vacak. Akár a szemétdombra is kidobhatod.

És ez is történt velem – fejezte be szomorú történetét a kéz. Odakerültem, ott is maradtam volna mindörökké,

ha Te arra nem jársz, meg nem látod a földből kinyúló

vasujjaimat, s be nem hozol ide, a többi jeles ,egykor megbecsült tárgy közé a tárlódba.

Czakó Gábor (1942) — Budapest BUGRI

Kapaszkodj belém!

Kindler Jóskának

Bugri puliságát az ebsoviniszták már kölyökkorában kétségbe

vonták. Tudálékos orrukkal ennyi per annyi snaucert szimatoltak benne, amannyi farkast, s ki tudja mit még

nem, mert azt hiszik, hogy a puliság kívül van, ezért


16

puszta látszat, vagy mélyebb szóval: üres forma, mint a

levedlett tücsökpáncél, vagy a szöveg az ipari regényben. De hát azért ebsoviniszta az ebsoviniszta,

pontosabban attól, hogy nem lát tovább az orránál,

mondhatjuk, hogy ott hordja az eszét is, meg a szívét is. Honnan is láthatna a puliság mélységeibe? Az orrnak

nincs szeme! Az orrésznek és orrszívnek sincs. Bugri először is – pulihoz illően – majdnem mindent

tudott. Így született valahol Veresegyház környékén,

egy parasztudvaron. Majdnem-mindent-tudását tehetségnek is nevezhetnénk, és tévednénk. Adódott

persze olyasmi is az életében, amivel addig nem találkozott. Például a nappali konyha, ahol egy kora

nyári napon unokabátyámmal üldögéltünk az asztalnál, a reggelink mellett. Az ajtó tárva. Bugri kint a teraszon

karéjozott, mikor is gondolt egyet, s beszaladt hozzánk.

Megkerülte az asztalt, s mikor az orra már az udvar felé fordult, Marci bátyám elkapta a grabancát, s

kigyorsította a teraszra. Soha többé nem tette be a lábát a házba, akkor sem, amikor öt éve múlva a

mostani házunkba költöztünk. Egyéb tudományokra

pedig tanulás nélkül tett szert. Eleve ismerte például a csirketerelés titkát, noha a pásztorkutyák nem

madarakkal, hanem négylábúakkal foglalkoznak. Amikor tavasszal, még veteményezés előtt a gazda kiengedi a

baromfiakat gyepelni, akkor estelente be is kell hajtani őket. Csatárláncot alkotunk, ugrálunk erre-arra,

hessegetünk, ami eszünktől telik. Bugri a kérdést

másként oldja meg. Lélektől-lélekig. Semmi arcvonal, bekerítés, ugatás, rohangálás. Kiválasztja a kakast,

behajtja, a tyúkok pedig szépen követik. Lelke gyökeréig ismeri a baromfi pszichológiát és szociológiát.

Doktorálhatna, ha az etológusok értenék.

Kamaszkorában, élete első telén megörökölte néhai anyósom panofix bundabélésének maradványát.

Betettük a házába derékaljnak, hátha végre beköltözik. Bugri az ajándékot rögtön kicibálta az ólból, ahova se

előtte, se utána nem tette be a lábát, mert ha az ember

puli, akkor bízik Teremtőjében, s nem kétli, hogy őt jól alkotta meg. Nincsen szüksége ingatlanra. Külön

bundára sem, mert az ő öltönye tökéletes hidegre-melegre. Mindazonáltal a birkabőrrongyot nagyon

szerette a foga közé venni, és száguldozni vele a kertben: hurcibálni levert ellenség zászlajaként…

Természetesen a veteményest kikerülte, mert tisztelte

munkámat, a határokat, melyek nem csak elválasztanak, össze is kötnek bennünket.

A fenyő alatt összetorlódott hókupacban vájt magának lövészgödröt, abban éjszakázott.

Gyermekeim később feleséget is szereztek neki, egy

bizonyos Zebi nevű fajtiszta fehér szukát. Ettől kezdve mester lett. Kioktatta Zebit mindarra, amit a

tenyészdében nem sajátíthatott el. Magyarul nem holmi szakmára, hanem az életre, felőle nézve a kutyaságra,

a kertre, a hozzánk való viszonyra, a jeladás különféleségeire, szóval a puliságra. Nem lehetett

könnyű dolga, mert Zebi fajtisztasága és

tenyésztettsége, vagyis túlzásba vitt külső pulisága miatt nagy hátránnyal indult az életnek. Mégis egy-

kettőre megtanulta, hogyha a tél elmúlik, akkor őszig nincs szaladgálás a petrezselymek meg a paradicsomok

között, és a ház küszöbe sem léphető át.

Hogyan tanított? Ahogy a mesterek. Az igazi mester locsogás, fontoskodás helyett van. Nem egyszerűen

ismereteket ad át, hanem önmagát. Itt vagyok, ilyen

vagyok, így élek, ezt teszem, azt kerülöm. Ezért az igazi mester sosem hazudik, miként a Mester is igaz…

Közös kölykeik anyjukat húzták-vonták a mai

embergyerekekhez hasonlóan. Ám amikor nagyon elszemtelenedetek, szóval pofonért koldultak, akkor

Bugritól megkapták a helyrebiccentő kaffantást. Bugriról ezer történetet mesélhetnék, például azt,

hogy amikor unokahúgomék eljöttek, s magukkal

hozták Gedeon nevű ebüket, akkor értelemszerűen a vendég állatnak is kint kellett éjszakáznia. Hanem

reggel nem találtuk sehol. Sem a kertben, sem a garázsban, a góréban, de az Átok patak hídja alatt sem,

sehol. Unokahúgom végül a megfelelő helyre fordult. Bugri, hová lett Gedeon, nem tudod?

Bugri előtt természetesen nem volt titok, hogy ki az

az illető, akit mi, a magunk nyelvén Gedeonnak nevezünk. Nagy, barna emberszemével áttekintette,

hogy jóindulatú érdeklődésről van-e szó, majd fejével a pince szellőzőablakára mutatott. S valóban, Gedeon

meglett: valahogy bepottyant a pincébe.

Inkább a másik történetet mesélem el, hogy megértsük, hogy az igazi tanító szolga.

Balestünk után egy hónappal, s utoljára a Traumatológiai Intézetben műtöttek. Az operáció utáni

első napon feleségem jött be látogatni, s reggel próbált letipegni a két törött lábával a tornácról az autóhoz.

Bugri Éva éjszakai megérkezésekor nem örömködhetett

eleget rég nem látott gazd’asszonyának, így érthető lelkesedéssel ugrott, hogy a nyakába szökjön. Éva

elhárította: jaj, Bugrikám, földöntesz, nem bírlak el, inkább segíts, hogy le tudjak menni!

Az ember, ha puli, ilyenkor mindent megért: okot,

célt, megoldást. Éva lábához simult, hátát fölpúposította: tessék,

kapaszkodj belém!

Forrás: A friss Kossuth-díjas (2011. március) írónk és levelezőnk honlapja. Az «Osservatorio Letterario» minden munkatársa nevében őszintén, tiszta szívből gratulál neki!..........

Csernák Árpád (1943) ― Kaposvár A ZÖLD LÁNY

Firenze remekművekkel agyonde-korált teste fuldokolt a negyven

fokos nyári kánikulában, mint az a gyönyörű nő, akit hódolói teleag-

gatnak ékszerekkel; addig hordják

rá a súlyos kincseket, míg végül roskadozni kezd az aranyláncok,

ezüstmedálok, smaragd-, zafír- gyémánt fej- és nyakákek súlya

alatt, megroppan a szépívű gerinc, eltorzulnak a formás

keblek, petyhüdtté válik a meztelenségében még tömören villódzó, vágyakat ébresztő isteni kreatúra.

Vannak akik mindig ugyanoda ülnek a kávéház teraszán. Én mindig máshova. Nem a székek, nem a

nézet, nem a szemlélődés iránya határozza meg,

hanem az emberek. Oda ülök, ahol nincsenek. Arra a helyre, amelyik embertelen, és ettől emberibb. Hőség.

Fehéren izzanak a kövek, a lovacskák lehajtott fejjel állnak mozdulatlanul a fényben. Színes ernyő alatt ülök

és iszom a sörömet. Még nem megyek haza. Haza?! A Hotel Reálba. A realitások cementszürke házába.


17

A remény homályos. A reménytelenség szilárd. Mégis:

a homályból a homálytalanság felé igyekszem. Michelangelo Dávidjának fehér márvány másolata

ketrecbe zárva és Cellini fekete Perseusa farkasszemet

néz. Nem, nem is farkasszemet. Ezek a gyermeteg vetélkedők végérvényesen lezárultak. Inkább csak

szelíden méregetik egymást: ki a szebb? És köztük, a lábaiknál a turisták megbolydult, verejtékező tömege.

Kattognak a fényképezőgépek, fénylenek a kopasz

fejek, a zsíros hátak, a pocakokon átáznak a feliratos garbók, mániákusan csillognak a mindent bekebelezni,

magukévá tenni akaró kultúr-perverz tekintetek. Ahogy a virágmintás ernyő alatt ülve elnézek a söröm

felett, látom, hogyan rohangásznak a tűző napon ide-oda, onnan ide, innen oda, kergén, tanácstalanul, mint

egy idegen termeszvárba telepített, narkotizált

hangyaboly sudrái. Amióta itt ülök, azt a térdnadrágos, hátizsákos, kopasz, kövér fiatalembert harmadszor

látom átklaffogni a Piazza Vecchion, és az a járni is alig tudó agg házaspár úgy köröz itt, mint két kiéhezett,

zsákmányra vadászó karvaly. Most, hogy csak

nyugodtan szemlélődöm, borzadva gondolok arra, hogy ha felállok és elindulok, én is ennek az eszement

szektának a tagjává válok. A lovakat és a galambokat figyelem. Azzal a nyugalommal és természetességgel

kellene élni, ahogy ők teszik. Felállok és elindulok. Reggel nyolc óra óta járom az

utcákat, de az egész város olyan mint egy nagy

múzeum: a falakról – váratlanul – Donatello-szobrok, Robbia-kerámiák néznek rád, minden kapu, minden

épület műremek, nem tudsz megpihenni, nem tudsz nyugodtan sétálgatni mint egy kisvárosban az Adrián.

Megittam egy sört, kissé lehiggadtam, de most nagy

lélegzetet kell vennem, mert elszántam magam, hogy bemegyek az Ufficibe. A búvár érezheti magát így,

amikor mélytengeri merülésre készül az óceánnak egy olyan részén, amelyről eddig csak csodás legendákat

hallott és fantasztikus képeket látott, de most

szembesülnie kell mindezzel, és kiszámíthatatlan a víz mélysége, nyomása, kiszámíthatatlan a hatás, mert

nem ismeri az ember annyira önmagát, hogy pontosan tudná mennyi és milyen jellegű terhelést bír ki a

szervezete, hogyan bírja elviselni a szépségek ilyen mértékű áradását.

A korintuszi oszlopsor mögött, a terelő rácsok között

beállok a sorba. Különös izgalom fog el. Ritkán fordul elő, hogy én bármilyen sorba beállnék. Annyira semmi

nem lehet fontos. Utoljára 1956-ban álltam sorban kenyérért, de akkor nem jutottam el a célomig, mert

egy gépfegyversorozat szétkergette a sorbanállókat,

pedig akkor fontosabb lett volna a kenyér, mint most az, hogy eredetiben láthassam Leonardo vagy Boticelli

műveit. Akkor egy halott és három sebesült maradt ott a budai utcán a bolt előtt. Most félórai sorban állás után

eljutottam az ellenőrző kapuig. Fennakadtam a szűrőn, mert a készülék kimutatta a késemet. Miután így

„lelepleződtem‖ és elkérték tőlem ezt a veszélyes

tárgyat, megválthattam a jegyemet és elkezdhettem a merülést.

Már az első teremben olyan tömeg volt, hogy alig lehetett lépni. Megálltam az egymást lázasan kerülgető,

tolongó emberek között. Elbizonytalanodtam. Biztos,

hogy kell ez nekem? Jobb leszek ezáltal? Szellemileg-lelkileg gazdagabb? A falakon remekművek garmadája,

de vajon eljut-e hozzám a... Mi is? Az a valami, aminek

el kellene jutnia... Vagy én el tudok-e jutni... addig... oda...? Talán, ha egyedül lennék egyetlen képpel...

órákig... napokig... Egyetlen művel! Ha az valóban

remekmű, és én alkalmas vagyok még a jobbulásra... Vagy lehet, hogy éppen ez a próbatétel, hogy így, ilyen

reménytelenül matériális közegben kell alkalmassá válni a csoda befogadására?

Simone Martini képén a feketeruhás hölgy elhúzódó,

már-már félénk alakja megfogott. Előtte az angyal térdel olajággal a kezében, aranyfényben, de a

balkezében könyvet szorongató, jobb kezével a ruháját a nyakánál szemérmesen összefogó glóriás leány

mintha félne a csodától, csaknem iszonyodna; retteg és vágyódik egyszerre... és a szentek kétoldalt – a

társszerző: Lippo Memmi művén – közönyösen állnak.

Hiába az elhúzódás, a viszolygás; eleget kell tennie az isteni dramaturgiának, hivatását, küldetését be kell

töltenie... Néhány percig elbűvölve álltam a kép előtt és megszűnt minden. Nem hallottam a terem morajlását,

nem éreztem az emberek lökdösődését, és az

izzadságtól rám tapadó ingben fázni kezdtem, mintha hűvös szellők cirógatnának a hegy tetején... és csak azt

éreztem, hogy ráz a hideg és zokognom kell, ahogyan majd ő is zokogni fog csaknem harmincnégy év után...

Aztán, persze, tovább kell lépnünk... Uccello, Tiziano, Filippo Lippi..., és az ember a harmadik remekműnél

már szédülni kezd... és sírni szeretne, zokogni,

szabadon és hangosan mint a gyerekek, de nem lehet, visszafojtja, csak sodródik tovább a tömeggel, egyre

üresebben, és egyre jobban fáj a lökdösődés, egyre jobban érzi a legkülönbözőbb testek kipárolgásának

orrfacsaró vegyülékét; ég a talpa, fáj a bokája,

hányingere támad... és – bár érzi, tudja, hogy nem tehet minderről – szégyellni kezdi magát...

Aztán eljutottam abba a terembe ahol Sandro Botticelli művei lógnak a falakon hatalmas üveglapok

mögött. Vénusz kagylóban álló, mézszínű hajával

körberajongott teste merőben más hatást vált ki belőlem, mint Simone Martini tetőtől talpig fekete

drapériába öltöztetett kiválasztottja. Mondhatnám: éppen az ellenkezőjét, de ez nem igaz. A helyzet ennél

sokkal bonyolultabb, mert a szent is lehet vágyakat ébresztő, és a profán is felmagasztosulhat; mert a

szépség és a vágy azon a képen is jelen van, csak míg

ott a vágyaktól való félelem, a vágyak leküzdése, itt a vágyak ébresztése, a vágykeltés gyönyörének nyílt

vállalása hat rám elementáris erővel..., de mivel itt nincs arra mód, hogy szeretkezzem, leülök a terem

közepén elhelyezett székek egyikére, hogy kissé

távolabbról csodáljam ezt a tündöklő testet és az egész elkápráztató jelenetet, de abban a pillanatban

fájdalmasan véget ér a varázs: bezárul előttem az ember-kapu; izzadó hátakat, trottyos, formátlan

seggeket és iksz-lábakat, rojtos combokat és szőrös vádlikat látok magam előtt. Mérhetetlenül becsapottnak

és elárvultnak érzem magam. Hirtelen harminc évet

öregszem, megroppan a gerincem, lehajtom a fejem, és most azt is érzem, hogy fáj, és mivel nincs kedvem és

erőm fölvenni a versenyt az idegen vágyakozók áradatával, inkább a padlót nézem, nyirkos hideget

érzek és apám hangját hallom: „...legalább mossál

kezet, amikor hazajössz a vérbajos kurváktól!‖... Nem


18

messze tőlem egy kicsi japán áll fekete öltönyben, és

elmélyülten tépkedi orrából a szőrszálakat. Ide még visszajövök! Holnap... vagy holnapután...

vagy jövőre..., de most menekülnöm kell! Ne töprengj!

Rohanj! Keresd a kijáratot, a friss levegőt, a lombárnyékot! Juss el oda a legrövidebb úton, ha nem

akarsz elájulni vagy okádni... Nem tudom pontosan, hogyan és mennyi idő alatt

jutottam ki a szabadba, de épp az utolsó pillanatban.

Még le tudtam ülni az árkádok alatt egy kőpadra, hátamat a hűvös támlának, fejemet az épület falának

vetettem és behúnytam a szemem. Tompa morajlást és a saját vad, kapkodó lélegzésemet hallottam. Lassan

fogtam föl, hogy tiszta levegő jut a tüdőmbe, és nem bánt senki. Ez megnyugtatott.

Kinyitottam a szemem, de azonnal becsuktam.

Szobor!, villant át az agyamon, és képe ott izzott tovább a recehártyámon. Azért nyitottam ki a szemem,

hogy meggyőződjem: itt és most valóban biztonságban vagyok, és azért csuktam be azonnal, mert nehéznek

éreztem a szemhéjam, égett a szemgolyóm, aludni

vágytam, de felizgatott a váratlan látvány; nem emlékeztem, hogy itt is állt volna egy szobor. Újra

kinyitottam a szemem, és egy pillanat alatt eltűnt belőlem az álmosság, a fáradtság, elmúlt az émelygés

és minden kellemetlen érzés. Szobor állt ott, és mégis azt éreztem: szeretem! Nem, ez így nem pontos; nem a

szobrot szeretem, hanem egyszerre megteltem

szeretettel. A szobron nem volt semmi rendkívüli: kissé vaskos, nem túl magas lányalak különös főkötőben,

mezítláb. Fehér hát, fehér karok, fehér lábszárak, széles tompor. Rajta fakózöld rongyok, derekán spárgával

átkötve. És akkor megértettem, vagy inkább

megéreztem, bár nem volt rá semmi bizonyítékom: nem szobor, csupán szoborszerűen mozdulatlan.

Kissé meghajolva áll két oszlop között, karjait maga előtt tartja, talpai úgy tapadnak a lépcső kövére, mintha

semmiféle erő nem tudná onnan elmozdítani, mégis

könnyedén, szabad akaratából. Arccal a múzeum előtti térségen sodródó, álldogáló, őt bámuló emberek felé

fordul. Felálltam. Kamaszos izgalom fogott el, frissnek és

könnyűnek éreztem magam. Az egyik oszlopot megkerülve, félkörívben lesiettem a lépcsőkön, mert

szemből akartam látni ezt a lányt. Úgy is mondhatnám:

szembe akartam nézni vele, de ő át- vagy inkább túlnéz rajtunk. Ha egyáltalán néz. Mert ebben a pillanatban

úgy fest: a nyitott szem halott. Amíg a padról, hátulról néztem, nem tűnt fel számomra, hogy milyen sokan

veszik körül. Balján egy csontos arcú, szakállas,

tarisznyás koldus állt a mankójára támaszkodva, és meredten nézte. Jobbján szürke szakállas, tekintélyes

úr és sima, pirospozsgás arcú ifjú állt a környezettől elütő öltözetben, narancs és bíbor köntösben, de ez

még nem lett volna rendkívüli, hiszen itt, Firenzében úton-útfélen lehet találkozni maskarásokkal, de ez a

kettő más volt: a sötét épülettömbök között bezúduló

fény arany glóriává sűrűsödve felizzott a fejük körül... Igaz, őket csak egy pillanatra láttam, elvakított a

fény, ismét be kellett húnyni a szemem, és mire kinyitottam, már csak a szokványos, XXI-dik századi

turista öltözékbe bújt kíváncsiskodók álldogáltak a

téren. Volt köztük, aki vicces akart lenni, és

fennhangon kiáltotta társainak: Nézzétek a csajt, tökre

megmerevedett! Röhögtek és mentek tovább. A lány mozdulatlanul állt a rekkenő hőségben, két

kezét az arca előtt tartotta, tekintetében fájdalom,

szomorúság, de ugyanakkor valami angyali derű és erő... Előtte, a lépcső alján kis persely. Odaléptem és

bedobtam egy eurót a perselybe. A lány abban a pillanatban megmozdult, karjaival, egész testével

mozgásba lendült; mozdulataiban szenvedély, vágy, és

még valami, amit nem tudok másképp megfogalmazni: a hiány fájdalma... Közelebb léptem hozzá, és azt

mondtam: Lej e maraviljóza! Maga csodálatos! Kedvesen, sőt szívesen fogadta a bókot, két tenyere az

arcom körül mozgott, mint aki cirógat, éreztem a szeretet kisugárzását, noha egyetlen ujjal sem értünk

egymáshoz...

Aztán újra mozdulatlanná vált, mint amikor váratlanul és megrendítően véget ér az élet, egyik pillanatról a

másikra megszűnik a keresés, elmúlnak a szenvedélyek, értelmetlenné válik a vágy... Kábultan lépkedtem le a

lépcsőkön, szinte sokkos állapotban, mégis közel a

megváltáshoz... Nem érdekelt a tömeg, az sem hogy néznek, mindezt megszoktam, nem törődtem vele, csak

azzal voltam elfoglalva, amit ez a lány adott, vagy éppen elvett tőlem, amivel megtöltött, de egyben

üressé tett... Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi történt velem. Nagy kincset adott, de kért is,

könyörgött..., és ezt sem tudtam megfejteni...

Nehéz volt eltávolodnom tőle, de muszáj volt mennem, mert ha maradok, vagy megcsókolom,

átölelem, az ölembe kapom; vagy bőgni kezdek, és egyiket sem tudnám magamnak sem megmagyarázni,

sem megbocsájtani soha... Mennem kellett, és bár

iszonyú nehéz volt magamat kiszakítanom bűvköréből, mint ahogy nehezen nyugszik bele az ember szerettei

elvesztésébe, húsz, harminc méter után már oldódott bennem a feszültség, megkönnyebbültem, felgyor-

sítottam lépteimet, és – mintha valaki rám parancsolt

volna – elindultam a Ponte Vecchio felé. Az Öreg-híd közepén megálltam. Menyugtatott az

Arno ezüst tükre, friss vízet ittam a kútból. Jó volt áthaladni a fecskefészkekként oldalaihoz tapadó,

furcsán toldozott-foldozott házacskák között, az ékszerektől szikrázó, zsúfolt kirakatok előtt, sodródni a

tömeggel, és újra hallani a délutáni nyüzsgés

leghétköznapibb, legprofánabb hangjait. Alig tértem magamhoz az Arno feletti lágy szellők

kegyelméből, már legördültem a Piazza Pitti izzó katlanába. A palota sötét tömbje előtti kavicssivatag

ontotta magából a forróságot. Bemehettem volna a

múzeumba, megkereshettem volna légkondicionált büféjét, ihattam volna egy pohár hideg sört vagy

limonádét, de ellenállhatatlan belső erő késztetett, hogy menjek, és – bár soha nem jártam itt azelőtt – arra is,

hogy merre menjek: végig a Via Guicciardinin, a két-három emeletes pasztellszínű polgárházak előtt... Az

egyik homlokzatán kis tábla emlékeztetett, hogy itt írta

a Félkegyelmű-t F.M. Dosztojevszkij. Kedvemre való, szép kis házak sorakoztak itt egymás mellett, érdemes

lett volna meg-megállni, nézelődni, de olyan iramban rohantam végig, mintha kergetne az az elgyötört arcú

kopasz, szakállas ember. Aztán elérkeztem ahhoz az

útkereszteződéshez, ahol a Casa Guidi állt. A boltíves kapu felett fehér márványtábla. A szemközti ház


19

falánál, az árnyékban kicsit megpihentem és

megpróbáltam kibetűzni a táblán olvasható szöveget:

ITT ÍRTA VERSEIT ÉS ITT HALT MEG

ELIZABETH BARRETT-BROWNING,

AKI ASSZONYI LELKÉBEN EGYESÍTETTE A TUDÓS BÖLCSESSÉGÉT

A KÖLTŐ ÉKESSZÓLÁSÁVAL,

ÉS AKI ARANYDALOK LÁNCÁN FŰZTE EGYBE ITÁLIÁT ANGLIÁVAL

Miféle összeesküvés ez? Mit akarnak tőlem ezek a

halott óriások? Nem ismertem azelőtt Elizabeth Barrett-Browningot, de most úgy éreztem ő a vezérlő csillagom,

és azt mondja: Jó úton jársz! Menj csak arra tovább a

Via S. Agostinon. Itt végig az árnyékba borult járdán haladtam, és egyszer csak ott tornyosult előttem a S.

Maria del Carmine. Nem tudom pontosan hogyan, önkívületi állapotban

jutottam el a Brancacci-kápolna hűvös hajójába, a

nyikorgó, sötétbarna padsorok közé. Ott ültem szemben az oltárral, Masolino, Masaccio és Filippino Lippi freskói

előtt, és egyszerre megszállt a hazatérők végtelen nyugalma. Letérdepeltem. És akkor az oltár melletti

jobb alsó képen megláttam őt... az Uffici előtt kolduló lányt..., és balján ott állt a Dosztojevszkijre emlékeztető

koldus, jobbján a szürke szakállas, tekintélyes úr és a

sima, pirospozsgás arcú ifjú, narancs és bíbor köntösben, glóriásan..., és körülöttük a hívősereg,

amelynek tagjai eladták vagyonukat, és a pénzt az apostolok kezébe tették le, hogy ők szétosszák az

összeget a közösség rászoruló tagjai között... Itt éppen

az a pillanat látható, amikor Péter pénzt ad a jobb karján gyermekét tartó anyának... És akkor megértettem a zöldruhás mímus lány szenvedélyét, fájdalmát, szorongását és vágyait..., az

elszántságát... Ott volt mindenki: Péter és János, a

tarisznyás koldus..., a hívősereg... Csak egyvalaki hiányzott: az ő karjáról a gyermek...

AZ ÖREG KATONA

Az öreg katona megtér a nyolcéves, győztes háborúból,

és meglepetten tapasztalja: nem érez ujjongó örömet. Pedig a nyolc évet végigharcolta, élvonalban, mindig az

elsők között, egy percre sem kímélve magát; a győzelem az ő győzelme is. Mégsem érzi azt az örömet,

amit remélt.

Poros, kopott, elnyűtt zubbonyát a sarokba dobja, sebeit gyógyító kenőcsökkel, gyógyfőzetekkel ápolgatja,

fejében zsibongás, távolodó, halkuló csatazaj. De ujjongó öröm helyett, mérhetetlen fáradtságot érez.

Leül a kert egy védett zugában, forró teát iszik, és nézi a fákról, bokrokról alápördülő rozsdás, aranybarna

leveleket.

A csatát páholyból, párnázott ajtók mögött, stílbútorokkal berendezett irodákból végignézők most

fölpattannak, pezsgősüvegeket durrogtatnak, koccintanak, ünneplik a győzelmet, és már el is kezdik a

pozíciók, rangok, pénzek osztogatását. Az öreg katona

eszükbe sem jut. Legszívesebben elfelejtenék: „Ezzel mindig baj van, mindig lázad, hangoskodik…‖

Pedig az öreg katona a csendet szereti. Csak amikor a

hazája veszélyben van, akkor kiált, akkor csattog kezében a kard. Az emberi ostobasággal, irigységgel,

sunyisággal szemben tehetetlen, védtelen. Ő csak nyílt

sisakkal tud küzdeni, szemtől-szembe. És mindig a hazáért, sohasem a koncért. Ha a harcnak van itt az

ideje, oroszlánként küzd, de ha vége van a csatának, békés, nyugodt, képtelen ártani bárkinek.

Teltek-múltak a napok, és az öreg katona minden

délután a kertjében üldögélve várta meg a naplementét. Szép ősz volt: „Arany-idő / vigasztaló, mosollyal szomorító, / kibékítő.‖* Sebei lassan gyógyultak, fáradtsága bölcs derűvé szelídült. Örült a

békének, a csendnek. Bízott azokban akiket hatalomra segített. Már régóta nem volt benne félelem.

Aztán egyik délután ismét lövések dördültek a

közelében. Összerezzent. Mintha szép álomból riasztanák fel. Mintha közvetlenül a füle mellett

süvítenének el a golyók. Figyelmesen körülnézett. Már alkonyodott. A lombok, ágak között furcsa árnyakat

pillantott meg. Furcsán elrajzolt emberi alakok

árnyképeit, sötét fejeket, ismeretlen és ismerős arcokat, rászegeződő fegyvereket…

Ahogy kattant a ravasz, ő félig lehúnyt szemmel, villámgyors mozdulattal a levegőbe kapott, aztán ismét

kattant a ravasz, és ő ismét a levegőbe nyúlt, szinte lágyan, hajlékony, könnyed mozdulattal, mint aki

csupán arra röppenő legyeket hesseget…

Aztán elfogytak a töltények, eltűntek az árnyak, és ő a lenyugvó Nap vörösen szétterülő fényében kinyitotta

a tenyerét: apró, aranyszínű magocskák hevertek ott. Félköríves, hanyag mozdulattal szétszórta őket a

kertben, reptükben fölszikráztak, aztán lehullottak a

fűszálak közé…

* Részlet Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai című művéből. Elbert Anita ― Székesfehérvár

AZ ÚJ ELEM

Már a görögöktől fogva keresték azt az új elemet, melyet a bölcsek kövével előállítva, bármely anyaggá

képes átváltozni. S mivel a Földön jelenleg az arany a legértékesebb elem, így aranyat akarnak előállítani

belőle az emberek. Kevesen tudják, hogy a bölcsek

köve nemcsak anyagot változtat anyaggá, hanem az embert, sőt magát a szót is. Így jönnek létre tökéletes

szónoklatok, és az aurea mediocritas–t betartó emberek is. Kínában már jóval régebben felismerték az elemeket,

mint nyugaton. A föld, víz, levegő, tűz és éter alapelemeket elismerő kínaiak tökéletesen is tudtak

bánni az elemekkel. A görögök is iménti elemeket

vallották archéknak, kivétel az éter. Hogy miért van ilyen különbség kelet és nyugat között, azt nem lehet

tudni. Az egységesítő törekvések a Földön még nem érték el csúcspontjukat. Ptolemaiosz korában még azt

hitte, hogy a a Föld van a világmindenség

középpontjában, s körülötte forognak az égitestek, a Nap és a Hold is. Ez a fajta gondolkodás még újszerűen

hatott a maga korában. Kopernikusz már a Napot tette a világmindenség közepévé, mely körül keringenek a


20

bolygók és a Föld is. Ebben mai szemmel már van

igazság. Mégis korának nagy zsenije Kepler volt.

Kepler hálószobájában (…) – Uram, Analis, a varázsló kéri bebocsáttatását.

Beengedhetem? – kérdezi Keplert szolgálója. – Természetesen. Úgyis beszélni akartam vele –

válaszolta Kepler.

Analis bement Kepler hálószobájába.

– Kepler, tanítani jöttem téged. Van valami a

zsebedben – mondta misztikusan a varázsló. – Valóban. Valami szúr itt engem… Lám, egy

rózsaszál – lepődött meg Kepler.

Fogta Analis, a tűzbe dobta a virágot, porrá hamvadt azonnal. Nyoma se maradt annak. A por azonban a

tűzben nagy lánggal égni kezdett, s az így keletkezett lángrózsa szirmai nagy szikrákat engedtek az ég

irányába. Majd két perc se telt bele, Kepler máris

megtalálta kezében a rózsát. – Fogd, megérdemled. Sokat tanultál már. Most már

egyedül kell boldogulnod. Én hosszú útra megyek. Végigzarándokolom az El Caminót. Fel kell töltődnöm

ugyanis spirituálisan. Lemerültem. Vissza kell nyernem az erőmet – merengett Analis.

– Nem értem. Hiszen magam nem tudok tovább

fejlődni. Szükségem van a támogatásodra. Az új elemet még nem találtuk meg – felelte Kepler.

– Nem is fogjuk. Az új elemet csak tisztalelkű ember találhatja meg. Ki kell üresíteni magunkat. Én

pont ezért megyek el az El Caminóra, feltöltődni. Te is

jobban tennéd, ha többet járnál a nagyvilágba – mondta morcosan a varázsló.

– Megértem beszédet. Én híres csillagász vagyok. A bolygótörvények megalkotója. Mégsem találtam meg,

amit kerestem, önmagam. Boldog akartam lenni,

törekedtem a címekre, és a kitüntetésekre, mind elértem, mégis furdal a lelkiismeret, hogy valamit még

nem tettem meg – töprengett Kepler. Kepler hálószobájában Kopling gondolkodott.

Furfangos volt, mint egy róka. Még a haja is temperamentumához igazodott, ugyanis vörös volt.

Kopling is, hasonlóan Keplerhez, dicsőséget, hatalmat

akart magának. Csak Keplernek sikerült, tanítványának Koplingnak pedig nem. Tudott Kopling Kepler hőn

áhított tervéről, a bölcsek kövének nagy titkáról. Akik csak hallották az alkímia mesterségét, mind a rengeteg

aranyra gondoltak. Így tett Kopling is. Titokban

átolvasta esténként Kepler napi feljegyzéseit, kutakodva, a bölcs mikor fejti meg a bölcsek köve

kilétét. De múltak a napok, a hetek és a hónapok. Semmi eredményre nem jutott Kepler. Egyedül egy

ódon újság hasábjain lehetett olvasni a bölcsek kövéről. Saint–Germain gróf nevéhez köthető az aranycsinálás

mestersége. Állítólag 400 évig élt a gróf, nem evett

állathúst, színtiszta vegetariánus volt, ami a mai köztudatban már nem idegen. Bárha saját korában még

igen ritka volt. Kepler nagyon jól ismerte az elemeket, bárha korában még keveset találtak fel. Már az ókorban

ismerték az aranyat, az ezüstöt, a rezet, az ónt, az

ólmot, a higanyt, a vasat, a kenet, és a szenet. Ezek az elemek tán mai szemmel is mindenki számára tudottak,

bárha a mai ember nem tudós, nem úgy, mint Kepler a

maga korában. Érdekes, hogy a varázslóknál minden pont fordítva van. A legkorábbi földkorszakokban a

varázslóknak elemi erejük volt, a mai spiritisztáknak

ellenben jóval kevesebb. Sokszor lehet látni varázsgömbös, kártyás jósokat, tenyérjósokat,

ingásokat akik kellékeik nélkül képtelenek jósolni. Pedig korábban igenis csak egy pillantás elegendő volt ahhoz,

hogy a varázsló ismerje az adott célszemély múltját,

jelenét és jövőjét.

Kepler könyvespolca mögötti titkos folyosórend-szerben.

Végre megvan Kepler titkos járata, megtaláltam,

most már csak a Bölcsek Könyvére kell rálelnem. –

mondta magában Kopling. Sokáig kutakodott egyedül Kopling. Kereste a

könyvet, mígnem azt vette észre, hogy a talaj, melyen áll, kissé nyikorog. Gyorsan letérdelt, és ujjaival az

alapzatot kaparta, mígnem egy fogantyúra nem

tévedtek ujjai. Ekkor két kézzel megmarkolta a foganytút, mely egy aknába vezetett. Lépcső vezetett

le. Minden lépés a kíváncsiság gyönyörében telt el. Roppant izgatott volt Kopling. Lenn rengeteg könyv volt

elrejtve, oly titkos írások is, mint Giordano Bruno elégetettnek hitt művei is. De a terem közepében

meglátott egy vörös borítójú enciklopédiát. Nem tudta

először mit vett kezébe. Majd jobban elolvasta a címet: „Bölcsek Könyve‖. Még a betűk is aranyból voltak. Oly

nyugtalan lett, hogy kiejtette kezéből a könyvet. Mikor egy barna zsákba beletette, rohant ki a

titkosrendszerből, de ekkor hallotta, hogy valaki már

benn van vele együtt a járatban. Megijedt. Kepler volt a folyosón. Hogy meg ne tudja meg Kepler a lopást,

visszament az aknába, és a helyére tette a könyvet. De Kepler lépéseinek hangja szinte tövisszúrások voltak

Kopling szívébe. Véletlenül Kopling kikapott egy könyvet

a polcról az aknában, s rögvest egy újabb titkosjáratba került. Ekkor nagyot sóhajtott, megúszta. De ez még

korántsem volt így. Hiszen nem tudta, hogy ki tud–e szabadulni a folyosóból, sem azt, hogy hol van most,

merre tart és mitévő legyen. Elindult jobbra, rengeteg patkánnyal találkozott, néhányuk még cipőjének orrát is

megrágta. Kevés élelem volt ugyanis ebben a járatban.

Jó két órát sétált, nagyon kimerült, leült a sárba. Fél órát lehetett ülve. Elaludt. Álmában találkozott a

folyósóban Keplerrel, aki előrántott egy kést, és leszúrta Koplingot. Mindennek az oka az arany volt. Senki nem

tudhatja meg, hogy Kepler ki akarja találni azt az új

elemet, mely mindent arannyá változtat. Erről a tervéről senki nem tudott. Koplingot mintha egy villámcsapás

érte volna, verítékezetten felébredt. Magára eszmélt, mikor mindkét szemhéja, akár a dinamit, kigyulladt, s

rájött, csak egy patkány rágja szíve fölött mellét. Gyorsan elzavarta a rágcsálót. S most arra gondolt,

hogy Kepler bizonyára nagyon dühös lesz, hogyha nem

talál vissza gazdájához. Míg Kopling távol volt, Kepler fia, Gordon segített apjának. Ám Gordon még csak 12

éves volt, s nem értett a bolygómozgásokhoz. Ahhoz, hogy az univerzum rendjét megismerje az ember, nem

elég egyetlen élet.

A labirintusrendszerból kifelé haladva…


21

– Végre, egy erdőt látok magam előtt. Éljen! Alig

várom már, hogy visszatérhessek Keplerhez! – kiáltotta Kopling.

– Tudom, hogy ismered a Bölcsek Könyvét, kilestem,

amint a titkos folyosóba mentél – mondta vállrágatva az ifjú Gordon.

– Te, tudd ám, mit beszélsz, apádnak egy szót se, vagy… – válaszolta Kopling.

Alig tért haza, Kepler fia, Gordon már tudta, apja

titkát ismeri a tanítvány. Kopling először arra gondolt, hogy elhallgattatja Gordont.

Kepler közben megérkezett. – Megjött, Kopling, fáradjon a dolgozószobámba! –

szólította fel Kepler tanítványát.

– Azonnal – válaszolta Kopling. – A bolygómozgások tekintetében ma egy nagy

mérföldkövet tettem meg. A bolygók pályája ellipszis, és annak egyik gyújtópontjában van a Nap. –

morfondírozva jegyezte meg Kepler. – Ez nagyszerű, mester, igazán nagy előrelépés lesz ez a világegyetemnek. – jegyezte meg Kopling.

Eközben Gordon egy követ tartott a kezében. Azt hitte Kopling, egy kavicsot, amit az erdőben szedett. De

nem. Gordon kezében a Bölcsek Köve volt. Kitanulmányozta a Bölcsek Könyvét, s megtalálta apja

egyik könyve borítójához rögzítve a követ.

– Nálam van a Bölcsek Köve. – pimaszkodott Gordon. Erre vérszemet kapott Kopling.

– Ha ennél a gyereknél van az örök gazdagság köve, akkor el kell lopnom tőle. Viszont a használata a

Bölcsek Könyvében van benne, a

titkosfolyosórendszerben – gondolkodott hangosan Kopling.

– Soha nem tudod használni a követ – hencegett a fiú.

– Miért mondhatja ezt? – gondolkodott tovább

Kopling. Kepler szólította fiát, így Koplinggal a párbeszéd

megszakadt. – Fiam, ebéd, gyere gyorsan! – kiáltott Kepler.

– Igen, Papa! – kiabált vissza Gordon. Közben magára maradt Kopling, egész nap azon

gondolkodott, hogy milyen lesz neki gazdagnak lennie.

Rögvest tennie kell valamit. Gordont még könnyen leszereli, éjszaka kilopja a bölcsek kövét, de Keplert

már annál nehezebb lesz kijátszania. Egyre sűrűsödnek Kopling fejében a viharfelhők. Az agya egész nap csak

zakatolt, szinte már fájt neki halántéka. Semmi más

nem volt eszében, csak az arany. Kepler pedig öntudatlan végezte apró–cseprő dolgait. Vizsgálta a

bolygókat, egész nap látcsöve előtt állt, és vizsgálta a csillagállásokat. Már lexikonnyi anyagja volt, de még

ekkor sem hitt igazán magában. Kevés hozzá hasonlatos emberrel találkozik az ember ebben az

univerzumban. Öreg korára volt egy koldusbotja,

göcsörtös, fehér porral beszórva, hogy ne csússzon. Minden lépést egy kopannás követett, így a járás

ritmusa egyenletes volt. Minden szava arany volt. Igaz, keveset beszélt, és sokat hallgatott. Azonban

némaságában is volt valami különös. Maga a szótlanság

is bearanyozta életét. Amit keresett Kepler, az keletkezetlen, nincs születése, nincs halála. Nem lehet

más anyagból előállítani. Az új elem maga a titok. A

Bölcsek Köve kifejezés nem pontos. Az új elem csak van, meg kell találni, ugyanis közönséges fém csak

ezzel az új elemmel alakítható át arannyá. S Kepler nem

tudja, de fiánál van az örök élet elixírje, az új elem. Gordon azonban tudja, hogy apjának el nem árulhatja a

titkot, hiszen akkor Gordon neve örökre elvész, s apja neve még inkább istenül. Viszont Kopling immáron egy

felesleges elemet képez, hisz ő tudja a nagy titkot.

Gordon különféle praktikákat eszelt ki, hogy Koplingot eltávolíttassa a házukból. Nehéz diót tervelt ki, hiszen

Kepler vakon megbízott Koplingban. Mikor látta Gordon, hogy mesterkedései nem vezetnek eredményre, akkor

egészen más síkon próbálta megoldani egyszerűnek csöppet sem jelentő problémáját. Ma is, mint mindig a

konyhás kihozza az ételt az asztalra. Gordon pedig

elővette a vitrinből azt a mérget, amivel még nagyanyja mérgezte meg magát. Zsebébe dugta, és ment

ebédelni, ahogy szokott. Már mindenki asztalhoz ült. Amikor Gordon kérlelni kezdte apját, nézzenek bele a

távcsőbe, mert valami nagyon fényes csodát látott. Míg

Kepler és tanítványa az eget kémlelte, addig a mérget Gordon Kopling ételébe keverte.

– Fiam, én semmi fényeset nem látok – mondta Kepler.

– Magam sem – válaszolta Kopling. – Akkor elnézést, biztos félrenéztem valamit –

hencegte a fiú.

– Semmi gond – egyszerre szólalva meg mester és tanítvány. – Megették az ebédet. Már tíz perc eltelt. Még semmi panasza nem volt Koplingnak. Gordon már majdnem a

plafonon volt. Elillant biztos a hatása a méregnek, vagy

nem is méreg volt az üvegcsében. Elméleteket gyártott Gordon. De egyszerűen majdnem felrobbant. Majd húsz

perc múlva Kopling zihálni kezdett, kiverte a víz. Alig állt a lábán. Gordon hangosan vihorászni kezdett, s

kiment az ebédlőből. Utolsó szavai ezek voltak

Koplingnak: – Tudom kinél van a Bölcsek Köve – mondta Kopling.

– Kinél? – kérdezte Kepler. Majd lehanyatlott Kopling feje a földre. Meghalt.

Kepler egyre idegesebb lett. Most már soha meg nem tudja, hogy kinél van az új elem. Mindene megvan

Keplernek, mégis akarja a végtelen gazdagságot.

Gordon most már megnyugodott. Kérte apjától, hogy egy bentlakásos kollégiumba irassa be. Apja eleget tett

kérésének. Angliába ment tanulni. Bár német volt az anyanyelve, de anyja, Borbála angol származású volt,

így kis kora óta mindkét nyelv ismeretére

megtanították. Alig várta már Gordon az utazást. Mikor Angliába ért, rögvest a Németországban előállított

aranyból vett magának egy kastélyt. Ebben a kastélyban kísérletezett. Viszont a Bölcsek Kövét csupán

havonta egyszer használhatta. A Bölcsek Könyvében ez alaptézis volt. Így a korlátlan meggazdagodás is

korlátozva volt. Attól függött, hogy mekkora aranyrögöt

teremt használója, hogy mennyire van nyitva a szíve. Ugyanis gonosz embernek csak egy körömnyi arany

teremtődik meg. A tisztaszívűek azonban tenyérnyi aranyat is kaphatnak havonta. Gordon kezéhez vér

tapadt már, és alig volt 15 éves. A Bölcsek Kövével

azonban képes volt tenyérnyi aranyat teremteni. Bármennyire is véreskezű volt, de a szíve még mindig


22

képes volt meglágyulni. Művészlélek volt, folyékonyan

tudta görögül az Odüsszeiát, és kitűnően zongorázott. Az ilyen emberek azonban roppant szélsőségesen

tudtak cselekedni. Egyik nap istenek, másik nap

démonok. Túl fiatal volt Gordon ahhoz, hogy titkát megtartsa. Követőket kellett találnia. Ám ez nem is

olyan könnyű, hiszen olyan megbízható embereket kellett találnia, akik képesek lesznek majd továbbadni a

könnyű meggazdagodás titkát. Épp ezért Gordon

kiment az utcára, s a hajléktalanokat gyűjtötte össze. Volt egy közülük, akinek fekélyei voltak, és szinte tiszta

seb volt az egész teste. Most az egyszer imádkozni kezdett Istenhez. Éjszaka rémálma volt, látott egy

kopasz embert, haldoklott. Felébredt, a fekélyes ember valóban haldoklott, orvost hívott hozzá. Levette

csuklyáját, s majdnem elájult, kiverte a víz. Ez a koldus

az apja volt. Minden erejét összeszedte, s a Bölcsek Kövét apja szíve fölé tette. Hirtelen köhögni kezdett az

apja, és nyitogatta két szemét. Azonnal felismerte fiát. – Édes fiam, te vagy az? – kérdezte Kepler.

– Én vagyok, apám – válaszolta Gordon.

– Tíz éven át vándoroltam, kerestelek, az összes pénzemet arra szenteltem, hogy megtaláljalak. Most itt

vagy, és örül a szívem. Végre meghalhatok – mondja Kepler.

– Nem, apám, el kell még mondanom valamit. Megtaláltam a Bölcsek Kövét, és használni is tudom –

suttogta a fiú.

– Fiam, nekem nem kell már az arany. Sokat tanultam ebből az életből. A tapasztalat többet ér

számomra, mint az arany – hörögte Kepler. – Apám, én a Bölcsek Kövét odaadom az életedért.

Beszélek Istennel, és így lesz minden – mondta a fiú.

Közben megérkezett az orvos. Látta, hogy a fekélyek miatt le kell amputálnia Kepler mindkét lábát.

Bemosakodott, helyi érzéstelenítést adott neki. Majd fogta a fűrészt, a szikét, és levágta mindkét lábát.

– Lehet, hogy a holnapot sem éri meg. Az is lehet,

hogy a láza lemegy, és nyomorékként túléli – mondta az orvos.

– Apám, sohasem mondtam még, de szeretlek – mormogta a fiú kissé szégyenlősen.

– Ne szavatkozz fiam – válaszolta Kepler. – Apám, megvan az új elem, belépsz a Nagy

Krónikába, ha kihirdeted – suttogta a fiú.

– Kisfiam, nem akarok már híres lenni, az új elemet pedig engedd el kérlek. Az az Isten betűje – felelte

apja. – Megígérem apám, a Bölcsek Köve senkié sem lesz.

Elmegyek, le, egészen a Styx–ig, és ott Charón

ladikjába rakom a bölcsek kövét, hadd boruljanak aranyba a halálon át térő lelkek – esküdte meg Gordon. Valóban lement Gordon a Styx–ig, s otthagyta a Bölcsek Kövét. Az új elem ezáltal megkerült, s

visszaadatott az Istennek, az Isten betűje, mit oly sok krónikás és aranyra éhes ember keresett, most újra

elkerült a fizikai szintről. Hasonlóképpen, mint a Szent

Grál éteri, vagyis láthatatlan szintre emelkedett. Gordon pedig bűnbocsánatként ott maradt Charónnál, és

fizetségül odaadta neki a bölcsek kövét. Mivel az Istennek tetsző cselekedetet vitt véghez Gordon,

zsarnok életmódja engeszteléséül Charón segédje lett.

Ő szedte be az aranypénzeket a meghaltak

szellemétől… Az új elem ezáltal az Isten betűje lett,

elsüllyedve az alvilági folyó mélyében.

Fercsik Marianna ― Padova (I) SZIGETKÉNT EGY MÁS VILÁG-

BAN…

Annak idején, 89 elején egy olyan országból kerültem ide, ahol

teljesen más volt az életvitel, és az

értékrend. S bizony ezek egymásra hatnak, mert hasonló lett

Magyarországon is az életvitel, s megváltozott az értékrend is. De

én próbáltam(-om) ezek pozitív oldalát megtanulni/átvenni, és megőrizni. Amennyire

sikerül, mert sokszor magával ragad az áramlat, és

nagyon nehéz árral szemben úszni! Ismerek sok olyan magyar lányt, akik teljesen ―olaszok‖ lettek (bár az én

kiejtésemen kevésbé hallani, hogy nem vagyok helybeli), és van hogy ―kritizálnak‖, amiért

hangsúlyozom más voltomat, ―kirívok‖ a többiek közül.

Ha arra gondolok, amikor Pesten a hallgatótársaim unszoltak, tagadjam le, hogy vidéki vagyok, mivel nem

érződik a beszédemen, mosolyognom kell ... hányszor kellene másnak látszanom, átváltoznom?! Miért nem

lehet valaki az, ami? (Lehet, hogy banális példákat fogok felsorolni, de talán

pont ezek érzékeltetik ezt a faramuci helyzetet.)

Az első dolog, a külső, hiszen még ki sem nyitod a szád, már besorolnak egy nem létező (de mégis)

kasztba a kinézeted alapján. Az, hogy hagyományos, nem fodrászolt, hosszú hajam van, rögtön egy rossz

pont. Ha ráadásul biciklin közlekedsz (amit én amikor

lehet teszek), az egy újabb ―szegénységi‖ jel; azt hiszem, hogy itt Padovában rajtam kívül csak a

pénztelen nyugdíjasok, meg a moldáv, román stb bevándorlók járnak kerékpárral, és persze az

egyetemisták. No, meg az elkötelezett környezetvédők.

Nem számoljuk azt az esetet, amikor a család vasárnap, - ha jó idő van, és nincs más programjuk -, bekarikázik

a városközpontba, vagy felteszik a tetőcsomagtartóra a bicikliket, és elmennek a közeli dombokra kirándulni!

Az egyik barátnőm (és elfogadom,hogy ő ilyen), ha valakivel találkozója van, akkor a nagyobb kocsival

megy, mert hogy néz ki, ha egy tragacs Unoval érkezik!

Az olasz ember teljesen autófüggő (pl a férjem is; buszon csak Budapesten ült, ott is csak egyszer), még a

sarki újságoshoz is azzal megy. Ezért ha én biciklivel járok-kelek, senki sem gondol arra, hogy az autóm a

garázsban van, ezt a közlekedésformát választottam!

Visszatérve a külsőre; nők is, férfiak is nagyon ―adnak‖ magukra, követik a divatot, bizonyos korban már

mindennek márkásnak kell lennie rajtad (továbbra is kivételek a biciklinél felsorolt emberek): Gucci táska,

hozzá illő cipő, de Prada is megfelel, lehet rajtad farmer is, de az Levis legyen, vagy Trussardi, Calvin Klein-póló,

de még az alsónemű is La Perla, de minimum Lovable.

Bevallom, nekem is rengeteg cuccom van, s az én táskáim is, szinte mind márkásak, de mégis próbálok

egyéniséget vinni a választásba, és továbbra is felveszem a nagy bő szoknyákat, a sarukat nyáron, és

sapkát veszek fel télen! S bizony szívesen hordom a


23

régi, divatjamúlt, secondhanddarabokat is, ha nekem

tetszenek! Ma már így van BP-en is, tudom, de annak idején nem voltak márkás ruhák, a maximum a trapper-

farmer volt, az alföldi cipő, a luxus pedig az S-Modell-

ben vett kosztüm. Az, hogy gondozott az emberek külsője, vigyáznak a

helyes étkezésre, legtöbbjük tornázni jár, az például tetszik, én is átvettem, persze az előbb leírt egyéni

adalékokkal (a munkatársak szokták mondani, hogy

―fantáziadúsan‖ öltözöm), s nem eltúlozva. Tehát járok én is edzőterembe, de amelyik póló épp tiszta, azt

veszem fel, nem érdekel, hogy csinos tréningcuccban izzadok-e vagy sem!

Ugyanígy lényeges, hogy a lakásod is hodály-nagy legyen, mindig csillogó-villogó, s az olasz nők többsége

állandóan takarít, ha otthon van, azon túl, hogy aki

dolgozik, annak bejárónője van. Én bizony van, hogy leülök a díványra, látom, hogy porszívózni kellene, de a

könyv, amit épp olvasok jobban érdekel, s marad a rendetlenség. Ez nem tudom, hogy hány százalékban

pozitív-negatív tulajdonságom? Volt időszak, amikor htb

voltam, s akkor én is beálltam a ―csatasorba‖, csiszatoltam-pucoltam a lakást. S mire befejeztem, már

kezdhettem is előlről. Idegesített is, mert azokban az években kezdtem el festeni is, különleges recepteket

próbáltam ki, volt időm zongorázni… szóval akkor is muszájdolognak tartottam a takarítást. Itt betegei

tudnak lenni a nők. Ha valaki otthon van, az csak ezt

jelenti. Ha elmész valakihez látogatóba, még akkor sem ül le veled kávézni, hanem miközben beszélgettek,

mossa a tűzhelyt, vagy a vacsorához pucolja a zöldséget. Ha hozzám jönnek teázni, bizony én leülök,

hiába kellene nekem is előkészítenem a kaját, szemébe

nézek az illetőnek, aki időt talált arra, hogy eljöjjön hozzám, s a dolog várhat, igenis kell időt szakítani az

emberi kapcsolatokra! Az első alkalmakkor kényelmetlenül feszengtem, úgy éreztem zavarok, látva

a serény háziasszonyokat, de aztán rájöttem, hogy itt

mindenki ―fontos-elfoglalt‖ ember, ez így normális. Mint ahogy az elején, ha találkoztam valakivel, és az

beszélgetést kezdeményezve megkérdezte, hogy vagyok, én esetleg mesélni kezdtem, felőle is

érdeklődtem. Itt is meg kellett tanulnom, hogy ezek olyan udvariassági formák, amikre gyors-rövid választ

kell adni, lehetőleg problémamenteset, s akkor is, ha a

legnagyobb tragédiák történtek meg veled, a helyes válasz: ―megvagyok, hol jól, hol rosszul‖. A

―beszélgetések‖ nagy része is felületes csevegés, s már kiismertem, ki az a pár ember, akivel komolyabb

dolgokról is lehet beszélgetni, mint az időjárás. A

munkáról általában jobb nem beszélni, ilyen a politika, s mivel ezen kívül kevés más érdemleges téma marad az

átlagember számára, marad a tv műsorok szidalmazása, a gyereknevelés nehézségeinek taglalása.

S ilyen esetben már túlléptünk a szokásos formákon, az illető már ismerős házaspár, gyerekkori iskolatárs! Én

tudom, hogy külön kategória vagyok, de

alkalmazkodtam, s nagyrészt én is csak felületes beszélgetésekbe bocsátkozom, ahogy ezt a társadalom

elvárja (s épp ezért nincs is értelme másnak… ha nem kíváncsiak rád, felesleges traktálni őket).

Mindezek következményeként nincs ―semmittevés‖,

egészséges kikapcsolódás, mindenki hajszolt, teleprogramozzák a napjaikat, heteiket

elfoglaltságokkal, s már a gyerekek is így nőnek fel;

kétszer egy héten edzésre járnak, vagy táncra, ehhez jön az úszás, vagy a hangszer, hétvégén pedig vagy

meccsük van, vagy utazás van valahová. A fiam

osztályában ő az egyetlen, akinek csak egy délutáni elfoglaltsága van! Ha össze akarnak jönni a barátaival,

az kínos egyeztetésekbe kerül, hogy mikor, melyikük szabad?!

Hétvégeken mi is szinte mindig megyünk valahova,

ha otthon maradunk, akkor a férjem ―szenved‖, és sokszor nekiáll takarítani, vagy autót mosni. Ez utóbbi

neki kikapcsolódás. Nekem mindig nevethetnékem van, amikor vasárnap délelőtt elmegyünk sétálni, és ha süt a

nap, szinte minden háznál, minden garázs előtt ott van a férfi, és mossa a kocsiját, az autómosóknál sorban

állnak!!

A mozikban azoknak a filmeknek van nagy sikerük, amik vidámak, megnevettetik a közönséget! Szoktak

mélyebb témákat is feldolgozni, de az is maximum tragikomikus lehet, egyébként így kommentálják:

―szórakozni megyek, nem azért, hogy rosszul érezzem

magam‖. Mindenük megvan, s ahelyett, hogy örülnének neki,

kiélveznék, mindig többet szeretnének (nagyobb lakást, jobb autót, exotikusabb utazást), épp ezért soha nem

elégedettek, mindig rossz érzéssel telítettek, hajtani kell a következő, távolabbi cél érdekében, így nincs idő arra

se, hogy leülhessenek a hollywood-szerűen kiépített

kertjükben. Arab kereskedő szintjére próbálják letornázni az árakat, a magasabb kereset érdekében, s

ugyanezzel a magatartással találják magukat szemben a viszonteladónál, vagy a vevőnél, így aztán teljes az

ördögi kör. Kalmárkodás, egyeztetés, gondok,

nehézségek, és soha semmi sem elég, frusztráltak, fáradtak, hajszoltak, rosszkedvűek. S ha te mosolyogsz,

akkor idegesíted őket, mert neked biztos jobb, vagy azt gondolják, milyen szerencsés, hogy neki nincs annyi

dolga, annyi gondja. Pedig lehet, hogy te ugyanabban a

helyzetben vagy, csak másnak adsz elsőbbséget, mást tartasz fontosabbnak. Próbálom legalábbis, ám nagyon

ragályos ez a hajszolt életmód, magával ragad, mivel ebben élsz, evvel találkozol mindenütt, a munkában, a

bankban, a postán, a forgalomban, iskolában, nehéz másként élni, szigetként elkülönülni!

Forrás: Fercsik Marianna, «Levelek Padovából - Egy „kétlaki‖ rövid történetei», Il mio libro.it, 2009.; fényképekkel illusztrált kötet.


24

A NAGY MECCS

Minden kornak megvan a maga

szépsége… ez iszonyú nagy banalitás,

de valóban így van. Legalábbis az én tapasztalatom is ezt igazolja.

Ami szörnyű a dologban, hogy egyszercsak VÉGE. Azt már senki

nem adhatja át, az ―idősebb‖ ember

tapasztalataként, hogy a halált hogy ―éli át‖-meg. Ahogy a napraforgó kitárja szirmait a telihold bágyadt

sugarai felé.

Imádtam gyerek lenni. Minden öröm volt az életem-ben; mikor reggel felkeltem, szépen sütött a nap, de ha

ködös volt az idő, akkor is jó volt újból kezdeni egy újabb izgalmas, játékteli napot. Élveztem a sétákat, a

fagyizást, a kirándulást, a hintázást, az esti mesét,

mindent. Iskolás is szerettem lenni. Sok barátom volt az

osztálytársaim közt, örömömet leltem, ha bizonyíthattam tudásom, vagy dícséretet kaptam, még

az őrsi foglalkozásokon is szívesen és lelkesen vettem részt.

Gimistaként is izgalmas volt minden nap, s új,

felnőttesebb élmények, érzések bővítették életemet. Ifjú lány is szerettem lenni. A teljes szabadság

érzésével lelkemben repdestem át azt a pár főiskolás évemet. Csupa program és izgalom volt szinte minden

percem, amibe csak belekezdtem, sikerélmények

szegélyezték ösvényem; azt éreztem, enyém a világ, bármire képes lennék (és voltam is).

Fiatalasszony is szerettem lenni. Apró kudarcok, szomorú pillanatok nem tudták elhomályosítani a

lelkemben ragyogó sugárzást. Teljes szívvel-lélekkel

vágtam bele a házasság néven futó gyönyörű-nehéz türelemjátékba. Mert itt is, nem csak rajtad múlik, mi

lesz a kimenetele ennek az idegfeszítő, díjpontos és ―büntetéses‖ futamnak. Lehet azt tarkítani szerelemmel,

szenvedéllyel, utazással, veszekedéssel, költözéssel, lazítani pihenéssel, nyugalommal. A lényeg, hogy a

játékosok ugyanabban a hangnemben játsszanak.

Szülő is szeretek lenni. A röpdösés és a zombiság közti skálán mozgó csecsemőkor után, teljesen lekötött

fiam óvódás kora, vele együtt újra átéltem a felfedezéseket, az egyre ügyesedő gyermek világát.

Azóta is magával ragad lendülete, a nyíló elmével való

beszélgetés. Tudom, hogy ugyanúgy fogok szenvedni

vele a kamaszkor rögös útján, s fogok örülni az életben,

szerelemben elért sikereinek. Nagyszülő is szeretek majd lenni. A

felelősségmentesség nyugalmával fogom élvezni

kisunokám társaságát, de ha magunk leszünk férjemmel, ismét vissza fog térni harmónikus

párkapcsolatunk, ahol megint egoistán csak magunkra gondolhatunk.

Csak egy dolog, és vacogva félek, ha rágondolok,

haldokló nem szeretnék lenni. Hosszú, keserves szenvedést, se átélni, se ápolóként megélni nem

kívánok. De jéghideg marok szorongatja szívem akkor is, ha a legsimább, mondatvégi pont ―kitételére‖

gondolok. Életünket, ezt az egyetlen és csodálatos játszmát

irányító bíró sípját, mely a meccs végét jelzi, nem mi

fújjuk meg. Fercsik Marianna

- Padova (I) - Papp Árpád (1937-2010)

SZILÁNKOK

Máté Imre, a táltos, akinek

„pacsirták fészkelnek a nyelve alatt‖.

A kilencvenes évek elején, mikor a

Magyarok Világszövetsége találkozóin megemlítettem hajdani

egyetemi és nemzetőrtársam nevét,

az emigránsok jobbára szélsőségesnek, örök elégedetlennek minősítették, aki most is azt mondta,

mikor hívták haza magukkal, „majd ha fegyverrel‖, hiszen a magyarság újból nagy, nemzetközi komédia

áldozata… Mivel jómagam is így éreztem, mentegetni

próbáltam: bizonyára arra a hosszúcsövű puskára gondolt, mellyel azokon az októbervégi napokon járta a

Bölcsészkar folyosóit és a főváros utcáit, s a diákbizottsági, sőt egyszer, úgy emlékszem, hogy egy

parlamenti tárgyalásra is magával vitte. Verseit azonban

bizonyára, hiszen némi írói rangot adtak neki; akkor már országos folyóiratokban is megjelentek, a frissiben

publikált Tiszta szívvel hangadó versét mindenképpen, jóllehet ebben még azt remélte, ostorral is el lehet

kergetni a síneken heverő Szent teheneket… 1956 nyarára mindketten az úttörő táboroztatást

választottuk a katonáskodás helyett, s a tavaszi Kolhoz

köri beszélgetések után ez a balatonszabadi közös felelősség közel hozott egymáshoz bennünket, csakúgy

mint a „korán (vér)rozsdásodó ősz‖ eseményei, az önként vállalt nemzetőr szolgálat. November negyedike

után Győrbe ment s a Nemzeti Tanácsban

tevékenykedett, november közepén jobbnak látta elhagyni az országot, és csaknem negyven év elteltével

küldte meg új könyvét Münchenből „fegyverropogtató örök barátság‖-gal…

Közben igen keveset tudtunk egymás sorsáról, de nem rég megjelent Vállunkon vízözönnel c. válogatott

kötete jónéhány verse tanuskodik, hogy nem tette le

soha azt a hosszúcsövű puskát… Nem tudhattam, hogy éveken át volt a Németországi Magyar Vállalkozók

elnöke, külső munkatársa a Szabad Európa Rádiónak, hogy a müncheni Széchenyi Kör alapító tagja, a magyar

ősvallás szakavatott kutatója, hogy 1984-ben megjelent


25

(Így írtok künn) irodalmi paródiáinak gyűjteménye,

hiszen azokkal az itthon maradt társakkal is, akikkel „a térre dobtuk kihívó mozdulattal, / esélytelenül a

felszaggatott kockaköveket, / öt oldalukon biztos jelével

a halálnak‖ abban a nagy játszmában, jobbára esetleges volt az emberi, szakmai kapcsolatom…

1999-ben, amikor a magyar könyvkiadás állt Frankfurtban a Nagy Kirakodó Vásár középpontjában,

hívására hajthattam föl az én csökönyös, rúgós

Pegazusomat az emigránsok sátrába, hiszen – természetesen – róla is megfeledkeztek a hazai

szervezők, bizonyságául annak, hogy fontosnak tartják azt, amit írtam az írógépemen, melybe negyven évvel

ezelőtt „végtelenített gyász-szalagot fűztem‖... Volt kollégiumunk centenáriumára küldött

faxomat felolvasták az ünnepségen, azóta honosították

magyar-finnugor szakos diplomáját, tagja lett a Magyar Írók Szövetségének, változatlanul „elégedetlenkedő‖

írásai megjelennek a hazai sajtóban. Festő feleségének, Darázs Máriának akivel öt gyereket nevelt föl az

idegenségben, több önálló kiállítása volt idehaza,

rendbe hozták a bágyonszovátai szülői házat. Két héttel ezelőtti képeslapján a francia határ

menti szüretükről ír, s hogy érik a füge, felesége „akvarellezik‖, s „birtokukról‖ a túloldali hósipkás,

jégpatakos hegyóriás látható. Mit válaszolhatok? Mi is szüretre készülődünk, feleségem – akit ő még arról az

ötvenhatos nyárról ismer – készíti elő az édesapámtól

öröklött prést és darálót, a mi fáinkon is – az egyiket Krétáról hoztam – másodszor érik a füge, s hátunk

mögött az övékéhez képest bizony inkább bazaltdomb, mint hegy, amelynek – mondják -- déli lejtőjéről Európa

egyik legszebb panorámája tárul, az északin meg a

közelmúlt történelmi sebhelye éktelenkedik, melynek gödreibe, repedéseibe idővel hint a szél néhány marék

port, hogy a természet – és az emlékezet lassanként eltakarhassa, benőhesse gazzal, csenevész bokrokkal,

akár az idő az emberi emlékezetet. Hacsak nem tépik

fel újra újabb kitelepítettek, kényszermunkára ítéltek csákánycsapásai …

Badacsony, 2004 szeptemberében

Huszonöt év után

– egy hosszabb mérgelődés költői része –

Én 56 forradalmára vagyok, a füstös, olajos harcos,

aki Budapest utcáin verekedett.

Aki helyett akkor is mások ordítoztak szólamokat,

mások bíráskodtak, mások hepciáskodtak, mások alapítottak pártokat,

kormányokat, forradalmi bizottságokat,

mások nyilatkoztak rádiókban, újságokban, plakátokon.

Én vagyok, aki a végén Másoktól tudta meg,

hogy kikért és miért harcolt!

Én 56 forradalmára vagyok,

az elszánt, halált megvető harcos, aki utolsó töltényéig kitartott,

aki helyett mások írnak történelmet

/gondosan kiszűrve minden mellékzöngét/ mások tömörülnek

szabadságharcos egyesületekbe,

mások adnak ki emlékiratokat, mások harsognak ünnepi szónoklatokat,

mások írnak verseket, cikkeket, megható gyászos elbeszéléseket…

Én vagyok aki helyett

56-ra hivatkozva más tartja mindig a markát!

Papírszabadság

Mit ér a szólásszabadság alkotmányba rögzítve,

papíroson, ha senki sem mer

megszólalni,

mert okkal és joggal fél az alattomos megtorlástól?!

Szitányi György (1941) — Gödöllő

SZŐRŐS GYEREKEIM–XV.

Nehéz dolog hozzászokni, hogy bármikor nyugodtan letehetem

a lábam az ágyról, nem riasztok fel vele senkit, aki ijedtében beleharapjon. Legalább

egy évig gyanakodva lestem, nem sértek-e meg valakit, amikor felkelek. Egy ideig azon vacakolt a párom is,

hogy ne keverje össze Bence tányérját Lonciéval.

Volt már gyászolni valónk, fogyott a család kétlábú ága is, megismertük az úgynevezett gyászállapotot. A

párom sokkal nehezebben boldogult az ilyesmivel, jobban kötődött egyes tulajdonságokhoz. Néha nekem

is tűnt úgy, amikor egyedül voltam itthon, mintha

hallanám, hogy „Eje!‖, a párom azonban hónapokig fel-felkapta a fejét, mert ő az „Aja‖ megszólítást hitte

hallani. Abának a tárgyai okoztak gondot, de engem annyiszor megtépázott, mert álmában léptem rá, és oly

sokszor megmorgott, mivel ébren volt, amikor ráléptem

az ágyból, hogy ezzel a hiánnyal képtelen voltam bármit is kezdeni. Arról nem beszélve, hogy örve és póráza

máig érinthetetlen kegytárgy. Utálom a fényképet a falon, az ő képe, természetesen, bekeretezve fönt van.

*

Aba után hatalmas hiány tátongott, egyfajta térvesztés, és Lonci után szétesett egy kicsit az idő is. Biztosan

eltelt a tavasz, bizonyára a nyár is, dolgoztunk,

utaztunk, ahova kellett, a nagyon civilizált dolgok nem hagytak bennünk mély nyomot, de az igen, hogy a

párom nagybátyjától valahova elkóborolt rosszul nevelt német juhásza. Ez a nagybáty játékos fantáziával

született, és ez – lényegét tekintve – meg is maradt neki. Amikor Nérója eltűnt, már nem volt szokás

farkasbundát készíteni, német juhászkutyából, az

övének amúgy sem ordas színe volt, hanem olyan volt, mint a szokványos zsemle. Akkoriban a bűnügyi hírek

közül azokat kedvelte a legjobban, amik vagy a szervkereskedelemről, vagy az agymosásról szóltak.

Ebből következett, hogy az akkor csak majdnem 90


26

éves süvölvényt hiába akarták jólelkű idegenek felvenni

autójukba, hogy elviszik egy darabon, ő gyalog járt mindenhova. Amikor megkérdeztük, miért mászkál

annyit, közölte, hogy ő nem száll be idegenekhez, mert

lehet, hogy eladják a szervkereskedőknek. A párom – egy fokkal közelebbi rokon létére –

kimondta, amit gondolt, én csak azt kérdeztem az öregtől, hogy kinek kellene az ő ezer éves szerve,

amikor már az enyém sem ér annyit, hogy miatta

elcsórjanak az utcáról. Úgy tett az öreg, mintha nem értené, amit én

mondok, unokahúgának azonban azt mondta, hogy olvashatja az újságban a híreket, neki van igaza.

Így történt, hogy a folyamatosan gyalogló aggastyán egyszer csak találkozott Néróval, és az eb

nem ismerte meg. Régen műtötték az öregfiú szemét,

akkor még nem volt rutinmunka, ezért csak erős szemüveggel látott, amit utcán persze nem viselt soha,

de ragaszkodott ahhoz, hogy felismerte Nérót, de annak a tolvajok kimosták az agyát, persze, hogy nem

ismerte fel a gazdit.

Néróhoz korában beköltözött egy roppant előkelő kutyus. Egy nagyon eleven terrierfajta, akit azonnal

megtalált a párom a sokat emlegetett szakkönyvben. Nem valószínű, hogy kidobtak egy ilyen drága kutyát,

Magyarországon nagyon ritka, sokkal valószínűbb, hogy valahonnan elkóborolt. Csodás kis jószág volt, élénk

gombszemekkel, és nagyon értelmes, de a nagybátynak

nem tetszett egyáltalán. Amikor én tündéri kis ribancnak neveztem, a párom felfortyant, a nagybáty

pedig buzgón helyeselt. Nérót nem nagyon érdekelhették az ilyen etikai megfontolások, és a

szeleburdi lányka erősen hatott rá, aminek

következtében nagyon muris jószágokat hozott a világra. Egy maradt a háznál, de átkerült a

szomszédhoz. Kicsinek nevezte mindenki, nehogy az új helyen ne tudjanak neki más nevet adni. Mintha a Kicsit

nem jegyezte volna meg az okos kis jószág.

Kicsi szeleburdi anyukája folyton kifutott megugatni az autókat, de egyszer úgy rohant ki az úttestre, hogy

egy autó elcsapta. Szegény Kicsi is elpusztult a szomszédban valami ismeretlen oknál fogva.

*

Néró egyedül maradt, és asszony híján elbitangolt. A nagybáty eredetileg fővárosi lakos volt, de utált

pesti lenni, és az egyik unokaöccsére akarta hagyni a

lakását. Ennek természetes menetét nem akarta kivárni az ifjú, és a bűnügyi rovatoknak csak szélhámossági

híreivel nem foglalkozó, a horrorszerű történeteket kedvelő nagybáty rábeszélésre aláírt néhány üres

papírt. Aláírásai fölé remek ajándékozási szerződéseket és más fontos iratokat lehetett szerkeszteni. Kész

szerencse, hogy megvolt már a Jászságban az a ház,

ahova legidősebb húga, anyósom is leköltözött, hogy jó falusi levegőn élhessen, miközben albérlőt fogad a

fővárosi lakásba. Persze, hogy míg a nagybáty ácsingózott Néró

után, sokkal gyakorlatiasabb húga megragadta a

páromat, hogy szerezzenek egy jó kutyát, mert a házhoz kell kutya is.

Bejárták az összes kutyamenhelyet, míg egyszer csak meg nem szólította a hitvest egy néhány hónapos

ivartalanított nőstény labrador, akit muszáj volt elhozni

onnan, annyira aranyos volt. Néhány hónapig

szédítették a kutyust, hogy Zsófi a neve, végül anyósomnak jobban esett őt Zsókának nevezni, tehát

ebben maradtak.

Arra senki sem gondolt, hogy az összevissza-nevelés következtében Zsóka a világon senkinek sem fogad

majd szót, legfeljebb a páromnak, aki kiszabadította őt a menhelyről. A párom azonban nem tartózkodik a

Jászságban, hogy nap mint nap beszéljen Zsóka fejével.

Zsóka valamelyest hallgat rám is, valószínűleg van valami fogalma a rokoni kapcsolatokról, mert amikor

csak teheti, a nyakamba ugrik, és összenyalja a képemet. Ez alkalmakkor általában csupa sár a lába,

mivel a kerti csap közelében szeret tartózkodni. Amikor eljöttünk, a zsemle színű leányka mindig

sírva fakadt, és jönni akart, de mivel ezt nem tehette,

éktelen ugatást rendezett, amit messzire hallani. Annyira ordított ilyenkor, hogy a párom fontolóra vette

ivartalan Zsóka és feltűnő mértékben ivaros Gida összeköltöztetését.

Erről egyelőre több ok miatt sem lehet szó.

Különben is mit kezdene Gida egy olyan Zsókával, aki nemi átalakítása következtében olyan, mint a panelba

költöztetett, fürdésre rákapott kisebbségi asszony az ura szerint: se íze, se bűze.

*

A megmaradt három fiú kutya közül kettőre, Bumbira és Gidára rájött az éjszakai sétálhatnék. Megkérdeztem,

ki jön. Bernát nem ragaszkodott a mászkáláshoz, ami a

januári jeges, síkos útra való tekintettel érthető is volt. Bernát amúgy is furcsa volt kissé egyes apróságokban.

Ha hiteles képet akartam készíteni róla, csak messziről és titokban lehetett. Amikor szóltam neki, amit a

hagyományos gondolkozású ebek odafordulással és

fülhegyezéssel szoktak nyugtázni, Bernát minden nézelődés nélkül hozzám szaladt, ismeretlen okból

lelapította a füleit, és a lábamnál megállva felnézett. Így nem lehet fényképet készíteni, de ezt hiába

magyaráztam neki, lökdöstem, ültettem, akármit műveltem, nem volt hajlandó kutya módon hegyezett

füllel legalább egy csöppet várni. Úgy vénült meg, hogy

képtelen voltam egy róla készült tisztességes felvétellel meglepni magam. Ahányszor azt óhajtottam, hogy a

fülét normális állapotban tartva, rám figyeljen, ő annyiszor vágtatott hozzám, és fülét lapítva közelről

bámult.

* Bernát boldog volt, ha megszólítottam, rohant hozzám,

és a lábamnál megállva érdeklődött, hogy mit óhajtok Említett fülének botját sem mozdítva olykor

berontott a házba, és amikor a párom ki akarta

tuszkolni, hasra vágódott, miáltal mozdíthatatlanná vált. Ennek természetesen én voltam az oka, miközben az

öregedő örök kölyök hamarosan el is aludt bent. Aba haláláig bent heverészett, és az én heverőmön

gondolkodott a világ dolgain, de mielőtt lefeküdt volna,

mindig megvárta alájuk helyezendő takarójukat. Ide csak Lonci és Bence jöhetett, Bumbi és Gida soha,

vagyis ők a demokrácia rövidebb gyufáját húzták. A párom mérgesen mutogatta a szakkönyvet azzal,

hogy egyrészt nem ezért költöztünk el a fővárosból,

másrészt a farkaskutyák szeretik a telet, harmadrészt nem azért takarít, hogy ez a behemót behordja a havat.


27

Megnéztem a szakkönyvet. Az állt benne, hogy a német

juhász mindegyik fajtája fagytűrő. Igyekeztem elmagyarázni, hogy más tűrni a fagyot,

mint szeretni; itt vagyok például én, aki tűröm a fagyot,

mivel nem tudok ellene tenni, de egyáltalán nem szeretem. Ha tűröm, véleményezte a pár, akkor telente

lakjam a kertben a szőrösökkel.

*

Gida minden esztelenségre kapható volt, tartotta a

nyakát, vagyis tűrte a pórázt, Bumbival nem foglalkoztam. Abban biztos lehettem, hogy hiába

teperném le, hogy pórázt tegyek rá, semmivel nem

lenne biztosabb a velünk tartása. Ő vigyáz a kisfiára, jön velünk. Jobb, hogy Bernát nem jött kopott

ízületeivel, úgy csúszott az út, hogy alig tudtunk menni. Gida büszkén viselte a pórázt, Bumbi elégedetten

szaladgált és csúszkált körülöttünk. Én óvatosan

tipegtem. Egészen megkönnyebbültem, amikor végre megláttam az aszfaltot. Közel három négyzetlábnyi

tiszta terület, ahol nem csúszik. Könnyedén oda szökkentem, és olyan gyorsan

vágódtam hanyatt, hogy életemben először nem volt időm tompítani az esést. Akkorát estem, hogy még a

tarkómat is beütöttem. Az aszfalt azért látszott, mert

fölötte tiszta jég volt. Dühösen felpattantam volna, de meg sem tudtam mozdulni. Gidának szóltam, hogy

kisfiam, légy szíves vigyázz, nehogy elgázoljanak, ha erre jönne egy autó.

Nem tudom, mit értett meg ebből Gida, de míg

Bumbi korához méltatlanul kölyökmód szaladgált egyik házőrzőtől a másikig, a kisfiú, jelentőségének teljes

tudatában, komolyan üldögélt a fejem mellett, és jobbra-balra tekintgetett. Éjfél után voltunk, valamelyik

hétköznapról a másikra virradó éjszakán, nem jött

semmi gázolásra alkalmas eszköz. Két utcalámpa között feküdtem, igen rosszul meg- illetve kivilágítva,

megkülönböztető jelzés nélkül, és csak huzamosabb idő múlva voltam képes hasra fordulni. Úgy már

elkúszhattam az egyik hóbuckához, és talpra kapaszkodtam.

Megköszöntem Gidának az őrzést, ő el volt

ragadtatva, hogy ennyire fontos személyiség, és elindultunk hazafelé lassan, óvatosan. Az alattomos

tarkóütés okozta enyhe szédülés elmúlt, de nagyon fájt a derekam környéke.

Hol voltatok eddig?, förmedt ránk a hitves.

Sétáltunk, mondtam. Hiába, a tartam és a napszak szerinte nem felelt meg egymásnak. Gidáról

lekapcsoltam a pórázt, Bumbi is bejött, nem tudtam ellenkezni, de szerencsére lefeküdt az előszobában, így

nem lehetett azonnal észlelni. Leültem a heverőre, hogy kifűzzem a cipőmet.

Pillanatokon belül kiderült, hogy még járnom a

legkönnyebb, mert se állni, se ülni, de még feküdni sem vagyok képes, mivel az nekem fáj. Nagyon.

Szerk. Megj.: A tisztelt Olvasók találkozhatnak az elbeszélésben állatokkal kapcsolatban az „aki‖ vonatkozó névmással, amely helyesen „ami‖ lenne. Mivel itt az állatok emberként jönnek számításba – N.B. a valóságban sajnos az állatok sokkal emberibbek maguknál az embereknél! – az író ezért él ezzel – a nyelvtanilag helytelen – névmáshasználattal.

15.) Folytatjuk

Tormay Cécile (1876 – 1937)

A RÉGI HÁZ (Budapest, 1914)

V.

A Kígyó-utcai könyvesbolt elől elvitte

a szél a tavaszt az almafáról. Elmúlt

a nyár is. Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát.

Odakinnről úgy hangzott, mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott az új

nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és

megismételte a kapuboltozata alatt. Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat

látni és amikor Annát Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastrom-iskolájába kísérte, telenyom-

tatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek csoportokba verődtek. A nyakukat

nyujtogatták. Anna is szeretett volna megállni, de Tini

leányasszony egy világért sem engedte meg. — Tiszteletreméltó perszonának nem illik az

utcasarkon ácsorognia. A gyalogjáró szélén egy fiú állt.

— Mi van azokon a papirosokon? — kérdezte tőle

Anna elmenőben. — Háborús hírek — és a fiú fütyörészni kezdett. A

túlsó szegleten egy öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törölgette a szemét.

„Háborús hírek‖... Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre szomorú hangzása lett annak a

két szónak.

Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról beszéltek, közben egészen

nyugodtak voltak és jóízűen ettek. „Mindenki olyan, mint máskor‖, gondolta Anna, „a

háborús hírek talán nem is igazak‖. — Hirtelen kiment

az egész a fejéből. Az atyja éppen arról beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap

délután, a Geramb nevelőintézetben. — Előkelő hely, — mondotta Hubert János — a

Szepesy bárókisasszonyok is odajárnak, Bajmóczy

septemvir leányai is. — A Bajmóczy nevet lassan és tisztelettel ejtette ki, aztán körülnézett, mintha a hatást

várná. Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára

gondolt. Felállt, letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte utána rajzolgatni a pad

támlányába vésett betűket: „Ulwing-család...‖ És ebbe

a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt legközelebb az oltárhoz.

Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a Bálvány-utcai vászonnagy-

kereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is hátrább

ültek, mint ők, pedig vízimalmaik voltak és a dunai molnárok köszöntek nekik.

Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Éppen úrfelmutatáskor, mialatt kis

öklével erősen verte a mellét, elhatározta, hogy az ő nagyatyja előbbre való mindenkinél.

Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan

imádkozott. Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre.

A kis Kristóf, bár az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét: Hosszú Zsófin akadt meg a


28

pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére támasztotta a

homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehunyt szeme fölött árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák...

Kristóf ekkor már megint lesütött szemmel, mereven ült

a padban. Anna nevetni szeretett volna. Aztán lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg

délután lett. A gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédlányra, mikor a

bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből:

— Óh Netti hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad fölvennem.

Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete bársonyköpenyke szétterítve feküdt a

zongorán. Anna tavaly óta Krisztina asszony egykori szobájában lakott. A régi gyerekszoba egészen a fiúé

lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a

halántékán fehér fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle fölött, mintha a szél fújta volna

féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha inggallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett.

Egyszeri hallásra észben tartott minden melódiát. Olyan

szépen fütyült, mint egy madár. Füger Ágostonné kiállt az udvarra. Tini mamzell

lefutott a lépcsőn a gyerekek után. — Milyen szépek — mondotta Henrietta asszonyság

és összecsapta a kezét. Hubert János mégegyszer gondosan simára pörgette

a kabátja ujján a cilinderét.

A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a kocsi iramodó ablakán.

Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén tér szegletén, már három fogat állt. Egyiknek a bakján

libériás inas ült a kocsis mellett. Ez felemelően hatott

Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap Flóriánt is el kellene hozni.

— Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak — mondta János Hubert, mialatt egy homályos helyiségen

áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó szigorú, kopár

szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben

krinolinos kisléányok és fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen.

A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak és asszonyságok ültek. Nyeles

szemüvegen át nézték egymás gyermekeit.

Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól tudta, hogy itt lesz, de azért mégis

összerezzent. — Csókolj kezet — súgta Hubert János. A fiú olyan

buzgón hajolt előre, hogy beleütötte az orrát Geramb

bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig

gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és hangosan nevetett.

— Mais Sophie,... — mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca mellett meginogtak a

halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori

növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött és sírni szeretett volna.

A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két szárnyát. Az egyik Bajmóczy

kisasszonynak mutatta, hogyan kell meghajolni.

— Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, — közben lengyelül morgott valamit.

Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy

septemvirné a leányához ment. Selyemruhája suhogva surlódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét

hátraszegve tartotta és mindig lefelé nézett.

Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően pillantott körül.

— Demoiselle Ulwing... Mutassa meg, hogyan kell meghajolni.

— De hiszen én nem tudom még... Anna ezt nagyon

halkan mondta és úgy érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan, lábujjhegyen bírt előre jutni.

Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájában.

A csendben Sztaviarszky hangja recsegett: — Egy... kettő... complimentum.

Hubert János ezalatt ünnepélyesen ült a magas,

kényelmetlen széken és szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának úgy

rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott. Milyen jók hozzá valamennyien... és már

indult, hogy Bajmóczy Berthához menjen. De a lengyel

intett. A lecke tovább folyt. Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf

kétszer kapott büntetési feladványt. Vasárnapok múltak... a Geramb-nevelőintézet hideg,

szigorú szalonjában már a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek.

A tánclecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák

majdnem tövig égtek a szekrény tetején. Sztaviarszky lengyelül morgott és minduntalan a parókájához

kapkodott. Bajmóczy Bertha akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett. A Szepesy

bárókisasszonyok hozzá futottak. A kis Illey Mártha, a

szoba közepén állt és vásottan nevetett. Annának is nevetnie kellett. A fiúk is nevettek.

— Mes enfants... Silence! — Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca szigorú.

Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét.

Pillantása Annára tévedt. — Mióta ő idejár, azóta megy rosszul minden.

Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem látta. Tekintete csodálkozva akadt

meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett állt, a magas, fehér ajtószárnynak dűlve. Egyik kezét apróvirágos

gurguránmellénye nyílásában tartotta, a másikkal

beszéd közben többször visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a homlokába.

Mosolygott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja még fiatal.

A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren

világított lépcsőn lement, beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső éppen fordult. Akik fentről jöttek,

nem láthatták őt. — A nagyatyja közönséges ácslegény volt —

mondotta Szepesy Clemence. — Par exemple, mi az, hogy ácslegény?

— Hát az — hangzott ismét onnan felülről —, aki

nálunk tavaly a padlásgerendákon dolgozott. — Igazán nem valók nemes családok közé az ilyen

népek... Ez Bertha hangja volt. Anna első pillanatban nem fogta fel, hogy kiről van

szó... csak azután. Az ő nagyatyjáról mernek így

beszélni? Ulwing építőmesterről? Aki az első padban ül


29

a templomban, aki előtt még a magisztrátus urai is

levett kalappal állnak... Hirtelen megfordult. A fentről jövők szembe kerültek

vele. Egyszerre a vaskorláthoz lapultak mindannyian.

Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és

veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették. Kicsiny életében először találkozott az emberi

rosszasággal: mostanig azt hitte, hogy mindenki jó... És

valami hátrálni kezdett a lelkében, ami eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé.

Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről beszélt. Most is hangsúlyozva

és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki,

hogy az atyja is, Kristóf is olyan elégedettek.

Összeharapta a fogát, már nem tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket

szánni önmagánál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan irgalmával először vette fejletlen vállára a

hallgatás élő súlyát, melytől emberi nyugalmak és

boldogságok függenek. 5) Folytatjuk

ASSISI SZENT FERENC KIS VIRÁGAI Fioretti di San Francesco Fordította: Tormay Cécile (Budapest, 1926.)

Nádudvaron, 1926-ban, nyáridőben.

NEGYEDIK FEJEZET Miképpen ment vala Santo Jacopoba Szent Ferenc, egy beteg szolgálatára hagyván Bernardo testvért; és tőle eljövén Bernardo testvér, miképpen méne el az Angyal, hogy beszélne Elia testvérrel, ki is az Angyalt meghallgatni nem akarta és ezt később

megbánta.

A Rend alapításának kezdetén, mikoron még kevés

barát volt és még nem voltak foglalt helyek,1 Szent Ferenc ájtatosságában elméne a ghaliziabeli Santo

Jacopoba;2 magával vivén néhány társát, kiknek egyike

vala Bernardo testvér. És miközben így együttesen mentek az úton, leltek egy földön, valamely szegény

kórságost, kin megkönyörülvén Szent Ferenc, mondá fráter Bernardonak: „Akarom fiam, hogy e kórságosnak

szolgálatjára itt maradj‖. És Bernardo testvér legottan

alázatosan letérdelt, fejét lehajtván engedelmességet fogadott a szent atyának és ama helyen maradt,3

míglen Szent Ferenc egyéb társaival elméne Santo Jacopoba. Elérkezvén oda és imádságban töltvén az

éjtszakát, Santo Jacopo szentegyházában Isten kinyilatkoztatá Szent Ferencnek, hogy sok

kolostorhelyet kell foglalnia a világon, mert hogy az ő

szerzetének terjednie kell s növekednie a barátok nagy sokaságától; és a kinyilatkoztatást követőleg kezdett

Szent Ferenc azon a tájon földet foglalni. És megtérvén Szent Ferenc az úton, amelyen jött, lelé Bernardo

testvért és a beteget, ki mellett őt hagyta és aki közben

tökéletesen meggyógyult, miért is Szent Ferenc beleegyezett, hogy Bernardo testvér a következő

esztendőben elmenjen Santo Jacopoba, miközben ő

maga visszatért Spoleto völgyébe. Egy elhagyott helyen lakozott ő és fráter Masseo és

fráter Elia és velük még egynéhányan,4 akik valamennyien nagyon óvakodtak, nehogy Szent Ferenc

imádságát megbántsák; tették pedig ezt iránta való

nagy tisztességből és mert tudták, hogy Isten nagy dolgokat nyilatkoztat ki előtte imádsága idején. Történt

egyszer, hogy némi napon, mikor is Szent Ferenc az erdőn imádkozott, egy szép ifjú hős, aki miként ha útra

öltözött volna, jöve el a kolostor kapujához és oly sietőst és erősen zörgetett, hogy a barátok

elcsodálkoztak, mert az ilyen zörgetés szokatlan vala.

Masseo testvér5 a kapuhoz menvén megnyitotta azt, mondván az ifjúnak: „Honnan jövél te fiam, aki aligha

jártál még ezen a tájon, mivel hogy olyan szokatlanul zörgettél?‖ Felelé az ifjú: „És hát hogyan kellene

zörgetnem?‖ Mondá Masseo testvér: „Zörgess

háromszor egymásután, azután várakozzál, míglen a fráter elmondta a Pater nostert és hozzád kijő; és ha

időközben nem találna jönni, zörgess még egyszer‖. Felelte az ifjú: „Nagy sietésem vagyon és azért

zörgettem olyan erősen, mert hosszú útat kell még tennem; ide pedig jövék, hogy fráter Ferenccel

beszéljek; de ő az erdőn van most Isten édességének

nézésében. És sehogy sem akarván őt háborgatni, tehát menj és küldd el nékem fráter Eliát,6 kinek egy kérdést

akarnék tenni, mivel hallám, hogy felette bölcs‖. Megyen Masseo testvér és mondja Elia testvérnek,

hogy menjen amaz ifjúhoz. És fráter Elia ezen

botránkozik és nem akar kimenni, ekkor fráter Masseo sem azt nem tudja, mitévő legyen, sem pedig azt, mit

feleljen amaz ifjúnak; mert ha azt mondaná: fráter Elia nem jöhet, úgy nem mondana igazat; és ha mondaná,

hogy amaz felháborodék, nem akar jönni, úgy gonosz

példát mutatna. Azon közben, hogy fráter Masseo tétovázott és késlekedett visszatérni, az ifjú még

egyszer zörgetett, miképpen elsőbben; ennek utána kevés perc multával megtért Masseo testvér a kapuhoz

és mondotta az ifjúnak: „Nem tartottad be az én tanításomat a zörgetésben‖. Felelte az ifjú: „Elia testvér

nem akar kijönni hozzám; de menj és mondd Szent

Ferencnek, eljöttem, hogy beszéljek véle; de mivelhogy nem akarom őt háborgatni imádságában, mondjad

tehát néki, küldené hozzám Elia testvért‖. Ekkor Masseo testvér elméne Szent Ferenchez, ki arcát az ég felé

emelten az erdőn imádkozott és elmondá néki az ifjú

egész követségét és amit Elia testvér felelt; és amaz ifjú emberi alakban vala Istennek Angyala.

Ekkor Szent Ferenc nem mozdulván helyéről, arcát az égtől el nem fordítván, ezenképpen beszélt Masseo

testvérhez: „Menj és mondjad fráter Eliának, hogy az engedelmességnek miatta legottan menjen amaz

ifjúhoz‖. Hallván Elia testvér Szent Ferencnek

engedelmességre intő parancsát, igen háborodottan ment a kapuhoz és indulatában nagy hamar és zajjal

megnyitván azt, mondá az ifjúnak: „Mit akarsz te?‖. Felelé az ifjú: „Óvakodjál testvér, hogy ne légy oly

indulatos, mint amilyennek láttatol, mivelhogy a harag

elvakítja a lelket és nem engedi látni az igazságot‖. Szólott fráter Elia: „Mondd hát, mit kívánsz tőlem‖.


30

Felelte az ifjú: „Kérdezlek, vajjon a szent Evangéliom

követői megehetik-e mindazt, amit elejbük tesznek, miképpen mondá Krisztus az ő tanítványainak;7

kérdezlek továbbá, ha vajjon megvagyon-e engedve

valamely embernek az evangéliomi szabadsággal ellenkező dolgot elébe tenni?‖ Felelte fráter Elia

kevélyen „Jól tudom mindezt, de nem akarok néked felelni; menj a dolgodra‖. Mondotta az ifjú: „Én jobban

tudnék erre a kérdésre felelni, mint te‖. Ekkor fráter

Elia megharagudván, nagy sebességgel becsapta az ajtót s elment.

Hanem azután gondolkozni kezdett a mondott kérdés felett és szívében kételkedett és mit sem tudott

megfejteni, mert hogy lévén ő vikáriusa a Rendnek és az Evangéliomon és Szent Ferenc Reguláján túl,

megparancsolta és regulába foglalta volt, hogy a

Szerzetben egyetlen fráter se egyék húst, a mondott kérdés tehát mindenestől ellene fordult. Nem tudván

magával tisztába jönni és egybevetvén az ifjú ékességes szerénységét és azonképpen azt, hogy

mondá néki: jobban meg tudna felelni, sem mint ő

maga ama kérdésre, visszatért tehát a kapuhoz és megnyitá azt, hogy az ifjút kérdezze a mondott

kérdésről; ő azonban nem várta meg, mivelhogy fráter Elia kevélységében nem vala méltó, hogy az Angyallal

társalkodjék. Ennek utána Szent Ferenc, kinek Isten mind e dolgokat kinyilatkoztatta, az erdőből hazatért és

nagy fennhangon, keményen megfeddvén Elia testvért,

mondá néki „Gonoszul teszed kevély Elia testvér, hogy elűzöd tőlünk Istennek szent angyalait, kik jönnek a mi

tanításunkra. Mondom néked erősen rettegek, hogy te, a te kevélységed miatt e Renden kívül fejezed majd be

életedet‖. És később úgy is lőn, miképpen azt néki

Szent Ferenc előzően megjövendölte; mert, hogy ő valóban a Renden kívül halt meg.

És ugyanaz napon, ugyanaz órában, mikoron az Angyal elenyészett, megjelent volt tulajdon azon

alakban Bernardo testvérnek, aki visszatérőben Santo

Jacopóból, egy nagy folyóhoz ért és köszöntvén őt, ezenképpen szólt hozzá az ő tulajdon anyanyelvén: „Ó

jó atyámfia, Isten adjon néked békességet‖. Bernardo testvér felette elcsodálkozott, látván az ifjú szépségét

és örvendezvén szülőföldje nyelvének, az ifjú békés köszöntésének hallásán és víg arculatának látásán,

kérdé: „Honnan jövél, jó ifjú?‖ Felelte az Angyal: „Ama

helyről jövök, hol Szent Ferenc lakozik és azért tértem oda, hogy véle társalkodjam, de nem társalkodhattam

véle; mert hogy ő az erdőn istenes dolgok felől elmélkedék és nem kívántam őt háborgatni. És ugyan a

helyt lakik fráter Masseo és fráter Egidio és fráter Elia

is; és Masseo testvér megtanított, miképpen kell a kapun szerzetesek módjára zörgetni; és Elia testvér, ki

elsőbben nem akart felelni kérdésemre, annak utána megbánta ezt és hallani és látni kívánt, de már

elkésett‖. E szavaknak utána mondá az Angyal fráter

Bernardonak: „Miért késel által menni e vizen‖. Felelte

Bernardo testvér: „Mert félek a mély víz veszedelmétől, melyet imhol látok‖. Mondja az angyal: „Menjünk által

együtt és ne félj‖; és kézenfogva őt, szemnek egy pillantása alatt a víznek túlsó partjára vetette. Ekkor

Bernardo testvér felismerte, hogy az ifjú csakis

Istennek Angyala lehet és nagy tisztességgel és örvendezéssel, hangos szóval mondá: „Ó Istennek

áldott Angyala, mondd mi a te neved?‖ Felelte az

Angyal „Miért kérdezed az én nevemet, amely nevezhetetlen?‖8 Mondván ezt az Angyal elenyészett,

nagy vigasztaltan hagyva Bernardo testvért, ki is mind

az útat vígsággal örvendezve járta. És elméjében megjegyezte a napot és órát, melyben az Angyal néki

megjelent. S mikor eljutott a helyre, hol Szent Ferenc mondott társaival lakozott, minden dolgokat sorjára

megjelentett, ahogyan azok történtek. És ekkor amazok

is bizonyságot vőnek, hogy egyazon Angyal, egyazon napon és órában, neki és nekik is megjelent; hála

legyen érette Istennek. Amen. 1 Foglalt helynek azidőben a kolostorok számára foglalt helyeket nevezték a szerzetesek. 2 San Jacopo alatt, Santiago de Compostella spanyol város értendő, mely a középkorban búcsújáró hely volt. Szent Ferenc 1214-ben járt ott; Bernardo

testvért pedig 1216-ban küldötte oda. 3 A hagyomány szerint Logrono városában, az Ebro partján a Pireneusok tövében. 4 E hely minden valószínűség szerint a Perugia és Gubbio között fekvő farnetoi kolostor volt. 5 Masseo testvér, Szent Ferencnek választott társa.

(Lásd 10. fejezetben.) 6 Fráter Elia, ki valóságban Assisiból származott, de akit a XIII. század írásai még: a cortonabelinek neveznek, 1211-ben lépett a Rendbe és 1217-ben mint tartományi főnök Siriába küldetett, honnan Szent Ferenccel 1220-ban tért vissza Itáliába és a Rend generálisa lőn. — Amaretto barát nevét

váltakozva: fráter Eliának és röviden: fráter Lianak is írja. E könyv fordítója csak az Elia nevet használja. 7 Lukács X. 8. 8 Az eredeti szöveg szerint: „Miért kérdezed az én

nevemet, amely csodálatos.” Meglepő szépségéért és mélységéért e könyv fordítója itt átvette a „Némi írások” írójának szavait, ki az angyal nevét nem

csodálatosnak, de nevezhetetlennek mondja.

NEMZETI ÜNNEPÜNKRE .......Március 15.-re........ . 1848. március 15.......

© Szitányi György:

ÁLMOK KELHETNEK VALÓRA

– hangjáték –

(Elhangzott 2001. március 15-én a gödöllői Pelikán Rádió ünnepi adásaként)

(Zene, alatta indul a szöveg, a zene lassan halkulva

kiúszik.


31

A zene alatt különböző hangsúlyokkal és igemódokban

emberek egy szót ismételgetnek: szabadság. A hangzavarból kihallani a Filozófust)

FILOZÓFUS (a zenében kibontakozik): Szabadság? Felismert szükségszerűség, semmi más.

KLERIKUS (nem erre reagál, tárgyszerű): Az emberi

szabadság szükségképpen tárgya mind a filozófiai,

mind a teológiai embertannak. Az ember pedig alapvetően különbözik minden más isteni

teremtménytől, hogy nyitottak a lehetőségei, és ezért az a feladata, hogy maga valósítsa meg lényegének

kifejezését.

FILOZÓFUS: Az ember abban különbözik minden mástól,

hogy képes felismerni az elkövetkező szükségszerűségeket.

POLGÁR: Rebellió? Felfordulás! (elborzad:) Kossuth…

FILOZÓFUS (töpreng): Mire volna jó tudni a jövőt? Felismert szükségszerűség…

POLGÁR: Miért kell mindig a múltról beszélni?

FILOZÓFUS: A múlt a jelen anamnézise: kórelőzmény.

Haszontalan és nevetséges. A jövő azonban a jelen

szükségszerű következménye.

KLERIKUS: Ha az ember nem élne szabadságával, emberi lényegéről mondana le. Szabadságunkban áll

választani Jó és Rossz között.

FILOZÓFUS: Isten? Igen, Isten adott szabadságot, a

szabadság felszabadulás a halál és a földi hatalmasságok alatti szolgaságból.

POLGÁR: A hatalmasoktól való félelmet a szabadság hiánya okozza, azt hiszem.

PETŐFI: Föl, föl, barátom, drága minden perc,

A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk;

Maholnap a bíró előtt lehetsz.

Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat,

Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb.

Dalold el mind, mivel szived teli,

PETŐFI (folytatja): S minden hang, amely ajkadon kijő,

Lelked darabja légyen… oly dicső Kín és gyönyör között elvérezni!

(Zene. Ha lehet, legyen kiérezhető, hogy a forradalom elején vagyunk. A zene végén éles vágással indul a szöveg.) SZÉCHENYI: 1848. március 15-én

Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony

anyagot a tűzre. Mit lehet tenni? Batthyány Lajost és

Kossuthot kell támogatni.

A Ferenc Károlyon Bécsbe. Én hosszú tollal a

kalapomon. Lelkesedés! Akár egy méhkas! „A heréknek végük! C’est la fin de l’histoire‖ (Sze la fen

dö l’isztoár). Én egy kéziratot javaslok, melyet a

császárnak alá kell írnia, és István főherceget ki kell neveznie.

A Jägerzeilén szállunk ki. Az egésznek rebellió-színezete van. Kossuthot egzaltált bécsiek, lengyelek

és itáliaiak ölelgetik, virággal koronázzák. Én egy

kocsiban ülök Madame Kossuthtal, aki reszket. „OLLY CSEND & REND VOLT… SENKI SEM LOPOTT.‖ Ezt

mondják; és örvendeznek!!! Elrémülök… mert ez bizonysága annak, hogy még a tolvajok sem

kalkulálnak… hanem ők is fanatizálva vannak! Mivelhogy Bécsben az atmoszféra Batthyány és

Kossuth vélekedésének kedvezett, a kéziratot

átvették. FELELŐS MINISTERIUM etc. (et cetera) Batthyány mint miniszterelnök---

(Zene. Néhány ütem múlva halkul, de hallható a következő szöveg végéig.) KOSSUTH: Uraim!

Mint a magyar szabadság hirnökei üdvözöljük Magyarhon szabadságának napját. Oly

nemzet közepette, mely a szabadság iránti lelkesedés végett semmi ösztönzésre, semmi ingerlésre nem várt

– ily népnek közepette midőn az eseményekben maga

az Isten szól, röviden szólok Magyarhon szabad polgáraihoz.

Megjöttünk Bécs falai közül, hol az abszolutizmusnak századokon keresztül tartogatott

rendszere összedőlt. Testvéri szeretettel fogadtattunk

azon nép által, mely a szabadság kivívásának tettére Pozsony falai közül kapta a biztató szót.

A mi közelgésünknek híre Ausztria számára az alkotmány megadásának perce volt. A magyar

megtartotta s megtartja e nehéz napokban is hűségét

a király iránt, s a király nevében István főherceg, teljes hatalommal felruházott királyi helytartó fogja a

felelős magyar minisztérium által Budáról kormányozni az egész országot.

És íme, itt azon férfiú, Batthyány Lajos gróf, kit a nemzet kívánsága következtében a király akarata

is kinevezett a nemzet első felelős minisztériuma

elnökévé. Mi más törvényeket Bécsből nem hozánk,

nekünk más törvények Bécsből nem kellettek.

PETŐFI: Respublika, szabadság gyermeke

S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak,

Köszöntelek a távolból előre!

PETŐFI (folytatja): Most hódolok, midőn még messze vagy,

Midőn még rémes átkozott neved van,

Midőn még, aki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én,

Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz,

Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz.


32

Mert győzni fogsz, dicső respublika,

Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de szent Napóleon

Elfoglalod majd a kerek világot.

(A zene a szöveg végén kezdődik. Lehetőleg toborzószerű, mert bevezeti a következő részt.) ARANY: Süvegemen nemzetiszín rózsa,

Ajakomon édes babám csókja; Ne félj, babám, nem megyek világra:

Nemzetemnek vagyok katonája

Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel:

Szülőanyám, te szép Magyarország,

Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe, Négy garajcár úgyse sokat érne;

Van nekem még öt-hat garajcárom…

Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat, Fegyveremre senki se tart számot,

Senkié sem, igaz keresményem: Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:

De a szabadságért, ha egy íznyi, Talpon állok mindhalálig víni.

PETŐFI: Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka!

Bosszuálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fehér zászló lengedez;

A kivívott diadal utáni Békességnek jelképe ez.

JÓKAI: Az első huszár nyargal a városon végig.

S a mint végignyargal, felhangzik nyomában

az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan kiáltás, amit csak akkor fog mégegyszer hallani Isten, mikor az

arkangyal trombitája azt fogja harsogni: „feltámadás!‖ mikor az újraébredők myriádjai lerázzák magukról a

földet, mely alatt átszunnyadták a századok

rémálmait, mikor a gyöngéknek ereje villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik, mikor lelke támad

minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig ható zengés

harsogja az egyik sarktól a másikig: hozsánna!

VAJDA: Körültünk vagy tíz ellenség,…

Hát hiszen csak hadd legyen! Megint te lész a legelső

A népek közt – nemzetem! Dicső leszesz és hatalmas

Úgy, mint ezerév előtt,

Mikor Árpád ősapánk tíz Ellenséget megtörött.

(Zene. A végére szól Petőfi) PETŐFI: Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

SZÉCHENYI: Batthyány Lajos felolvassa minisztereit. Az

én nevemnél a legnagyobb taps! Megsemmisülve érzem magamat. Most aláírtam a halálos ítéletemet…

Mindenki gratulál nekem. Babarczy legalább őszinte. Ezt mondja: „Én bánom, hogy excellenciád belé állott

a minisztériumba, mert a kormány ezzel most talán nyer némi stabilitást.

SZÉCHENYI (folytatja:) Három órakor kerületi tanács, félhétkor ismét…

Megjelenik Deák, sokat beszél, de jól.

PETŐFI: Szabad sajtó!… már ezentul

Nem féltelek, nemzetem, Szivedben a vér megindul,

S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban

Neved, pesti ifjúság, A hon a halálórában

Benned lelte orvosát.

Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta,

Csak beszélt nagy sikertelen:

Itt megkondult az óra. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok,

Terhünktől a vén hegy lába

Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el,

Aminőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! –

Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre,

Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre.

(Zene)


33

KOSSUTH: Kedves lelkem, angyalom!

Ceglédre négy órakor értem, hat órakor már egy háromszáz főből álló, fegyveres gyakorlott

csapatot útnak indítottam Pestre. Holnap reggel

ugyanonnan háromezer ember és százötven lovas megyen vasúton Pestre.

E percben érkeztem Kőrösre. Itt a nép mondhatlan lelkesedéssel fogadott. Ahol kell,

lelkesítek – ahol kell, parancsolok.

Reménylem, a Tiszáig vagy tizenöt-húszezer embert összeszedek, s ezeket helységenkint nyomban

küldöm Pestre. Aztán a Tiszán túl addig meg nem állok, míg

százezer emberem nem lesz egy táborban. Azzal aztán tömegben nyomulok előre.

Ne félj, angyalom – megáld az Isten. De azon egyet

tedd meg – irántami szeretetedre kényszerítelek – nyugodalmamért, hogy távozz Pestről a mondott

helyre, mert a gaz ellenség képes volna családomat kezesül lefoglalni működésem elzsibbasztására.

VAJDA: Kik hű fiai vagytok e hazának Kik éltetek érte, és meghaltatok,

Hallgassatok rám, élők a hazában! S ti sírokban – halhatatlanok!

Hozzátok szól e jó édes anyának Legszegényebb, legszeretőbb fia,

Hallgassatok rám! – az igaz könyörgést

Istennek meg kell hallgatnia!

Én, ki a véremet könnyekbe sírom - Ki ne siratna haldokló anyát? –

Ki szánná vérét, anyjától vett vérét,

Ha megmenthetné a halót magát? Én, aki virrasztok a haldoklónál,

Mig jönnek a félelmes éjjelek, Én elhagyottan könyörgök hozzátok:

Testvéreim, jertek, segítsetek!

Csak nézzetek ki a sötét éjjelbe!

Ott leskelődnek a szörnyetegek; Üzzétek a gyávát el… hisz ébren

Nem néznek farkasszemet veletek! Oh, keljetek fel! Ily viharos éjben,

Ily vészes éjben ne aludjatok!

Az éjnek álmadarait nézzétek!… - Vagy a sötétben megvakultatok?

Hát aki lát, remél, hát aki érez,

Kétségbeessék a veszély fölött?

Ki a hazáért ontaná el vérét, Bánatba haljon el – gyávák között?!

Testvérek! Még nem mostoha-anyátok E szép haza, jertek, segítsetek!…

Oh jőjjetek, mert nem lesz majd anyátok!… S fogtok-é aztán élni, gyermekek?!

SZÉCHENYI: Azt mondom Deáknak: „Egy bizonyos, hogy minket vagy fent vagy lent felakasztanak‖ és ebbe

úgy csöppenek, mink Pilátus a Credóba (Krédóba). A kerületi ülésen Kossuth megpirongatja Lajos

főherceget… azt mondja: vérontás nélkül nem fog

menni.

Éjfél. Az imént jövök a minisztertanácsról. Minden

reményem szertefoszlott. Ha Isten nem segít, úgy az 1780 – 90-es francia forradalom ahhoz képest, ami

nálunk ki fog fejleni, ártatlan vígjátéknak, bohózatnak

fog feltűnni. Kossuth fegyvereket követel az ifjúságnak.

Teleki Laci ezt mondja: „Én, ha lemegyek Pestre, lázítani fogok‖. Deák kijelenti, hogy beteg, nem tud

Bécsbe menni. – Pázmándy és Eötvös Pepi

fontolgatják a szakadék mélységeit, melybe bizonyosan zuhanunk. Batthyány Lajos ünneplőbe

öltözik, és estélyre megy! Batthyány és Kossuth pökhendiek.

(Zene) PETŐFI: Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!…

Megviradt, felébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka.

Piros arccal

Jött e hajnal Piros arca vad sugára Komor fényt vet a világra;

E pirulás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét,

Zsarnokok, rátok száll haragunk,

S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel [áldozunk.

Álmainkban Alattomban

Megcsapolták szíveinket,

Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére

Annyi, ami fölkiált az égre.

Nagy idők. Beteljesűlt az Írás

Jóslatja: egy nyáj, egy akol.

(Zene úszik a szöveg alá) Egy vallás van a földön: szabadság!

Aki mást vall, rettentőn lakol.

Régi szentek

Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül

Uj dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak,

S oltárlámpa lészen benne a nap!

(A zene változik, békés lesz, és halkan megmarad a szöveg alatt) POLGÁR: Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Kedvesem, te űlj le mellém, Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.


34

POLGÁR (folytatja): Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

(A zene erősödik, de nem nyomja el a szöveget)

PETŐFI: Respublika, szabadság gyermeke

S szabadság anyja, világ jótevője

FILOZÓFUS (elismeréssel): A felismert szükségszerűség szülője… Minő eszme!

KLERIKUS (lelkesen magyaráz): Az ember nyitott

lehetőségeket kapott. Önmagának feladata, hogy

maga valósítsa meg történelmi esélyeit. A szabadság a megváltás gyümölcse, a lélek kibontakozása.

FILOZÓFUS (önmagát is meglepi a következtetés): Mégis a szükségszerűségek kovácsolják az ember

bilincseit. A rend…

POLGÁR (álmodozva, de ritmust tartva): Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…

PETŐFI: Szabadság, szabadság anyja…

FILOZÓFUS: Álmok kelhetnek valóra: szabadság.

POLGÁR: Jó szóval oktasd…

FILOZÓFUS: A szent szó: szabadság.

(A zenébe belemosódik a szöveg, a zene elnyomja, végül kitart, és vége) POLGÁR: Játszani is engedd, szabadság…

KLERIKUS (szeretettel): Szabadság, szabadság…

FILOZÓFUS (belevész a zenébe): A megmért szabadság

a rend szülője…

(A zene – remélhetőleg indulóféle – harsog egy darabig, majd kiúszik) Két másodperc csend után: VÉGE LEKONF: Kedves hallgatóink, Álmok kelhetnek valóra címmel a Pelikán Rádió március tizenötödikei műsorát

hallották Gödöllőről, a 93,6 MHz-en. Korabeli írásművekből írta és szerkesztette: Szitányi György.

Közreműködött: …….. Zenei szerkesztő: ……………… Rendezte: Szitányi György.

Forrás: Az Osservatorio Letterario 2005. február 01-i magyar nyelvű online melléklete: http://xoomer.virgilio.it/bellelettere1/almokkelval.htm

ESSZÉ

Madarász Imre (1962) — Debrecen

Kazinczy és Pellico:

párhuzamos börtönkrónikák

A Fogságom naplója és a

Börtöneim

Kazinczy Ferenc Fogságom naplója

és Silvio Pellico Börtöneim (Le mie prigioni) című könyvének, a

magyar és az olasz irodalom leghíresebb börtönkrónikáinak összehasonlítását egész

sor szempont, körülmény, „párhuzam és kereszteződés‖

indokolja. Az írók azonos korban éltek – Kazinczy 1759 és 1831,

Pellico 1789 és 1854 között – és ugyanazon Habsburg birodalom fennhatósága alatt (Pellico élete

legfontosabb szakaszában). Mindketten vezető-szervező szerepet játszottak hazájuk irodalmi életében. Kazinczy

„irodalmi diktátor‖-ként való emlegetése – kivált az

1811 és 1819 közti nyelvújítási harcok vonatkozásában – egyenesen közhely az irodalomtörténet-írásban.1 A

piemonti, saluzzói („il Saluzzese‖) Pellico az olasz romantikus mozgalom vezéralakja volt mint a rövid

életű, de annál jelentősebb milánói Il Conciliatore

folyóirat főszerkesztője 1818. szeptember 3. és 1819. október 2. között.2

Mind a ketten – a Tizenkét pont szavaival élve – „politikai statusfoglyok‖ lettek. Kazinczyt, mint

köztudott, a magyar köztársasági mozgalomban, ismertebb nevén a Martinovics-összeesküvésben való

részvételéért tartóztatták le Alsóregmecen 1794.

december 14-én, és a híres „2387 napos fogság‖ („hetedfél esztendő‖) – budai (1794–1795), brünni

(spielbergi, 1795. október. 7.–1798. június 21.), obrovići (1796–1799), kufsteini (1799–1800) és

munkácsi (1800–1801) raboskodás – után 1801. június

28-án szabadult.3 Pellico a Carbonari-„vendita‖ résztvevőjeként került letartóztatásba Milánóban 1820.

október 13-án (a „szomorú pénteken‖), ezt követően a milánói Santa Margherita várbörtönben, 1821-ben a

(főleg Casanova szökése nyomán elhíresült) velencei

Ólombörtönben, a Piombiban, végül, legtovább, 1822-től szintén Spielbergben raboskodott: először halálra,

majd tizenöt esztendei „kemény börtönre‖ (carcere duro) ítélték (éjjeli lábvassal stb.); „császári

kegyelemmel‖ 1830. szeptember 17-én bocsátották szabadon, a Kazinczyénál is jóval hosszabb, mintegy tíz

évi rabság után.4

Kazinczy a Fogságom naplóját hosszú évekkel a börtönélmények után, 1828-ban emlékei és feljegyzései

(„szálló papírszeletek‖) alapján írta meg, de nem publikálási célból; mondhatni, „családi használatra‖

hagyta rá Toldy Ferencre; posztumusz jelent meg: egy

részlete 1848-ban (az Országgyűlési Emlényben), első teljes kiadása azonban (Alszeghy Zsolt gondozásában)

csak 1931-ben, azaz több mint száz évvel megírása után.5 Pellico ellenben a Börtöneimet szinte rögtön

kiszabadulását követően („1831 nyarától‖) Torinóban alkotta meg, és „azon melegében‖, 1832-ben


35

(„augusztus és október vége között‖) megjelentette a

torinói Bocca könyvkiadónál.6 Érdekes, ellentmondásos viszonyítást kínál, hogy mind a

magyar, mind az olasz szerző írt egy másik önéletrajzi

művet is. Kazinczy a Pályám emlékezetét „1816-ban kezdte el írni, befejezni már nem tudta‖; először 1828-

ban (a Tudományos Gyűjteményben), „teljesebb változat‖-ban 1880-ban, a „lehető legteljesebb szöveg‖

közzétételének szándékával 1943-ban látott napvilágot.7

Pellico még a harmincas években belekezdett egy Autobiografiába, mely azonban cenzori tilalom miatt

nem jelenhetett meg, és meg is semmisült (nem egészen világos, hogy szerzői szándék vagy

szerencsétlen tűzeset következtében): megmaradt tizenkét fejezete – a hazatérés utáni és a remekmű

megírása körüli évekről – mint „Kiegészítő fejezetek‖

(Capitoli aggiunti) a Börtöneim függelékeként jelent meg 1843-ban, a Latour-féle francia kiadásban, francia

nyelven (fordításban, az eredeti olasz változat csak 1932-ben került elő Párizsban, a Bibliotéque Nationale-

ban, A. Bédariada jóvoltából).8

Ha a két könyvcímet hasonlítjuk össze, azonnal feltűnik, mint közös vonásuk, a személyesség, az alanyiság, az

„én‖ hangsúlyozása, szétválaszthatatlan egységben azzal, ami a személyiséget korlátozza és kínozza, a

fogsággal, a börtönökkel. Ami a műfajt illeti, Kazinczy egy meglehetősen újkeletű

szépirodalmi „genus‖-t választott, a művészi igénnyel

megírt napló pár évtizedes múltra tekinthetett vissza Európában (Itáliában a maga nemében az első Vittorio

Alfieritől származik, az 1774–1777 közti évekből9). Kazinczy fogságnaplója „igazi‖ napló (benyomását

kelti), dátumokkal, helységnevekkel, még magyarázó-

illusztráló rajzokat is tartalmaz. A Pellico választotta műfaj, az önéletírás sokkal hosszabb hagyományokkal

bírt, kivált Itáliában (elég Benvenuto Cellini reneszánsz-kori, tizenhatodik századi hírneves önéletrajzára utalni),

legnagyobb és legközvetlenebb irodalmi előzménye

azonban – újfent – a piemonti „földi‖, Alfieri Vitája volt.10

Naplóhoz illően Kazinczy – kivált saját „fentebb stílusához‖ képest – „alacsonyabb‖, köznapibb, az

élőbeszédhez közelebbi stílust használ, esetenként vulgáris szavakkal, fordulatokkal („a marha Németh‖,

„Laczkovics összeb…ta az ily bírók lelkeiket‖,

„kövérseggű papnak la‖, „b…m a feje lelkét‖, „marhaságait elhallgatván‖ stb.).11 Úgyszintén a

„realizmus‖, a dokumentarisztikus hitelesség igényét tükrözi a Fogságom naplójában, hogy a szereplőket

„eredeti nyelven‖ beszélteti: a magyar mellett latinul,

németül, franciául, szerbül, szlovákul. E „soknyelvűség‖ miatt nehezebb olvasmány, mint a Börtöneim, jóllehet

Pellico nyelvezete emelkedettebb, „irodalmibb‖, választékosabb, körmondatokban, idézetekben,

hivatkozásokban, kulturális információkban gazdagabb. Mindkét börtönhistória bővelkedik párbeszédekben,

amelyek fokozzák drámaiságukat.

A Fogságom naplója is, a Börtöneim is a tanúságtétel szándékával íródott, csakhogy másféle értelemben és

másféle módon. Az első az elbeszélő és nemzete életének eseményeit dokumentálja, s noha Szilágyi

Márton figyelmeztet, hogy „igencsak óvatosan

kezelhető történeti forrásként‖12, sem Kazinczy börtönéveiről, sem a magyar jakobinusok kivégzéséről

nem áll rendelkezésünkre megbízhatóbb irodalmi

dokumentum. A Börtöneim – Mimmo Sterpát idézve – „hitvallás‖ (atto di fede)13, éspedig mindenekelőtt

vallási, keresztény értelemben. Bibliai idézettel kezdődik

(Jób könyvéből vett mottóval), és valláserkölcsi ars poeticáját már első, bevezető soraiban kinyilvánítja:

„Hiúságból írtam-e ez emlékiratokat, csak hogy magamról beszéljek? Óhajtom, hogy ne legyen úgy; és

amennyiben az ember ítélhet magáról, azt hiszem, hogy

jobb szándékaim voltak: – azon óhaj vezérelt, hogy feltárván szenvedett szerencsétlenségeimet és

megvigasztalódásaimat, amelyek a legnagyobb sorscsapások közepett is elérhetőknek találtam, egy-

egy nyomorultat megvigasztaljak; szándékom volt tanúságot tenni arról, hogy hosszas gyötrelmeim között

sem találtam az emberiséget oly igazságtalannak,

bocsánatra oly méltatlannak és derék egyénekben oly szegénynek, mint amilyennek általában hirdetik; fel

akartam hívni a nemes szíveket, hogy nagyon szeressenek és ne gyűlöljenek egy halandót sem, de

gyűlöljék engesztelhetetlenül az alacsony tettetést, a

gyáva meghunyászkodást, a csalárdságot és minden erkölcsi aljasságot; – újra akartam hangoztatni egy

nagyon ismeretes, de vajmi sokszor feledett igazságot: hogy a vallás és a filozófia, mindkettő egyaránt, erélyes

akaratot és higgadt ítéletet kíván, és hogy e két föltétel hiányával nincs sem igazság, sem erkölcsi méltóság,

nincsenek szilárd életelvek sem.‖14 „Fele útja‖ táján, a

LXVI. fejezetben a szenvedés embernemesítő volta mellett tesz hitet: „A szerencsétlenség nem alázza meg

az embert, ha előbb el nem aljasult, hanem inkább fölemeli; hogyha az Isten szándékaiba be tudnánk

hatolni, gyakran átlátnók, hogy többször

sajnálatraméltóbbak a győzők a legyőzötteknél, a vigadók a szomorkodóknál, a gazdagok a földhözragadt

szegényeknél; különösen tekintetreméltó az a barátság, melyet az Isten-ember a szerencsétlenek iránt tanusíta;

dicsekednünk kellene szenvedésünk keresztjével, mert

isteni vállak is hordtak keresztet.‖15 Zárósorai pedig a gondviseléshitet summázzák áldáskérően: „Oh! elmúlt

fájdalmaimért és jelen boldogsáromért, valamint mindazért a jóért és rosszért, mi még fönn van tartva

számomra, legyen áldva a Gondviselés, melynek az emberek és a dolgok, akarva, nem akarva, csodálatos

eszközei, hozzá méltó célokra.‖16 Kazinczy felvilágosult

szkepticizmusa17 távol áll Pellico mélyen megélt katolicizmusától, mely annál inkább rokon Alessandro

Manzoni történelmi regénye, A jegyesek („a Gondviselés epopeiája‖) és Vincenzo Gioberti „neoguelf‖

értekezése, Az olaszok erkölcsi és polgári elsőségéről világnézetével, mely utóbbi művet szerzője éppen Silvio Pellicónak (az „isteni Silviónak‖) dedikálta.18

Tudva, hogy mindkét irodalmár hazafias-politikai okokból szenvedte el a hosszú börtönbüntetést,

meglepheti az olvasót, hogy éppen erről, az általuk elbeszélt szenvedéstörténet okairól, politikai

tevékenységükről nem szólnak: a Fogságom naplója és

a Börtöneim egyaránt apolitikus művek. Noha mindkettőnek a cselekménye a szerző-elbeszélő-

főszereplő letartóztatásával kezdődik, ennek miértjéről – részben bizonyosan a cenzortilalmak miatt –

hallgatnak. A Fogságom naplója kihallgatási („kérdőre

vonattatási‖) jeleneteiből még kiderül valami (kevés) az őrizetbe vétel indítékairól19 (szemben a Pályám


36

emlékezetével, mely a börtönesztendőket külhoni

utazásnak állítja be); ám Pellicónál az I. fejezet első bekezdése az alábbi furcsa hasonlattal indokolja a

„műegész‖ politikamentességét: „1820. október 13.,

pénteki napon fogtak el engem Milánóban és Santa-Margheritába vittek. Délután három óra volt. Ezen és a

következő napokon hosszas vallatás alá fogtak. De erről nem szólok. Úgy teszek a politikával, mint egy

szerelmes, kivel szépe rosszul bánt s ki azért komolyan

elhatározta, hogy magára hagyja: én is mellőzöm a politikát és másról beszélek.‖20

Nemcsak a politikai szenvedély, de mindenfajta gyűlölet és bosszúvágy idegen a két börtönkrónikástól.

Fogságba vetőiket és fogvatartóikat, kihallgatóikat, bíráikat, börtönőreiket sem átkozzák, karikírozzák, sőt,

humanista szemük bennük is az embert, a felebarátot,

az érző lényt fürkészi. A huszadik századi totalitarizmusok brutális embertelenségéhez képest

meglepően szívélyesnek tűnik, hogy Kazinczyt Novák kapitány „megkövette, hogy a láncot lábára kénytelen

tétetni‖, „pronotar. Mikos László‖ a foglyot „Domine

Preillustris‖-ként, „consil. Bay Ferenc‖ „édes öcsémuram‖-ként, „vicepalat. Berzeviczy András

„Domine spectabilis frater‖-ként szólítja meg.21 A „két szürke köpönyegű katoná‖-t, aki azt a helyet őrizte,

ahol „magyarok kínzatnak‖ Kazinczy „Pajtás!‖-nak szólítja, hozzátéve egyikükről: „Tót vala a legény; de

azt is hazám nevelte.‖22

Pellico keresztény-humanista emberszeretetének legemlékezetesebb teremtménye Schiller, a svájci

eredetű, „pór szülőktől származó‖ börtönőr-káplár, akiből „saját szavai szerint – „a sors gúnyt űzött, midőn

egy nagy férfiúnak nevét adta neki‖, ráadásul a

szabadság költőjének nevét. Az LVIII. fejezetben Schiller visszautasítja a „jó ember‖ megszólítást,

mondván zordul: „Nem vagyok jó ember.‖ A következő fejezetben már ilyen beszélgetés zajlik le Pellico és

közte:

„– Kedves Schillerem, – mondám, megszorítva kezét – hiába tagadja, tudom, látom, hogy ön jó ember, s ha

már ilyen nyomorúságra jutottam, hálát adok Istennek, hogy önt adta őrömül.

Meghallgatta szavaimat, fejét rázta s aztán megdörzsölte homlokát, mint akinek alkalmatlan

gondolatai vannak, s így szólt:

– Én rossz vagyok, uram; esküt tétettek velem, melyet sohasem fogok megtörni. Minden fogollyal születésére

való tekintet és elnézés nélkül kell bánnom, semmi visszaélést sem szabad megengednem s különösen az

állami foglyokra kell vigyáznom. A császár tudja, mit

csinál; én engedelmeskedni tartozom neki. – Ön derék ember és én ügyelni fogok arra, amit ön

lelkiismeretbeli kötelességének hisz. Aki őszinte lelkiismerettel cselekszik, tévedhet ugyan, de Isten előtt

tiszta. – Szegény ember! legyen türelemmel s nézzen engem.

Kötelességem teljesítésében ércszilárd leszek, de

szívem… szívem vérzik, hogy nem segíthetek a szerencsétleneken. Ez az, amit önnek mondani

akartam. Azután mintha megindulását akarta volna rejteni, ismét

nyers hangon szólt:

– De most mennem kell.

Azután még egyszer megfordult s kérdezte, mióta

köhögök oly nagyon, s erősen kikelt az orvos ellen, hogy nem jön mindjárt első este hozzám.

– Igen erős láza van, amint látom – folytatá. – Egy

szalmazsák bizony elkelne önnek, de míg az orvos nem parancsolja, nem adhatok önnek semmit.

Kiment, bezárta az ajtót s én a kemény deszkákra dőltem; lázban égtem és iszonyúan fájt a mellem, de

nem voltam már oly dühöngő, annyira ellenségök ez

embereknek s oly messze az Istentől.‖23 Arra a felismerésre, hogy „a jó ember mindig honfitársa

a szerencsétleneknek‖ (il buono è sempre compatriota degl’infelici)24 a szenvedés vezette, önnön passiója

ébresztette rá a lázadó ifjút. A mártíromság példái rendítették meg leginkább

minden időkben a Fogságom naplója és a Börtöneim

olvasóit. Magyarországon nincs hazát és irodalmat szerető ember, aki ne érezné a katarzist a vérmezei

vértanúk kivégzésének olvastán („Példa kelle, hogy rettegjen az ország‖):

„A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s

ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájúlva dőlt

el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy

teste, leüttetvén feje, feldönté székét. Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarák vonni

ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga

vetette le kabátját. Akkor megölelé Molnárt. Leült a székre csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg,

midőn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb

hajakat elmetszé.

Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A

kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Grátiát reményle. De

szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal

hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol

fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki

rózsákat ása le ott csuprokban.‖25 Olaszországban a spielbergi fogolylét kínjaiba belehalt

Antonio Oroboni vértanúsága (LXXVI. fejezet) és a

„nehéz‖ láncok miatt lábamputációt elszenvedő Piero Maroncelli szenvedéstörténete (LXXXVI.–LXXXVII.

fejezet) lett „kötelező olvasmány‖ a hazafias nevelésben s az irodalomoktatásban.26 Patrióta hagiográfiájuk*

himnusz is a barátsághoz.

Mindkét könyv bővelkedik az éhezés és fázás gyötrelmeinek felidézésében. A spielbergi raboktól nem

csak a kenyeret sajnálták. A szellemi táplálékot is szigorúan kimérve és megválogatva engedélyezték a

birodalomra veszedelmes egykori összeesküvőknek, „békétleneknek‖. A Fogságom naplójában „Guberniális

tanácsos Schrőter úr egyszersmind könyvek revizora‖

közli Kazinczyval, hogy „elviszi tőle Filangieri műveit‖, mivel a nápolyi „illuminista‖ A törvényhozás tudománya

című traktátusának „nyolc kötete‖, úgymond, „a tiltott könyvek listájára került‖. „Sőt már találtatott valaki, aki

azt is projectálá, hogy a Plutarchus Biographiái

tiltassanak meg‖ – így a tanácsos, mire Kazinczy: „Bizonyossá teszem gubernialis consiliarius urat –


37

mondám –, hogy aki azt projectálá, nem volt,

korántsem volt olyan bolond, amilyennek látszik. Legjobb volna a görög és római klasszikusokat, s

minden históriákat a mai időkig, elégetni. A kívánatos

regeneráció akkor lenne meg.‖27 (Ez a szarkasztikus megjegyzés egybevág Alfieri „plutarkhizáló‖

gondolatával a Párhuzamos életrajzok, „a könyvek könyve‖ – és megannyi más antik remekmű, kiemelten

a Tacituséi – szabadságra nevelő hatásáról, lelkesítő

erejéről.28) Pellico is beszámol arról, hogy „megszigorított rendszabályok‖ miatt „teljesen el

voltunk tiltva a szépirodalmi művek használatától‖, csakis „a császár által ajándékul küldött vallásos

tartalmú könyvek‖ olvasását engedélyezték.29 A Börtöneim keresztényi szelídsége, tételes programja,

ars poeticája ellenére maga is „lázító‖ és „veszedelmes‖

könyv lett (sokkal inkább, mint az ebből a szempontból nézve túl későn megjelent Fogságom naplója). Egész

Itáliában és Európa-szerte felháborodást keltett a Habsburg abszolutizmus ellen és rokonszenvet

ébresztett a Risorgimento hazafias eszméi és mozgalma

iránt. Ki ne indult volna meg és föl a XCII. fejezet zárójelenetén, amelyben a frissen szabadult rabok

Bécsben bolyonganak? „Mikor Schönbrunn pompás fasoraiban jártunk, a császár arra jött; a biztos

félrevont bennünket, hogy a felséget elnyomorodott voltunk látása meg ne szomorítsa.‖30 Metternich

kancellár keserűen állapította meg, hogy ez a tűrést és

megbocsátást tanító könyv – amelyet számos olasz hazafi, maga Giuseppe Mazzini is, túlságosan

rezignáltnak talált – „többet ártott Ausztriának, mint egy elvesztett ütközet‖.31

Ma nem olyan idők járnak, hogy akár a Fogságom naplója, akár a Börtöneim divatos olvasmányok lennének. Mindkettőről elmondható azonban, hogy

szerzőjének legelevenebb műve, nemzete irodalmának – Kölcsey szavával – „kevélysége‖.

JEGYZETEK

1. L. pl. Szerb Antal: A magyar irodalom története (1934), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1974, 263. o. Féja Géza: A felvilágosodástól a sötétedésig, Magyar Élet, Budapest, 1942, 43. o. 2. Aldo A. Mola: Silvio Pellico. Carbonaro, cristiano e profeta della nuova Europa, Bompiani, Milano, 2005, 69–82. o. Il Conciliatore I–III a cura di Vittore Branca, Le Monnier, Firenze, 1953–1954 Il Conciliatore a cura di Enrico Oddone, Canova, Treviso,

1974. Madarász Imre: Folyóiratoknak tiszta forrásánál. A kulturális újságírás eredete Itáliában in Madarász Imre: „Örök megújhodások‖. Születés, újjászületés, feltámadás az olasz irodalomban, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2003, 111–135. o. 3. Váczy János: Kazinczy Ferenc, Franklin-Társulat, Budapest, 1909, 32–57. o. Négyesy László: Kazinczy pályája, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1931, 63–71. o. Z. Szabó László: Kazinczy Ferenc, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, 131–158. o. Kazinczy Ferenc művei (szerk. Szauder Mária), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, II. kötet, 934–935. o. 4. Mola, 99–134. o. 5. Kazinczy, I., 878. o. 6. Mola, 139. o. 7. Kazinczy, I., 870. o. 8. Mola, 173–175., 263–275. o.

Silvio Pellico: Le mie prigioni, La Nuova Italia, Firenze, 1968, 222–243. o. 9. Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2004, 15–31. o.

10. Madarász: Vittorio Alfieri életműve, 33–60. o. 11. Kazinczy, I. 432., 440., 448., 495. o. 12. Szilágyi Márton: A Fogságom naplója mint szöveg és mint forrás, Korunk, 2008/5., 102. o. 13. Pellico: Le mie prigioni, 221. o. 14. Silvio Pellico: Börtöneim, Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1886], 1. o. Erdélyi Károly fordítása (a továbbiakban is) Vö. Pellico: Le mie prigioni, 1. o. 15. Pellico: Börtöneim, 123–124. o. Vö. Pellico: Le mie prigioni, 151–152. o. 16. Pellico: Börtöneim, 182. o. Vö. Pellico: Le mie prigioni, 221. o. 17. Madarász Imre: Ateizmus és felvilágosodás. Kazinczy Ferenc A vallástalan című verstöredéke in Madarász Imre: Századok, könyvek, lapok. Magyar és világirodalmi tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 1999, 38–41. o. 18. Vincenzo Gioberti: Del primato morale e civile degli Italiani, Fratelli Bocca, Milano, 1938, I. kötet, 1., 3. o. Madarász Imre: Elsőség vagy megújhodás? Gioberti hazatérése Rómából Torinóba in Madarász Imre: „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban…‖ Olasz klasszikusok – mai olvasók, Hungarovox Kiadó, Budapest, 1999, 57–62. o. Madarász Imre: Manzoni, Rovó-kiadványok, Budapest, 1991, 63–68. o. 19. Kazinczy, I., 427–439. 20. Pellico: Börtöneim, 1-2. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 2. o. 21. Kazinczy, I., 425., 428. o. 22. Kazinczy, I., 499. o. 23. Pellico: Börtöneim, 107–111. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 132–136. o. 24. Pellico: Börtöneim, 104. o.

Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 127. o. 25. Kazinczy, I., 455., 445. o. 26. Pellico: Börtöneim, 140–141., 157–160. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 170–172., 191–195. o. 27. Kazinczy I., 487–488. o. 28. Vittorio Alfieri: Vita, Mondadori, Milano, 1977, 90–91. o. Vittorio Alfieri: Del principe e delle lettere, Loescher, Torino, 1972 Madarász: Vittorio Alfieri életműve, 101–143. o. 29. Pellico: Börtöneim, 148. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 180. o. 30. Pellico: Börtöneim, 170. o. Vö.: Pellico: Le mie prigioni, 206. o. 31. Pellico: Le mie prigioni, XVIII. o. * Szerk.: A hagiográfia vagy hagiológia (a görög "hagiosz" (szent) és "grafé" (irat) illetve "logosz" (beszéd, szó) összetételből) a szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel foglalkozó tudomány. A szentéletrajzokon kívül további részterületei az ereklyék, a patrocíniumok, az ünnepek és az ikonográfia vizsgálata. A hagiográfia célja a szentek életében a természetes és természetfölötti világ találkozásának hiteles és tudományos bemutatása. A szentek iránti érdeklődést a szentté avatások sokasága mutatja és élesztette, és nagy középkori szentekkel nem katolikus és ateista szerzők is komolyan foglalkoztak (pl. Assisi Szent Ferenc, Szent Erzsébet, Sienai Szent Katalin, Szent Johanna). [Wikipedia] Madarász Imre 1962-ben Budapesten született. 1975 és 1982 között Milánóban élt és tanult, humángimnáziumban és a Milánói Állami Tudományegyetemen. Egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1988-ban fejezte be,


38

magyar-olasz szakos tanári diplomával. 1988-tól 1991-ig tudományos ösztöndíjas, 1987-től 1991-ig gimnáziumi tanár. Az ELTE Olasz Tanszékén 1988-tól, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen (Debreceni Egyetemen) 1990-től tanít. A KLTE Régi Magyar Irodalom Tanszékén 1990 és 1993 között

tanársegéd és adjunktus. 1992-ben megszerezte az irodalomtudomány kandidátusa tudományos fokozatot. A KLTE-n 1992-től megszervezte és 1993-tól egyetemi docensként vezeti az Olasz Tanszéket és az Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontot. Előadásokat tartott nemzetközi konferenciákon (Amszterdamban, Rómában, Nápolyban, Trentóban, Pisában, Bukarestben, Krakkóban, Zágrábban, Pozsonyban, Cosenzában, Udinében, Triesztben stb.) és minden hazai egyetemi és főiskolai olasz tanszéken. 1997-ben rektori dicséretet, Pro Scientia vezetőtanári oklevelet (ezt másodszor 2009-ben) és Széchenyi Professzori Ösztöndíjat, 2002-ben Széchenyi István Ösztöndíjat kapott. 1998-ban habilitált doktor. 2002-ben az Olasz Köztársaság Érdemrendjének Lovagja. Tanítványai kiemelkedő publikációs és OTDK-eredményeket értek el. Az 1995 óta megrendezett 8 Országos Tudományos Diákköri Konferencián 9 témavezetettje nyert el „dobogós‖ helyezést, közülük 4 lett első helyezett. Vezetésével több mint 70 diplomamunkát védtek meg. 1996 és 2000 között az Országos Tudományos Kutatási Alap és a Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Bizottsága, 1996-tól az MTA köztestületi tagja az Irodalomtudományi Bizottságban. A Debreceni Egyetem irodalomtudományi doktori programjában alapító tagként és alprogram-vezetőként vesz részt. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Modern Filológiai Társaság, a Magyar Politikatudományi Társaság, a Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Magyar Írószövetség, a Kölcsey Társaság, az Associazione Internazionale degli Studiosi di Lingua e Letteratura Italiana, a Mazzini, Society, a Magyar Dantisztikai Társaság, az Olasz-Magyar Kulturális Együttműködési Bizottság, az Associazione Culturale Italoungherese del Friuli Venezia Giulia „Pier Paolo Vergerio‖, a Comitato Scientifico Internazionale di Polis, a Salvatore Quasimodo költőverseny és a Premio Strega Europeo

kuratóriumának tagja, az Alpok-Adria Regionális Közösség Alelnöke. 1984-től 2011-ig összesen 1330 publikációja jelent meg: tanulmányok, cikkek 61 folyóiratban, lapban hat – a magyar mellett olasz, angol, német, francia és horvát – nyelven. 120 kötet szerkesztője, sorozatszerkesztője, gondozója, vagy fordítója. Szerkesztője az Italianistica Debreceniensis (Kossuth Egyetemi Kiadó), a Felfedezett Klasszikusok (Nemzeti Tankönyvkiadó), az Eötvös Klasszikusok (Eötvös József Könyvkiadó), a Kráter Klasszikusok (Kráter Műhely Egyesület) és az Italianistica Hungarica (Attraktor Könyvkiadó) könyvsorozatoknak, szerkesztőbizottsági tagja a PoLíSz, a Nuova Corvina és az Italia & Italy című folyóiratoknak. 26 önálló kötete jelent meg 2009-ig, főként az olasz – elsősorban felvilágosodás- és romantika-kori – irodalomról. Életrajzi adatai olvashatók – egyebek között – a Dictionary of International Biography 1995, a Men of Achievement 1997, a Pedagógiai Ki Kicsoda 1997, a Kortárs Magyar Írók 2000, az Új Magyar Irodalmi Lexikon 2000, a Ki kicsoda 2000, 2002, 2004, 2006 és 2009, a Who's Who in Europe 2003, a Who is Who Magyarországon 2006, 2007, 2008, 2009, a Révai Új Lexikona 13. (2004) a Ki kicsoda a magyar oktatásban 2005, 2006 és 2007, és A magyar irodalom évkönyve 1984–2008 és a Debreceni irodalmi lexikon (2008) róla készült szócikkeiben, valamint „Az emberélet útjának felén‖ című könyvében, a hasonló című életrajzi interjúban. Önálló könyvei fogadtatásáról l. a Visszhang. és a Visszhang II. Madarász Imre könyvei a kritika tükrében (Hungarovox, 2005, 2010) c. köteteket.

Madarász Imre önálló kötetei Kölcsey, Eötvös, Madách (1989) A „zsarnokölõ‖ Alfieri (1990) „Zengj, hárfa!‖ Tanulmányok a magyar felvilágosodás és reformkor lírájáról (verselemzések, 1990)

Manzoni (1991) A megírt élet. Vittorio Alfieri Vita című önéletrajzának elemzése (1992) Mazzini, az Apostol (1992), Az olasz irodalom története (1993, hatodik kiadás: 2003)

Az Alpokon innen és túl… A francia forradalom hatása az olasz irodalomra (1995) Az olasz irodalom antológiája (1996) Olasz váteszek. Alfieri, Manzoni, Mazzini (1996) Kalandozások az olasz Parnasszuson. Italianisztikai tanulmányok (1996) „Titus íve alatt‖. Az antik Róma öröksége az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában (1998) „Az emberélet útjának felén‖. Italianisztika jelen idõben (1999) Századok, könyvek, lapok. Magyar és világirodalmi tanulmányok (1999) Letérés. Történet a múlt évezredbõl (regény, 2000) „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban…‖ Olasz klasszikusok – mai olvasók (2000) „Költõk legmagasabbja‖. Dante-tanulmányok (2001) Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban (2002) „Örök megújhodások‖. Születés, újjászületés, feltámadás az olasz irodalomban (2003) Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között (2004) Irodalomkönyvecske (2005) „Legendák ébredése‖. Karczag György, az ismeretlen remekíró (2005) Romanitas alfieriana e altri saggi sulla letteratura italiana e sui rapporti letterari italo-ungheresi (Róma, 2006) Halhatatlan Vittorio. Alfieri utóélete: kultusz és kritika (2006) Antiretró. Portrék és problémák a pártállami korszak irodalmi és tudományos életébõl (2007) Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok (2008)

A legfényesebb századforduló. Tanulmányok a XVIII–XIX. század olasz irodalmáról (2009)

BODOSI GYÖRGY

Egy ember, aki

minden érzékével köz-

tünk él ebben a világban, s annak

súlyán azzal könnyí-tett, hogy a sajátja

fölé emelte, megmu-

tatta azt a lehetőséget, mely az egyetlen számunkra, megragadni mégis mindannyiunknak nehéz.

Megtalálta az életet, abban az értelemben, hogy nem tartozik lázadással a sorsának, és megkapta azt az

ajándékot, amit ennek az életnek igaz, teljes élésével megérdemelt. Költészete a legmélyebben átélt emberi

lényeg megfogalmazása, s minden új élettel

újratermelődő örök probléma hihetetlenül áttetsző és minden közéletiségtől mentes megragadása.

Optimizmusa abból fakad, hogy az elkerülhetetlen és jogos fájdalom megértett és hasznosított formában van

jelen a verseiben. Azon túl irigylésre méltó érzékkel

rendelkezik a legapróbb örömök felfedezésére is. Nem a boldogtalan ember önigazolást kereső kétségbeesésével

fordul távoli dolgok felé, éppen ellenkezőleg, az elégedettség biztonságából a jobbítás igényével és

képességével néz a jelenségek mögé. A mai költészet

világosságigényéből fakadó homálya helyett az


39

egyszerűséget választja, vagy talán nem is választja;

csak ily módon tudnak kifejezésre jutni szavakat követelő érzései. Tökéletes párosítás: a megfoghatatlan

mélységet, ha sikerül egy-egy részletét megragadni, a

legérthetőbben tárja fel a fénynek. Teljes lényével jelen van az őt körülvevő világban,

mindent testvérének tekint, aktív kapcsolatban áll a valóság sok-sok darabjával. Mélyen átérzi a történések

mögött rejlő lényeget, akár az emberek közötti

viszonyt, akár a természet életét figyeli. Gyermeki naivsággal tud rácsodálkozni számunkra láthatatlan

jelenségekre, és mély egyetértésként éli meg az ember és a természet kapcsolatát. Éppen ezért megvan benne

a képesség a visszás és az élettel ellenkező dolgok észrevételére. A friss élményt, amint megragadta,

abban a formában mondja el nekünk. Elvétve

didaktikusnak tűnő sorokkal is találkozunk, de ritkán kommentál, inkább sejtet, megláttat, rádöbbent. Nyíltan

semmire nem ad választ, ám mindig sugallja a megoldást. Nem szereti a nyitva hagyott problémákat.

Mélységes harmóniában él a természettel, annak

részeként éli meg a létezés minden csodáját. Együtt éled az első tavaszi napsugárral, és miután a legtöbb

élő az őszbe sírta magát, ő is „ablak mögé zárja a kertet‖. Lelke együtt háborog a viharral, és őszinte

gyászt érez egy kis semmi bogár halálán. Apró részecskéire bontja a jelenségeket, amíg fel

nem fedezi éltető titkaikat, majd újból összerakja,

mélyen emberien, ameddig meg nem találja bennük saját tükörképét. Önmagát is a lelki rezdülések okát

kutató kíváncsisággal elemzi, s ennek tanulságából születnek közvetlen, olykor klasszikus méltóságú

költeményei. Ősi problémákat, egyszerű, tiszta,

gyermeki érzéseket a komolyság köpenyébe bújtat, így jönnek világra szonettjei, melyek minden

ellentmondástól mentesen méltó rangjára emelik a felnőttek által már elfelejtett gyermeki rajongást,

jóságot és lelkesedést. Egyszerűségéhez tartozik a

rímek elutasítása is. Más módon, de a szonettek testvérévé válik sok olyan vers, amely spontán

gondolati áradás de a „szózuhatagok öntése‖ leggyakrabban inkább szabályozott folyóvá szelídül. Így

lesz az élmény és a megvalósult forma keveredésével lírája lelkes, lelkiismeretes, rajongó és fegyelmezett.

A versekben letisztult hangulatok nem utánérzéseket

adnak vissza, hanem a költői és az emberi én egyénien átélt, de mindannyiunk számára hasznosíthatóan

megszűrt élményeit tolmácsolják. Megdöbbentő érzékenységgel képes belelátni a tárgyak lelki életébe,

egészen addig, hogy napvilágra tudja hozni azok valódi

antropomorf lelki, sőt társadalmi életét is. Ezáltal is közelebb jut a titokhoz, mely nem más, mint a teljes

élet vállalása; önkéntes, de a legnagyobb kockázatot jelentő egyensúlyozás a valóság minden részletét

átszövő polaritás között. Ennek elfogadásával alkotta meg istenét, aki a „nyolcadik nap‖ keveseknek

megfejthető titkú művének megteremtését az emberre

bízta. Lelkünk megalkotására vagy a lelki túlélésre ugyanis magunknak kell vállalkoznunk, lényegében ez

adja meg az élet értelmét. Bodosi állandó vággyal, de a hozzá vezető utat ismerve keresi a harmóniát és a

boldogságot, s megtalált énjét semmilyen körülmények

között nem adja fel. Mindenfajta változást szükségszerűségként és azonosulva él meg éppen

azáltal, hogy felfedezi, de lelkialkatából fakadóan igényli

is érzékeinek új és új tartalmakkal való megtöltését. Versein átsüt a biztos önismeret, s a mélyítésére való

szakadatlan törekvés az egyébként is csak a lényeget

és az egyetlen mondanivalót magába foglaló verset olykor példázatszerűvé hangolja át. Tömör,

megszerkesztett sorai indulatokat fegyelmeznek renddé, a belső megismerés teremtő láza adja, hogy

egyes szám harmadik személyben beszél magáról

legjobb verseinek egyikében. Eszménye a tökéletesség. Az élményből csak annyit

enged át a versbe, amennyit a legtisztább formává tud faragni, ugyanakkor képes átlépni a költészet határait

azért, hogy a teljességet a legfrissebb állapotában és igazi valóságában tárja elénk.

Nincs költő, aki témáinak legnagyobb részét meg ne

énekelte volna, de nincs olyan sem, aki a jelenségek parányi sejtjeit úgy illesztette össze, hogy ezeket, az ősi

tartalmakat ily tisztán tükrözte vissza. A képszerűséget ritkán hívja segítségül, de egy-két szóval asszociációk

sorát indítja el az emberben, s az olykor monoton

ismétlések mögött intenzíven átélhető világ rejtőzik. Gyönyörű allegóriákat épít, ám nem díszévé szánja a

versnek, hanem elsőként világra kívánkozott testévé, mely nyomban önálló életre kel. Éppen azért, mert az

egyértelműséghez nem a legalkalmasabb forma, számuk viszonylag kevés Bodosi lírájában.

Köznapi szavakból álló, végtelen egyszerű kis versei

mégis ragyognak, s rokonszenvet ébresztenek azzal, hogy rámutatnak a legemberibb és természete szerint

való élet lehetőségére, melynek észrevételéhez kevésbé kifinomult érzékkel rendelkezünk.

Nem tudatosan, hanem állandó lelki szükségletként

fonja át költészetét a megtalált boldogság harmóniája, a szerelem magtartó ereje a bizonytalan világgal

szemben. Újra és újra felbukkanó motívuma az összetartozás, mely örök, mégis a nap mint nap

újrateremtik a közös élmények, álmok és a halál. Megindítóan őszintén vall meghitt családi tűzhelyéről,

mely forrása annak a szeretetnek is, ami költői és

orvosi elhivatottságával egyetemessé tágul. Bodosi szemérmes költő, retorikus módon nem beszél

erről a szeretetről, de szelíd sorai mögül hallatlan felelősségérzet és segíteni akarás sugárzik. Nemcsak

test, hanem a lélek írját is ismeri, szívén viseli a

szegények és elesettek sorsát. Együttérzése, szavainak jósága önmagában is gyógyító erejű. Megtalálta

magában azt az utat, melyet megjárva helyet kapott a


40

világban, s mindörökre öve egy darab abból a

valamiből, amit talán úgy hívnak, hogy boldogság.

Molnár Ágnes tanár

Képek forrása: Internet (Veszprémi Online Napló honlapja, Balatonfüred honlapja)

Az 1956-os forradalom eseményei a Veszprémi Vegyipari Egyetemen ©

Kronológia

„Az 56-os forradalom s különösen annak kegyetlen

leverése hatására leesett a hályog számos nyugati baloldali szeméről, végre tisztán látták a szovjet

kommunizmus valódi természetét. Forradalmunk a szó

szoros értelmében világtörténelmi jelentőségű volt.‖ Sólyom László nyilatkozata, 2006. aug. 18.

(Magyar Nemzet 2006. aug. 19. 25. old.)

„1956-ban a magyar nép a kommunista diktatúra és egy idegen hatalom uralma alatt szenvedett és

változást akart. A diktatúra, a cenzúra és a titkosrendőrség eltörlését, szabad választásokat, a

politikai foglyok szabadon bocsájtását követelték. … A magyar hazafiak szembeszálltak egy birodalommal,

hogy kivívják szabadságukat … A szovjetek

eltiporhatták a magyar felkelést, de a nép szabadságvágyát nem. … A magyar nép példája ma is

mindenkit lelkesít, akinek drága a szabadság eszméje.‖ George W. Bush beszéde Budapesten, 2006. jún.

22-én a Citadellán.

„1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökre.‖

Borisz Jelcin nyilatkozata Budapesten. 1992. novemberében. (Valóság 2003. 12. szám, 66. old.)

* * * Történelmi előzmények. 1945 után a szovjet hadsereg által megszállt kelet-európai országokban

Lengyelországtól Bulgáriáig a fordulat éve (1948-1949) után a szovjet állami és társadalmi rendszert másolták.

Ide tartozott a marxista ideológia egyeduralma, a

„klerikális reakció‖ elleni harc (iskolák államosítása, egyházi vezetők letartóztatása), az iskolai osztályozási

rendszer, az orosz nyelv kötelező oktatása, a származás szerinti megkülönböztetés (munkás, dolgozó

paraszt, egyéb és osztályellenség), az egyetemeken a katonai tárgy és az ideológiai tárgyak bevezetése, az

ipar és a kereskedelem államosítása, a mezőgazdaság

kollektivizálása, a már Lenin által rendszeresített koncepciós perek sora. Létrehozták az internáló táborok

rendszerét (Magyarországon 100, Lengyelországban 97 tábor volt), a besúgórendszert, megszakították a

személyes és információs kapcsolatokat a „szocialista

államok‖ és a Nyugat között, de jórészt a szocialista államok között is. Mindezt a szovjet állampolgársággal

és katonai ranggal is rendelkező vezetők (Rákosi Mátyás, „Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa‖ és

Gerő Ernő) által moszkvai utasítások alapján irányított,

minden munkahelyen jelen lévő, törvények felett álló állampárt és szovjet tanácsadók vezényelték. A

„béketábor‖ a III. világháborúra készült, a Szovjetunió vezetésével „a kapitalisták által elnyomott nyugati

munkásság‖ és a harmadik világ felszabadítását tűzve ki célul. A félelem légkörében a legfőbb jelszó az éberség,

a legfontosabb faladat a „sorainkban megbúvó

ellenség‖ leleplezése volt. A végrehajtás biztosítéka volt a szovjet KGB-nek megfelelő Államvédelmi Hatóság

(ÁVH) és az országban lévő szovjet támaszpontok

rendszere is. Sztálin halála (1953. március 5) után 1953. június

17-én felkelés tört ki Kelet-Berlinben, amelyet levertek. 1956. febr. 26-án az SzKP XX. Kongresszusán Nikita

Hruscsov titkos beszédében elítélte a sztálini vezetést.

1956. március 9-én felkelés Tbilisziben, a szovjet páncélos csapatok könyörtelenül leverik. Szemtanúk

szerint rengeteg holttest úszott a várost kettészelő Mtkvari folyóban, s az eseményről évtizedekig hallgatni

kellett. – 1956. június 28-án százezres tüntetés, majd 30-ig harcok a lengyelországi Poznańban (100 halott,

többszáz sebesült), majd Varsó blokádja, de a támadás

az utolsó pillanatban ott elmarad.

Veszprémi előzmények. A „klerikális‖ Veszprémben

1949-ben létrehozott „szocialista‖ egyetemen, melynek

hallgatói az első évben naponta katonás rendben, mozgalmi nótákat énekelve vonultak a viadukt alatti

Davidikumtól az egyetemig, 1950-ben koncepciós pert szerveztek két „egyéb‖ származású hallgató ellen. (Érdi-Dezsényi ügy, 1950.) Dezsényi Györgyöt – apja kereskedő volt – mondvacsinált ürügyekkel az ország

minden felsőoktatási intézményéből kizárták (A

kisiparos származású, eredetileg elsőrendű vádlottnak szánt Érdi Miklós végülis egy megrovással megúszta.).

Elkezdődött a katonai tárgy, a marxista ideológiai tárgyak és az orosz nyelv oktatása, hallgatók, oktatók

eltávolítása származási alapon, majd Sztálin halálát

viszonylagos enyhülés követte. Az 1954-ben létrehozott, pártonkívüliek részvételére is számító

Hazafias Népfront Budapesten és más városokban, így Veszprémben is értelmiségi tanácskozásokat szervez.

1956 október 15. A városi Hazafias Népfront oktatók

részvételével értelmiségi ankétot szervez az egyetem kamaratermében, amelyen a párt politikájával szemben

kritikák hangzanak el, pl. a származási diszriminációkkal, hozzá nem értők politikai alapon való

kinevezésével kapcsolatban.

Október 21. Veszprémben is olvassák a szegedi és a budapesti egyetemek felhívását a Szabad Ifjú-ságban.

Füredi Zoltán és Szűcs István elkezdi az egyetemisták

új szervezetének, a MEFESZ-nek a szervezését, táviratban közlik a budapestiekkel csatlakozási

szándékukat. A Várban lévő kollégiumban úgy döntenek, hogy az alakuló ülés október 23-án lesz.

Október 22. A szegedi egyetemisták Veszprémbe

érkező küldötte Kádár Attila ismerteti a szegedi felhívást. Nagygyűlési meghívók készülnek a szegedi,

budapesti, miskolci egyetem felhívása alapján összeállított követelésekkel.

Október 23. Miskolcról Édes Pál és Jaszlics Iván,

Sopronból Nagy László hallgató érkezik Veszp-rémbe, kapcsolatba lépnek az itteni diákvezetőkkel. – Az NDK-

ban tartózkodó dr. Polinszky Károly dékánt helyettesítő

dr. Nemecz Ernő dékánhelyettes megígérteti a szervezőkkel (Füredi Zoltán, Bíró Sándor, Szűcs István, Horváth Lajos), hogy tartózkodnak a provokációktól. Délután 3-kor nagygyűlés kezdődik a Petőfi Színházban,

egyetemi oktatók, veszprémi, miskolci, szegedi, soproni hallgatók, városi fiatalok, meghívottak, a párt és a


41

ÁVH megfigyelői részvételével. A hallgatók

megalakítják a MEFESZ-t, vezetőjének Füredi Zoltánt, szervező

titkárnak Szűcs Istvánt választják meg, Követeléseiket

20 pontban foglalják össze. Dr. Benedek Pál egyetemi tanár az Egyetemi Tanács szolidaritásáról biztosítja a

hallgatókat.

Október 24. A hallgatók röplapokon terjesztik felhívásukat a környező településeken. Az egyetem

tantestülete kimondja, hogy az egyetem autonóm. A MEFESZ a Rádióhoz küldött táviratban üdvözli Nagy Imrét, elítéli a vérontást, követeli Gerő Ernő visszahívását, a statárium eltörlését és – a közön-séges

bűnözők kivételével – az amnesztiát.

Október 25. Az egyetemisták Hartner László vezetésével fegyvert követelnek, budapesti társaikhoz

akarnak csatlakozni jogos harcukban. A hallgatókat

képviselő, Szűcs István és Kolonics Zoltán Mo-sonmagyaróváron, majd Budapesten tárgyal. – Este 8-

10 ezer fős tüntetés van a városban hallgatók részvételével.

Október 26. Az Egyetemi Tanács és a MEFESZ dr. Nemecz Ernő és Füredi Zoltán aláírásával kiáltványt intéz Veszprém városához, amelyben kérik, hogy az

üzemek, hivatalok képviselőiket küldjék el az egyetemre, egy Budapestre küldendő delegáció

megválasztására. Reggel az egyetem elől kb. 10 ezer

tüntető – köztük sok hallgató és oktató – indul a 48-as emlékműhöz. Solymár Károly elszavalja a Talpra

magyart (Nota Szerk.: Petőfi Nemzeti dalát). – A küldöttgyűlésen egyetemi oktatók és hallgatók

jelenlétében elfogadják a megye lakosságának

tűzszünetre, amnesztiára, a szovjet csapatok visszarendelésére, és a sztrájkra vonatkozó felhívását, s

megválasztják a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsot.

Október 27. Megalakulnak a munkástanácsok,

reggel az egyetemisták tartanak gyűlést, délelőtt van a

veszprémi üzemek és intézmények második küldöttgyűlése. – Este dr. Benedek Pál vezetésével

küldöttség megy a közeli szentkirályszabadjai orosz katonai repülőtérre, megkísérelve, hogy elejét vegyék a

szovjet csapatok támadásának.

Október 28. A Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke, Lóránd Imre, az egyetem képviselői és a

hallgatók küldöttei Badalik Bertalan veszprémi római katolikus püspök segítségét kérik a város nyugalmának

biztosításához. Ő óvatosságot ajánl. – Szovjet tankok

jelennek meg Veszprémben, amelyek a tengert és Szuezt keresik. Megkezdődik az ÁVH alakulatok

lefegyverzése és a pártfunkcionáriusoknál lévő fegyverek összegyűjtése.

Október 29. Toborzás a nemzetőrségbe. – A

Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács har-madik küldöttgyűlése a MEFESZ 20 pontos felhívása alapján

további, pl. a határon túli magyarokra, a Varsói

Szerződés felülvizsgálatára vonatkozó pontokkal egészíti ki a követeléseket. – Hallgatók élel-miszert visznek

Budapestre. (Később egyikükkel, Otrok Györggyel kifizettették a „fuvardíjat‖.) – Egyetemisták az ÁVH

laktanyában beszélnek a sorkatonákkal. – A forradalom első veszprémi áldozatát, a mosonmagyaróvári

sortűzben agyonlőtt, s a kórház melletti Alsóvárosi

temetőben, a hősi halottak sorában felravatalozott

Szalai István főiskolai hallgatót a veszprémi egyetemisták nevében Szűcs István búcsúztatja.

Október 30. A Munkástanács 10 pontos

memorandumot készít a követelések felsorolásával (pl. kilépés a Varsói Szövetségből). – A MEFESZ felhívásban

követeli a szovjet hadsereg azonnali kivo-nulását. – Az

egyetemisták és a városi fiatalok fegyvert követelnek, de a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács ezt nem

teljesíti. – Az egyetemen megkezdi adását 43 méteren 120 watt teljesítménnyel a Sza-bad Veszprém Rádió

Dobos Dezső adjunktus irányításával, Fábián Pál technikus, valamint oktatók és hallgatók (pl. Kampós Klára) segítségével magyar, német, angol és orosz

nyelven. Az adó mellett egy rádióhallgató állomás is működik oktatók (pl. Újhidy Aurél), hallgatók és

néhány középiskolás közreműködésével. – Folyik az élelmiszer gyűjtés és szállítás a fővárosba. – Veszprém

katonai parancsnokának utasítására megkezdődik a

nemzetőrség szervezése, egy egyetemi század is alakul 80 fővel. A MEFESZ a katonaságnak szóló röpiratot

jelentet meg.

Október 31. Poznańban lengyel egyetemisták

tömeggyűlésen szolidaritást vállalnak a magyarokkal és

véradásra szólítanak fel. Az NDK-ból hazatérő Polinszky Károly dékán rövid időre Veszprémbe jön, majd

visszautazik Budapestre. – Az egyetemen tartott gyűlésen megszavazzák, hogy 240 fegyvert kapjon a

nemzetőrség, köztük 80 egyetemista. – A 25 tagú

Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács új elnöke dr. Brusznyai Árpád latin szakos gimnáziumi tanár, a

MEFESZ részéről tagja Szűcs István és Sági Ferenc. – Egy helyet fenntartottak a Keszthelyi Mezőgazdasági

Akadémia képviselője számára. A Városi Nemzeti

Forradalmi Tanács tagja lett Szabó János oktató és Bíró Sándor hallgató.

November 1. Gráci egyetemisták gyógyszert, élelmiszert hoznak, beszámolnak a gráci szimpátia-

tüntetésről. – A Helyőrség Forradalmi Katonai Tanácsa

a hallgatók részvételével 32 fős operatív csoportot hoz létre, amely Zircen (Rozmanith Antal adjunktus

vezetésével), Bakonybélen, Nagyesztergáron és Gyulafirátóton is jár és intézkedik.

November 2. MEFESZ röplap a munka felvételére

szólít fel. Megváltoztatnak egyes utcaneveket. Délután a Szentháromság-téren püspöki gyászmise a

Budapesten elesett hősi halottakért. (A püspököt 1957-ben Hejcére száműzték.)

November 3. Négy egyetemi nemzetőr a

szentkirályszabadjai orosz támaszpont felderítésére indul, közülük Vékony Ferencet és Végh Antalt elfogják.

– A veszprémi laktanyában dr. Brusznyai Árpád és

Szűcs István szól a katonákhoz.

November 4. Két oldalról támadás Veszprém ellen, a

támadók olykor egymást lövik. A harcokban veszprémi

fiatalok, egyetemi hallgatók és az akkor itt tanuló és harci tapasztalatokkal rendelkező koreai diákok is

résztvesznek. (Ez utóbbiak többségét 1957-ben hazarendelték.) A Vár bejáratánál lévő barikádot Kocsis Géza tanársegéd vezetésével jórészt egyetemisták védik. A harcokban négyen megsebesülnek, Bagi József, Pásztor Antal, Solymár Károly (súlyosan, őt


42

Rakáts Editnek sikerült kórházba juttatnia), és Tóth Károly. Több hallgató, így az operatív szakasz egyik raja is fogságba esik. Összegyűjtik és kihallgatják a Rákóczi

téri kollégiumban, a Városháza épületében, a

Megyeházán és az egyetemen található diákokat.

November 5-7. A Várban talált hallgatókat a

várbörtönbe viszik, a másik gyűjtőhely a Megyeháza

pincéje. A szovjet hatóságok és magyar segítőik által lefolytatott kihallgatások 6-án és 7-én folytatódnak.

November 8. Teherautókon 91 kiválasztott veszprémit, köztük 61 egyetemistát és 3 oktatót

(Balogh Lajos, Kocsis Géza, Vígh Antal) Dunaföldváron,

Debrecenen át Ungvárra deportálnak. A teherautókról kidobott cédulákon értesítik hozzátartozóikat, hogy

viszik őket „Szibériába‖. A deportálás tényét a Szovjetunió és a Kádár kormány hivatalosan tagadja. (A

színfalak mögött Kádár János és Münnich Ferenc helyteleníti.)

November 8 – december eleje. Az ungvári

börtönben adatfelvétel, kopaszra nyírás, fényképezés, két hétig kihallgatások. A diákok a börtönben Poznań és

Berlin feliratokat találnak. Rövidesen a veszprémiek

közül 59 főt tovább szállítanak Sztrijbe, hogy legyen hely az ország különböző városaiból (pl. Debrecenből)

érkező következő szállítmányoknak. – Itthon megindulnak a mentési akciók az elhurcoltak

hazahozataláért (dr. Benedek Pál, dr. Polinszky Károly, Vekerdi József, egy budapesti tanár és mások).

December 6. A budapestihez hasonló nőtüntetés,

amelyen Dobosné Szabó Éva tanársegéd elszavalja a

Nemzeti dalt. Később a résztvevők közül Dobosnét és kb.100 társát elbocsájtották az állásából.

December 12. A korábban letartóztatott, majd Debrecenben a szovjet hatóságok által „Tanár Úr, maga

nem csinált semmit, menjen haza‖ megjegyzéssel

szabadon engedett dr. Brusznyai Árpád tanárt ismételten letartóztatják. (Pap János megyei titkár

követelésére halálra ítélték és 1958. jan. 9-én kivégezték.)

December 17-23. Három csoportban visszaszállítják

a deportált veszprémieket a Várbörtönbe, ahonnan kihallgatás után 2-3 napon belül, miután a

veszprémiektől a pufajkák helyett megfelelő ruhát

kapnak, hazatérhetnek. Volt köztük, aki ezt követően elhagyta az országot és tanúskodott az ENSz külön-

bizottsága előtt.

Az oktatók közül Szabó Lászlót – aki a Marxista

Tanszék oktatója volt – internálták, 13-at az egye-

temről eltávolítottak, pl. Balogh Lajost, Bereczky Évát, Dobos Dezsőt és feleségét, Újhidy Aurélt, Vigh Antalt (aki nem vállalta, hogy besúgó lesz), néhányat megvertek. A hallgatók közül Füredi Zoltánt és Sasvári Mihályt internálták, többeket megvertek, hosszabb-

rövidebb időre letartóztattak, kizártak minden egyetemről, vagy a veszprémiből. Többüket csak

egészségre káros munkahelyre vették fel. Volt köztük, aki csak hat év késéssel, 1963-ban vehette át a

diplomáját. Szijj Ferenc csak egy dékáni megrovást kapott, de ez is elég volt ahhoz, hogy két évig ne

kaphasson mérnöki beosztást. Több nem oktató

egyetemi dolgozót is elbocsájtottak, (pl. Hegyi Higgint,

a Szilikátkémia Tanszék lakatosát) ill. fegyelmi

büntetésben részesítettek (pl. Fábián Pált). Nyugatra távozott 8 oktató és 51 hallgató, köztük

két volt deportált és az egyik sebesült.

Dr. Polinszky Károly dékán a Veszprémből eltávolított hallgatók részére esti tagozatot szervezett a

budapesti Vegyipari Technikumban, hogy

tanulmányaikat folytathassák és befejezhessék.

Rehabilitáció. Az egyetem először egy semmitmondó

általános szabvány-szöveget tartalmazó sok-szorosított „sajnálkozó nyilatkozattal‖ próbált eleget tenni a

rehabilitáció iránti igénynek, és sokan, pl. a deportáltak

kimaradtak volna. Az ezzel szembeni tiltakozás hatására a rektor 1990. július 5-én az Egyetemi Tanács tagjai

többségének egyetértésével felkérte dr. de Jonge Jánost, (majd lemondása után Pleva Lászlót), Meskó Gábort és dr. Paczolay Gyulát alaposabb vizsgálat

lefolytatására. Ennek eredményeként 1991. október 29-én ünnepélyesen névre szóló, s az elszenvedett

jogsértést (letartóztatás, deportálás, verés, kizárás, előléptetés, tudományos fokozat megszerzésének

akadályozása stb.) pontosan megnevező erkölcsi rehabilitációt tanusító okiratot vehettek át az érintettek.

Budapesti, debreceni, keszthelyi, miskolci,

mosonmagyaróvári, soproni és szegedi társaik mellett a veszprémi egyetemisták is beírták nevüket az 1956-os

magyar forradalom és szabadságharc fényes lapjaira, s

egyúttal létrejött a megbékélés is a veszprémiek és az egyetem között.

U.i.: Irodalom a tbiliszi felkelésről: Babirák Hajnalka: "Mi magyarokra nem lövünk." 1956 máig ható üzenete Georgiában. – Új Horizont (Veszprém) 2006. 3.szám, 71-

76.old. Megjelent: Egyetemünk (Veszprém) 2006/6 szám 23. old (1.rész) és 2006/7.szám 20-21.old. (2.rész)

Dr. Paczolay Gyula

- Veszprém -

Forrás: Folyóiratunk először 2006. október 24-én tette közzé online a http://www.osservatorioletterario.net/vve1956.pdf címen.

1956 Hruscsov Miatyánk

1. változat

Miatyánk Hruscsov, ki vagy a Kremlben,

Átkozzák a te neved, ne jöjjön el a te országod, Ne legyen meg a te akaratod, miképpen a Kremlben,

úgy itt Pesten sem. A mi mindennapi kenyerünket ne vedd el.

Ma bocsásd el a mi foglyainkat, miképpen mi is

elbocsájtjuk az orosz katonákat. Ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg az

orosztól, Mert tiéd az ország, a hatalom, és a dícsérés most, de

nem mindörökké

Ámen

2. változat

Miatyánk Hruscsov, ki vagy a Kremlben, Átkoztassék meg a te neved


43

Pusztuljon el a te országod,

Legyen meg a mi akaratunk. Mindennapi kenyerünket el nem veszed,

Nem bocsátjuk meg bűneidet, miképpen nem bocsátjuk

meg Sztálinnak sem. Ne vígy minket a kísértésbe és szabadíts meg magadtól.

Ámen

Vígh Antal tanársegéd gyűjtése 1956-1957-ből. (Felesége közlése.)

Megjegyzések

A gyűjtő, Vígh Antal tanársegéd volt Veszprémben

a Szerves Kémia Tanszéken. Előtte Szegeden egyetemi hallgatóként már részesült katonai oktatásban, ezért

1956 októberében "katonaviseltként" az egyik nemzetőr-szakasz parancsnoka lett. Az orosz katonák

november elején járőrözés közben elfogták és társaival

együtt Ungvárra, majd Sztrijbe deportálták. Karácsony előtt került haza. – Minthogy nem vállalt besúgó

szerepet, eltávolították az egyetemről.

A Hruscsov-Miatyánk több változatban ismert. Egy-egy ezek közül például a következő kötetekben

olvasható:

Horváth Julianna (szerk. jegyzetek): "Megy a rendszer, jön a rendszer, majd megbolondul az ember ..." '56 röplaphumora. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006. 40-41. old. (Bp. 1956. nov. 8-15.)

Győri László (szerk.): Piros a vér a pesti utcán. Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai. – Magyar Napló, Budapest, 2006. (harmadik kiadás) 262. old. –

A magyar nép "Miatyánk"-ja: "Miatyánk Hruscsov, ki vagy a Kremlben, / Átkoztassék meg a Te neved, /

Múljon el a Te országod, / Szűnjön meg a Te akaratod,

/ Miképpen Oroszországban, / Úgy itt e földön is. /A mi mindennapi kenyerünket /Hagyd meg nekünk ma / És

bocsásd el a mi foglyainkat, /Miképpen mi is elbocsájtjuk a ruszkikat, / Akik ellenünk vétettek. / És

ne vígy minket Szibéri-ába, / De szabadíts meg minket az orosztól, / Mert tiéd az ország, / De nem

mindörökké. / Ámen

Dr. Paczolay Gyula - Veszprém -

HÍREK - ESEMÉNYEK

Az anyanyelvi kultúra megőrzése idegennyelvi környezetben.........................

Manapság egy átlagos családnak ezer

és egy problémával kell szembenéznie. Óvantosnak, ébernek, figyelmesnek

kell lennünk minden adott helyzetben. Két ugyanazt a nyelvet beszelő ember

között objektive megvan annak a

lehetősége, hogy előbb vagy utóbb megértsék egymást, tehát egy sínen

legyenek. Azoknál a csaladoknál viszont, ahol két különböző nyelven beszélnek az

árnyalatok kifejezése már nem is biztos, hogy

egyértelműen fog sikerülni, tehát a komunikáció még tetézheti a gondokat. Ugyanakkor fontossá válik

mindkét félnek, hogy a saját anyanyelvén gondolkodjon továbbra is és megőrizze mindazt, amit azon a nyelven

tanult és tapasztalt. A vegyes házasságok révén

mostanság egyre többen kerülnek ebbe a szituációba, amit nem lehet kikerülni és a legjobb amit tehetünk az

az, hogy időben szembenézünk a dologgal,

megpróbáljuk otthon elfogadtatni magunkat azoknak, akik vagyunk.

A Debreceni Nyári Egyetem már több évtizede, pontosabban 1927 óta tanítja a magyart, mint idegen

nyelvet külföldieknek főleg az egyetemistáknak a

kezdőtől egészen a felsőfokú szintig. De jól ismerheti azoknak a magyaroknak a gondját is, akik idegen

környezetben a saját, netalán egy kisebb közösség érvényesülésével, elismertetési nehézségeivel birkóznak

meg. Tavaly először szervezett - ezúttal nem a külföldieknek - hanem a külföldön élő magyarok

számára egy olyan kulturális programot, amivel elnyerte

az Európai Bizottság Grundtvig pályázatát. Ennek a nemzetközi pályázatnak a célja a felnőttoktatás, a

felnőttkori tanulás támogatása. Az OLFA főszerkesztőjének köszönhetően e sorok írója

is részt vett ezen a programon Debrecenben, 2010

októberében. Az ott megjelent 17 fős társaságot Európa különböző országaiban élő magyarok alkottuk, a

legtöbbje mégis a határon túlról érkezett. Voltak fiatalok, középkorúak és nyugdíjasok vegyesen,

mindannyian különböző felsőfokú végzettségűek, ezen belül is leginkább tanárok, zenepedagógusok, de mind-

mind tagjai valamilyen helybéli magyar közösségnek.

Ezúttal tehát vendégként érkeztünk Debrecenbe, Magyarország második legnagyobb városába.

Debrecen az Alföld északi részénél terül el, 35 km-re a Román határtól, a Nyírség és a Hajdúság

találkozásánál. Jelentős gazdasági, tudományos,

oktatási és kulturális központ. A XIV. században a Debreceni család tagjai birtokolták ezt a 3 faluból

összenőtt nagytelepülést és segítették elő a fejlődését. A tatárjárást követően rövid idő alatt az ország

leggazdagabb városává vált földesurának, Debreceni

Dósának köszönhetően, aki Károly Róbert bizalmasa volt. Nagy Lajos mezővárosi kiváltságokat

adományozott a városnak, így élhetett a szabad bíró- és tanácsválasztás jogával. 1450-1507 között a Hunyadi

család birtoka volt, ami újabb kiváltságokat eredményezett, ezúttal vásárok tartására is volt joga.

Ebben az időben a vásárok és a fellendülő

marhakereskedelem biztosították Debrecen gazdagságát, de kihasználta azt az előnyét is, hogy

fontos kereskedelmi utak haladtak el közelében, amik összekötötték az Alföldet Erdéllyel és a Felvidékkel.

Földrajzi helyzete miatt gyakran került nehéz helyzetbe,

már csak azért is, mert nem rendelkezett várral, sem városfallal. Egy angol utazó, Robert Townson ezt írta

1793-ban: ―Micsoda körülményeknek köszönheti Debrecen létrejöttét, azt nem tudom, de azt sem

fejthetem meg, mi bírhatott rá harmincezer embert, hogy olyan vidéket válasszon magának lakóhelyéül,

ahol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag

nincs….‖ Ellenben mégis létezett egy árok, ami körülvette a várost, és kerítésként a városfal helyett

liceumtövist (gledícsát) ültettek, ami 450 éven keresztül megtartotta szerepét. A várost leginkább a városatyák

diplomáciai lavírozása mentette meg a pusztulástól, hol

Rákóczit támogatták, hol a törököket, hol az osztrákokat. Talán ez is hozzájárult a polgárok nyitott


44

gondolkodásához, befogadva a Kálvini refomáció tanait,

majd kihasználva a lehetőségeket a korszakban szinte egyedülállóan fejlett iskoláhálózat építését kezdték

meg. Ekkoriban alakult ki a cívis mentalitás, amiben a

református vallás értékrendje egyesült az itt élők pragmatikus, puritán életfelfogásával. A cívis szó latinul

polgárt jelent, és ezzel jobbára csak a Debrecenben élő gazdag paraszt-polgárokat illették. Ez a földművelésből

élő vagyonos lakosság egy olyan hagyománytartó,

sajátos életformával rendelkező réteg volt, amely konzervativizmusa miatt zárt közösséget alkotott. A

családok egymás között házasodtak. Nyáron kiköltöztek a tanyára földet művelni, télen visszaköltöztek és

aktívan részt vállaltak a város életében és intézték ügyes-bajos dolgaikat. A XIV. sz. közepére a város

teljes lakossága protestáns lett, így nyerte el a város a ―

kálvinista Róma‖ nevet. A híres Református Kollégiumot 1552-ben alapították, falai között diákoskodott többek

között Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre, Horty

Miklós, Irinyi János, Medgyesi Ferenc, Sarkadi Imre,

Szabó Lőrinc. 1849 januárjában a Kollégium meghatározó szerepet játszott Magyarország

történetében. A forradalmi kormányt áthelyezték Debrecenbe. Áprilisban a Kollégium Oratóriumában

mondta ki Kossuth Lajos a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. Majd 1944-ben ismét

az ország fővárosa lett, itt ülésezett az Ideiglenes

Nemzetgyűlés és száz napig itt tevékenykedett az Ideiglenes Nemzeti Kormány is.

E néhány kiragadott fontos esemény is azt mutatja,

hogy a város minden időkben érzékenyen reagált a saját és hazát érintő legfontosabb kérdésekben.

Ugyanezt próbálja tenni most is. ―Az anyanyelv

megőrzése idegen nyelvi környezetben‖ programmal ma választ keres arra a problémára, hogy miért van

jelenleg is csökkenőfélben a magyar nyelvet beszélők aránya. Ez a tendencia a határon túli magyarokra

vonatkozik leginkább. Az állandóan változó politikai helyzet döntően befolyásolja a kisebbségben élő

magyarok alulról jövő kezdeményezéseit, van hol

elősegíti az anyanyelvhez való ragaszkodást, de van ahol mindez csak olaj a tűzre. A résztvevők beszámolói

alapján tehát az alábbi aktuális helyzet tárul elénk: Romániában a 2002-es népszámlálás adatai szerint a

lakosság 6,6 %-a, 1.431.807-en vallották magukat

magyarnak, 200.000-el kevesebben a tíz évvel korábbi adatokhoz képest, akkor ez a százalékos arány 7,1

volt. Az eltelt két évtized során a magyar nyelvű oktatásban igen nagymértékű pozitív fordulat

következett be. Sok településen visszaállitották a magyar nyelvű tanintézményeket. Megalapították 2000-

ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet,

ami több városban működik, ezenkívül 2008-ban a Román Parlamentben megszavazták a Pátrium

Keresztény Egyetem akkreditációját. Erdély számtalan kistelepülésén létrejöttek magyar amatőr színházi

csoportok. Az anyanyelvi kultúra ápolását és

továbbélését nagyban biztosítják a magyar közszolgálati tv-csatornák vételi lehetőségei és a 2010 tavaszán

működését megkezdő Erdélyi Magyar Televízió. A Romániával szomszédos délvidéki Vajdaságban

eltérő a helyzet. Itt az összlakosság 14 %-a magyar,

ami közel 300.000 főt jelent. A munkanélküliség és a

szakemberhiány éppen a magyarlakta településeket sújtja a legjobban, ez az egyik oka annak, hogy szinte

teljesen kimaradtak az állami privatizációból, nem

jutottak földhöz. De Szerbiában sem kedvezőbb a magyarok helyzete. Sem az állami szervekben sem a

szerbiai kormányban nem töltenek be jelentősebb funkciót. Nincs megfelelő képviseletük a

közigazgatásban, de az igazságügyi szervekben sem. A

kulturális autonómia legfőbb szerve a Magyar Nemzeti Tanács, egyedül ezen keresztül valósulhat meg a

magyar nemzeti közösség kollektív joga az önkormányzáshoz, a nyelvhasználathoz az oktatás, a

tömegtájékoztatás területén. Az általános és középiskolákban fokozatosan kiszorul a magyar

tannyelvű oktatás, általános jelenség a tanárhiány.

Egyetlen magyar nyelvű egyetemi kar létezik, az Újvidéki Egyetem Szabadkai Tanítóképző Kara.

Megszűnt az anyaországi televíziókkal eddig folytatott műsorcsere. Egyetlen napilap jelenik meg, a Magyar Szó, a gyermek- és ifjúsági újságok viszont anyagi

gondokkal küszködnek. A civil szervezetek ellenben aktívan folytatják a hagyományok ápolását,

hangversenyeket, irodalmi esteket, kiállításokat, kézműves foglalkozásokat szerveznek.

A szlovákiai magyar vendégek az alábbi helyzetről számoltak be: Szlovákiának ma a 9,7 %-a, közel

520.550 személy vallja magát magyarnak, de az

anyanyelvükön beszélők száma ennél némileg magasabb, főleg a Magyarországgal határos déli

sávban. A történelem folyamán Szlovákiában is rá voltak kényszerülve a magyarok saját nemzetiségük

feladására az erős szlovákosítás miatt (lásd Trianon,

Benes dekrétumok, lakosságcsere). A mai szlovák állam megalakulásáig a CSEMADOK szervezete tartotta

feladatának egy jól működő magyar nyelvű alap-, közép-, és főiskolai oktatási rendszer létrehozását. A

nemzeti jogok képviselete úgy tűnik csak papíron

létezik. Gyakoriak a magyarellenes atrocitások. Egy pozitív fordulat következtében 2004-ben Komáromban

megalapították a Selye János Egyetemet, ahol magyarul tanítanak. 2009-ben a szlovák parlament elfogadta a

nyelvtörvényt, miszerint hivatalos helyeken a magyar nyelv használata miatt pénzbeli büntetést helyeznek

kilátásba. Szélsőséges nacionalista törekvésekre utal

nemcsak ez, hanem a tavalyi politikai választások előtt lezajlott esemény is, amikor Pozsonyban a szlovák

kormány legfőbb méltóságai jelenlétében felavatták Szvatopluk, a IX. században élt morva fejedelem

szobrát, aki szerintük az ősi szlovákok királya volt. Ez

azért érdekes, mert Pozsonyban a koronázó városban, ahol sok királyt és királynét koronáztak meg, főleg a

Habsburg-házból, csupán Mária Tereziának állítottak emléket, de később azt is ledöntötték. A királyi vár

udvarán jelenleg egy olyan személynek a szobra áll, akinek sem királyi mivolta, sem a szlovák

történelemben játszott személyes szerepe korabeli

dokumentumokkal nem bizonyítható. A szomszédos államokban kialakult politikai és

kulturális viszonyokon túl érdeklődéssel hallgattuk a svéd, olasz és osztrák beszámolókat is.

Svédországban Trianon után önálló képviselettel

rendelkeztek a magyarok, akik több hullámban érkeztek az országba munkavállalás végett. Külön újságjuk,


45

önképző körük és anyanyelvi tábort fenntartó

egyesületük létezik, ahol az anyaországból hívott tanárok tanítanak. Külön kiemelendő a gőteborgi Kőrösi

Csoma Sándor Művelődési Kör tevékenysége és a

magyar kultúra értékeinek terjesztésére hivatott svéd nyelvű HungaroFans kiadvány.

A szomszédos Ausztriában is több szervezet, magyarokat segítő és érdekeiket képviselő egyesület

létezik. Nyitott baráti társaságok alakultak, amelyek

közös családi programokat szerveznek. Az eltelt pár év eredményeként lehetővé tették a magyar anyanyelv

oktatasát iskolai szinten. A magyar és osztrák gyermekkultúra terjesztését mostantól az erre a célra

létrehozott mozgó gyermek- és ifjúsági könyvtár is nagyban elősegíti.

A két ország kultúrájának közvetítését Olaszországban a

több tartományban külön-külön működő Olasz-Magyar Kulturális Szövetségek végzik, konzulátusi segítséggel.

Programok sokaságával próbálják megismertetni az olasz közönséggel irodalmi-, képzőművészeti-, zenei

kultúránkat. Az intézményes kereteken kívül, e téren

kevés olyan elismert közvetítőkkel dicsekedhetünk, akik önerőből, támogatások nélkül tartanak fenn színvonalas

folyóiratot, mint amit éppen a kezében tart a kedves olvasó.

Nagyvonalakban ennyit arról, hogy milyen mértékben vagyunk jelen Európaszerte, az egyes országok

életében.

Debreceni előadónktól, Dr. Tverdova György hungarológus professzor, az ELTE irodalomtörténeti

tanszékvezető egyetemi tanárától megtudhattuk, hogy a magyar nyelv oktatása külföldön, így Olaszországban

is, mára teljesen más képet mutat a tíz évvel

korábbihoz képest. Az anyagi helyzet romlásával fokozatosan szűntek meg Európában a hungarológiai

tanszékek, maga az oktatócsere. Jelenleg az Erasmus-rendszer segítségével tanulhatnak egyetemi hallgatók

hazai- illetve külföldi intézményekben, valamint

megvalósult egy computer-rendszer az ELTE és a

Firenzei Egyetem között. Neves előadóink között szerepeltek még Dr. Márkus

Béla irodalomtörténész, Dr. Györi Zsolt, adjunktus,

filmesztéta, akik a rendszerváltozás óta eltelt időszak legjelentősebb irodalmi kiadványait és megjelent filmjeit

ismertették velünk. Az előadásokon kívül még sok más színes programmal kötötték le figyelmünket a szervezők

a tíz nap során. Szerepelt programjainkban múzeumi-,

skanzen- és könyvtárlátogatás, bábszínházi és zenekari előadás, beszélgetés középiskolásokkal, pszichológu-

sokkal és drámapedagógusokkal. A két hét elteltével a csoport tagjai mindannyian úgy

éreztük, hogy még szívesen maradnánk egymás társaságában, ha lehetne. Megerősödött bennünk az a

gondolat, hogy mi magyarok, bárhol éljünk is a

világban, mégiscsak összetartozunk. Tehát mindenki a maga módján és a lehetőségeihez mérten próbáljon

meg tenni valamit annak érdekében, hogy ezt kifejezze. Mi külfödön élő magyarok nemcsak gazdagodhatunk

egy másik ország kultúrájának szépségeivel, de

gazdagítani is tudunk másokat a sajátunkéval.

Nagy Marianna - Montalbano Elicona (Me), Olaszország/Itália -

DOKUMENTUMOK A MECSEKPÖLÖSKEI ISKOLA-KÁPOLNA CENTENÁRIUMÁNAK ELŐKÉSZÜLETEIRŐL

I. Fénykereső világossággondozó életeknek a titkos krónikájából

A vasút olyan éles merev vonallal hatolt át a kis

erdővidéki falun, Mecsekpölöskén, mintha leszólt volna néma jelbeszéd szemaforávai két oldalt az agyagos

sárba tapadt házaknak: nem hozzátok jöttem, csak épp

erre vitt az utam. A vasút, mint a világ szívtelen szíve úgy van bennem, hogy másért zakatol. Akinek dolga

volt a világgal itt, vagy a várossal, vagy távoli emberekkel, csak ezen a töltésen indulhatott útjára. Akit

meg idevezényelt a sorsa, csak így érkezhetett. Lépésritmusát a talpfák távolságához szabva. Ez volt a

pölöskei lépték. A fa klumpák talpát impegrálta a

kátrány és öreg, göthös kis vonalok elcsöppent kenőolaja.

Egyszer erre jött egy ember, hogy itt maradjon. Végállomássá nevezte ki a sínpár egy pontját. Úgy

hívták: Kehidai Antal tanító Úr.

Itt nem volt út, posta, jegyző, gyógyszertár. Itt hajléktalan volt maga az Isten, mert nem volt templom,

csak az öreg iskolával egybenőtt háromharangú kis torony, ahonnan mintegy kárpótlásul, három hangon is

akár egyszerre kérhette az ember sorsa fölé az értő

jóságot. Itt csak emberek voltak, tehát minden volt, csak éppen belül láthatatlanul, csak fokról fokra

felderíthetően. Ennek a befelé látásnak, befelé

építkezésnek a logikáját vitte át aztán a tanító úr, valami pölöskei léptékű makettbe.

A harangtoronyba, ami egyszerre iskola és imádságküszöb, rakták le a gyerekek a sáros klumpákat,

hogy szétoszoljanak a tanterem padjaiba, amiket még nagyapjuk bicskájának kriksz-krakszai is ékesítették

talán. Vasárnaponként visszafordulva ugyanott, most

hátat fordítva a katedrának, hogy már a templomban legyenek. A falban kitárul ilyenkor, a két szárnyas

paletta, és mögötte a tanító festette oltár. A képen a titkolt jóság szentjének Erzsébetnek kék sváb asszony

kötényéből éppen kikandikálnak a rózsának füllentett

pölöskei kenyerek szirmai. Ha bál volt, vagy szerelmes színdarab, Erzsébetre rácsukták a spalettát, mindegy

mosolyog-e odabent, vagy bosszankodik.


46

Ha írni kellett valamit, ha festeni, ha zenélni, zenét

szerezni, megtette a tanító. Mikor egy éjjel vörös derengés lepte be a Mecsek-háti eget, a riadt

virrasztóknak átmagyarázta az éjszakát: mi az a sarki

fény. Antal tanító úr már rég elment az Auróra- boreális

(sarki fény) után, de itt hagyta nekik és nekünk a fény titkát. Mind beljebb fókuszálva a teljes világot, ott találsz

egy kis falut, annak is közepén az iskolát, az iskola

közepén a gyereket, hol szemben, hol háttal Istennek és embernek. De a gyerekben ott a fény, az akaró,

fürkésző, a magára hagyottan tompult, vagy szeretetben szítottan tisztuló, megbabonázó tekintet.

A három Kehidai gyerek is tanító lett. Klára asszony, Pékné már nyugdíjas, szintén három pedagógus

édesanyja. Az ő életútját elmesélve éppen ennek a

fénykereső világossággondozó életeknek a titkos krónikáját adja, a fényét, ami először fölszikrázott a

mecsekpölöskei síneken, hogy rejtett váltókon, országos elágazásokon fusson tovább. Ők a láthatatlan belső

tornyok építői nagyapától-unokáig. Az értelem

templomának küszöbei, ami elé lerakja a falu és a város a sárkoloncos lábbelit. Ők az ország töltésútjainak

éhbéres útkaparói. Hogy ne érhessen véget soha az úttalan út, amin egyszer elindult egy ember és

megérkezett a faluba... (Részlet az 1997-ben a Kossuth Rádióban elhangzott, Búzás Andor szerkesztette műsorból. Elküldte: Pékné Kehidai Klára)

Búzás Andor Budapest, Kossuth Rádió, 1997

II. Episztola / Gondolatok, emlékek...

Székesfehérvár, 2010. december 16.

Kedves Melinda!

Először is a karácsonynak közeledtén, kívánok szép

ünnepeket, jó pihenést és jó egészséget Mindannyiótoknak!

Most arról írok, hogy a Te segítségeddel milyen nagy

örömet tudtunk szerezni Szirmay Bandi bácsinak. Mivel

arra gondoltam, az irodalom éppen őt illeti meg leginkább, elküldtem neki az általad küldötteket

számára. Amint igazán jól éreztem, ő nagyon örült, fellendült és újabb késztetést érzett munkához.

Pár napja is, amikor beszélhettünk telefonon, Rólad is

szó került, nagy elismeréssel beszélt tartalmas munkáidról és a kitüntetéseidről. Szép feladatot vállalsz,

iszonyú munka és rettenetesen sok anyagi áldozattal is jár.

Melinda, kívánok még sok évi jó munkát mindehhez!

Ha fiatalabb lennék és nem fájna a szemem az olvasásnál, még nagyon élvezném munkáidat. Sajnos

már nem megy. Nemcsak azért, mert nagyon sok

feladat vár rám a jövő évben, és már a családot is elhanyagolom, de éppen az ilyen hatalmas művek

olvasása már nem megy. Bandi bácsi is ezt siratja a rossz szeme miatt.

Pár dolgot most küldök arról, ami jelenleg vár rám.

Megszervezni, megtervezni, elkészíteni, rendezni stb. a centenáriumot még nagy részben rám vár. Elég nehéz,

mivel közel 180 km a távolság a falum és én közöttem. A feladat engem érint leginkább, ebben a tanítói

lakásban éltünk, ott nőttem föl drága testvéreimmel együtt. Ők is kátortanítók lettek, de Aurél 23 évesen a

háborúból betegen jött haza, még abban az évben

meghalt, ott a kis falunk temetőjében nyugszik. Édesapám szintén a doni harcok után fogságba esett és

ő is meghalni jött haza és a fia mellé temettük. Így abban a tanteremben én vettem át a katedráját a négy

osztályt együtt és 18 évesen családfenntartóként anyukámat is ellátva éltem ott (a kis fényképen, a tanteremben, én vagyok).

Kehidai Antal «Csodálatos halfogás» (180x130 cm) c.

festménye a volt tanterem, a jelenlegi kápolna falát díszíti.

Tehát ez az ünnepre készülés most eltölt minden

emlékkel, önzetlenül minden kiadást vállalva készülök. Még a centenáriumi zászlót nem fejeztem be, kell még

több hiánypótló is a teremhez. Édesapám festményén kívül egy fehérvári tanár is készített képet és a Te

családodtól is annak idején egy ovális alakú Madonna a kis Jézussal c. reprodukciót már odaállítottuk és évek óta díszíti a kápolnát. A leltárba felvéve a teljes

családnévvel szerepel, névjegyet is mellékelve Tőletek. Tehát, hogy most ezekről küldök emlékeztetőt Neked,

ez kötelességem is egyrészt, hiszen érdekelve

érezhetitek magatokat.


47

Persze még fél év idő van, de kell is, mert sokrétű a

tennivalónk. Már lakás nincs az épületben és tanítás sem. Ott csak

az átalakult tanteremben kápolna van és havonta

egyszer szentmise, amire én mindig odautazom a vonattal, ha jól érzem magam. A tanítói megüresedett

lakásban (bal oldalon) egy ifjúsági klub létesült. A táj nagyon szép. Magyarszék egyik szomszédunk és

Komló a másik. A szentmiséhez felhasználok majd

énekszámokat a pécsi kertvárosi templom-kórusának kazettájáról, ők is Árpádházi Szt. Erzsébet nevét vették

fel, mint Mecsekpölöske kápolnája. Ha megélem ezt a napot, majd küldök képet és

beszámolok róla. Van egy ötletem! Milyen megható lenne, ha

Ferrarából egy szalag érkezne a felavatott Centenáriumi

zászlónkra!!! Sok-sok puszi:

Klári néni

A készülő meghívó cím- és hátlapja

A meghívó belseje

Pékné Kehidai Klára által készített könyvjelzőket és szentképeket kap a centenárium ünnepségen minden

résztvevő, amelyeket ugyancsak a ny. tanítónő által

készített égetett, színes rózsák díszítenek. A műsorok végén ezt a fenti gyermekjátékot a

gyerekcsapat fogja eljátszani, a magnószalagról szól az ehhez tartozó vidám dallam a rózsáról.

Székesfehérvár, 2011. február 14.

Kedves Melinda!

Sok nap telt el, hogy végre megírjam köszönő levelem. [...] Már nagyon bánt a lelkiismeret, amiért

még nem köszöntem meg a csomagot. Természetesen

rendben megérkezett nagy örömömre és ujjongva nézegettem át a rengeteg ajándékot. A szalagot nem

tudom ki írta meg, de hihetetlenül precíz munka¹. Nagyon örülök és azok is majd megköszönik ott a

faluban, ha egyszer eljutok ismét Mecsekpölöskére. A jó

időre és a jobb egészségi állapotomra kell várnom.


48

Közben itt nálunk volt egy kis ijedelem. Egy szombat

esti szentmisén vettem részt éppen, amikor a székem megmozdult alattam és a Szűzanya-szobor megbillent a

polcon. Mindjárt tudtam, hogy ez egy földrengés volt,

de csendesen ülve maradtunk. Később tudtuk meg, hogy Oroszlány község, ill. város, volt a központja. Az

emeleti házakban nagyobb volt az ijedelem, ott erősebben jelent meg.

Az elmúlt napokban pedig, egy meglepetés ért, mivel

itt járt a MT 1-es stábja és interjút készítettek velem. Volt izgalom előtte. [...] Engem lenyomtak egy fotelba,

rám rakták a csipeszt, mikrofont, így már nem mozgolódhattam.

Azt hittem, hogy a naplót² kérik, de inkább a család idehaza megélt háborús viszonyáról kérdezgettek. Most

lesz a megismétlési adás, majd jobban megfigyelek

mindent, mert először a frász tört ki, annyira izgultam, hogy mit fogok látni. Végül is ezzel is emléket állítottam

édesapámnak és Aurél testvéremnek, az ő szenvedéseikért, korai halálukért, ezzel tartoztam nekik,

hogy emlékük el ne felejtődjön.

Tudom, hogy a naplóról beszélgettünk Veled, és nem felejtettem el, nem hiszem, hogy érdemes foglalkozni

vele, de Neked emlékül adom, de előbb be kell szereznem egyik ismerőstől, akinek már nincsen

szüksége rá. Itt nálunk most új bélyeget adtak ki a postán azzal

kapcsolatban, hogy ebben a félévben Magyarország lett

az UNIÓ kiemelt szereplője. Megpróbálom ezt a borítékra tenni, ha egyáltalán már kapható itt a mi

postánkon. Nálam a családban is mindig akad probléma, tizenkét

felé kell figyelnem, aggódnom, hiszen már ennyire

növekedett létszámunk. Az első gyermekem már 50. évében van, és

Szegeden él egyetemista nagylánya és érettségiző kislánya van. Őt is Klárinak hívják és matematika-

informatika és testnevelés szakos tanár. Sajnos baleset

érte a tornateremben [...], öt hónapja már, hogy kezelik, nem tudjuk mivé alakul az élete. Sportos,

vidám, okos, nagyszerű tanár volt eddig, és nem látjuk a jövőt. [...] Férje építészmérnök, nincs kötött

munkaideje, így segítsége nagyon megnyugtató [...]. Legkisebb lányomnak három kisiskolás gyermeke van,

és ő rajz-matematikatanár egy művészeti

középiskolában itt Fehérváron. Jelenleg beiratkozott Szegeden egyéves rajzkurzusra, levelezőn, péntek-

szombat a kötelező részvétel ott az egyetemen. Kláriéknál alszik, de az utazás kemény feladat, ide is,

oda is öt-öt óra. Az ő férje bíró, neki nincs kötetlen

munkaideje, így be kell segítenem a gyerekek rendezésébe. Szerencsére mellettem van az iskolájuk,

van kulcsuk a lakásomhoz, így idemenekülnek, ha segítségre szorulnak.

Harmadik gyermekem fiú, azaz ma már ősz férfiember, egy kislánya van, ő is tanár, ugyanaz a

szakja mint Klári lányomnak, felesége szintén tanár és a

tizenkétosztályos Kodály Zoltán Általános- Művészeti Iskolában tanít, ahová minden unokám is tanulni jár.

Van még egy gyermekem, ő állami gondozott volt, katonasága után kezdtük istápolni, így már több mint

húsz éve tartozik hozzánk. Irányítgatjuk, naponta meleg

ételhez jut munka után, és nekem nagy segítségemre van, főleg ilyenkor, amikor ágynak esem és a kutyát le

kell vinni valakinek. Tehát most érvényesül a „jó tett

helyébe jót várj‖ közmondás. Magam igyekszem elkészülni a nyári szép

ünnepségre. A zászló félig-kész állapotban van. Előbb ki

kell varrnom az évszámokat és utána állíthatom össze magát az anyagot. Félek, hogy újabb elhúzódó

betegség látogat meg, ezért szeretném befejezni a dolgaimat.

Még egyszer nagyon szépen megköszönöm

lelkesedésedet, érdeklődéseidet, Bandi bácsi felé való örömteli megnyilvánulásaidat. Kaposvár díszpolgára

lett. Azt mesélik a lányok³, akik ott voltak az ünnepségen, hogy a válaszbeszédekor a színpadon

állva, a Te irodalmi művedet mutatta fel és elmondta, hogy Neked mi mindent köszön...

Kár, hogy nem élsz idehaza, ilyen érték itthon is

elkéne... Sok-sok puszi: Klári néni Kacsolódó oldalak:

http://www.osservatorioletterario.net/szirmay-kuldemeny2010.07.26.pdf

http://www.osservatorioletterario.net/appendice-fuggelek75-76.pdf http://www.osservatorioletterario.net/appendice-fuggelek77-78.pdf

http://www.osservatorioletterario.net/appendice-fuggelek69-70.pdf

A levélben említett Bandi bácsinak, azaz a ny. tanár,

irodalomtörténész, költő és műfordító Dr. Szirmay Endrének a kaposvári Csiky Gergely Színházban a

„Kaposvár díszpolgára‖ kitüntetést Somogy megye székhelyének polgármestere, Szita Károly adta át 2011.

január 23-án.

2010. december 16-án, a 90 éves Dr. Szirmay Endre, a somogyi költők doyenje, a Berzsenyi Dániel Irodalmi- és

Művészeti Társaság születésnapi felköszöntése alkalmából bemutatta a társaságnak a periodikánk, az Osservatorio Letterario ünnepi kiadású példányát.

Képforrás: Berzsenyi Dániel Irodalmi- és Művészeti Társaság

honlapja.

http://www.osservatorioletterario.net/szirmay-kuldemeny2010.07.26.pdf





49

Szerk.: A többi felvételt ld. az olasz nyelvű részben (189-190. old.).

¹ A 100 éves mecsekpölöskei iskola-kápolna zászlaja számára küldött azurkék nejlonszalag feliratát ezen levél címzettje készítette, írta fel. ² Pék Béláné Kehidai Klára édesapjának háborús – Don ütközeti – naplója. ³ A Kaposváron élő Dr. Szirmay Endre (sz. 1920) irodalomtörténész, tanár, költő, műfordító azaz Bandi bácsi egykori tanítványai.

KÖNYVESPOLC

Maxim Tábory

OMBRA E LUCE (Árny és Fény) Versek

Előszó: Enrico Pietrangeli

Iluusztrációk: Judy Campbell, Domokos Sándor, Patricia Hankins Hiss, Sivák Enikő

Fordító, szerkesztő, az olasz kiadásér felelős: B. Tamás-Tarr Melinda

I. Kiadás 2010. november, Módosított újranyomás (keménykötés) 2011. január és II. Kiadás (puhakötés) 2011. február

Osservatorio Letterario Ferrara e

l’Altrove; Edizione O.L.F.A., Ferrara

2010, 2011; 122 old; € 23 (keménykötés), € 11,50 (puhakötés) ISBN 978-88-905111-1-0 ISSN 2036-2412

Ez a mű egy versbe szőtt

vallomás, de mielőtt még a kódokba zárt költői szimbólumok értelmét keresnénk, a

megszokottól eltérően, a szerző mindezt időben kifejti számunkra, szenvedéllyel teli és hittől áthatott emlékein

keresztül, visszatérve egy-egy hasonlatra időnként,

hogy segítse az olvasót a különböző fázisok jobb megértésében. A költő szimbólumai a tűz, a nap, a fény

és a képzeletben lángra gyúlt csillagok perzselő szikrája, olykor asztrális értelemmel telnek meg,

követve ‖a Magasban szétlebegve az űrhorizonttól égzenitig‖, ahonnan az örök túlvilágból szemlélheti az evilágot, majd visszazuhan ide, mint a „Fent sugarait‖ hullatva „arcunk tükörmélységével‖. A szent tűz, amelyről szól, lehet adott esetben a krisztológia, a

mithraizmus vagy a pogány kultusz jelképe „szent volt a Láng/Hat szűz gondozta/Veszta templomában‖ ), de a

jó és a szent mellett egy váratlan fordulattal megjelenik

a gonosz is, amit a Főnix legendában a szél személyesít meg. Az őskeresztények erős hitével – amelytől az

iszlám ―Egyedüli és Irgalmas‖ istenhite sem áll távol, ugyanígy a hinduista, buddhista és egyéb

hagyományokkal tarkított szinkretista felfogás sem – a

szerző igyekszik minden figyelmet az isteni szikra felé összpontosítani és a tűz ezzel kapcsolatos összes ilyen

szimbólumára, ami a mű megértésének a záloga. A vers is, mint patakban a kövek vagy a salak, amit az élet

produkál, a folyómederből lejut egészen a deltáig, a költő számára hasonló módon válik a vízrajzi

fogalomból szimbólum, egy olyan dimenzió, amely még

túlhaladja a maya fátyol dimenzióját. A tűz után a

leggyakrabban előforduló téma a nőiesség. A tűz a vágyakat fejezi ki, „vadul velőmbe vág/Felhevülve vágtat vérem‖ , amint írja, de van ahol ezt jobban

megvilágítja „emésztő tüzem érted lángol‖, és ezt követően az érzékiség van jelen ismét „hadd háljak kéjben ismét veled‖, ami az emlékeiben örökké él, „és beolvadnánk lassan, pirosan,/ illatos oltáron égve/a végtelenségbe‖ írja József Attila a kiváló költő,

emlékeiben felidézett várakozásában. Tábory Maxim a természet segítségével sokkal nyilvánvalóbban fejezi ki

az érzékiséget „csókolva csókoljam/a virágokat/és érzéki szerelmet/suttogjak‖ , eljut addig a pillanatig,

mikor a káprázat részese lehet, a Lángvirág c. versében jól érezhető ez az érzelmi vonzódás és

tartózkodás: „igézzetek meg a percek varázsával,/hogy lángoljak a Pillanat mámorában és/ tágra nyílt szemmel, szívvel/szívjam magamba a Fényt. Máshol

eképpen összegzi: „arcod lágy körvonala/simogathatóvá finomítja/az élet érdességét,/hogy ujjam/élvezettel érinthessen/füvet, virágot és követ, hogy megérezve mind, Egységünk felismerése/ loboghasson verseimben‖ , amikor a különböző formák fúziója

alkotja a lényeget. A nő, szerinte, azontúl, hogy az anyaság jelképe, egy isteni teremtmény, „fátyol ruhában Hófehérke,/ hamvas az arca,/Oly angyali, lenge‖ , aki arra született, hogy lélekben

összekovácsolja a szeretetet. Az Ébredések mámora

idős emberének mélyen csillogó szemében az egyik legszebb női képmás az a derűs és kissé fürkésző

tekintet, amit Olga emléke idéz fel benne, „a hajnal fényében csillogó/homokszemcsék életörömére/ismét rátalálni/fiatal pincérnőnk szemében‖ , és vallja a költő,

szinte a mindenütt jelenlévő vallásos áhítattal, hogy „azóta még egyre csillogok./ Akkor régen megcsókolt az Éj‖. A romantikus gyökereket és az ahhoz való tartozást a „Szabad Haza‖ jelzi, ez a fajta identitás

Szent István óta él a hagyományban, s a nagy Petőfi

Sándor sorait eképpen visszhangozzák a jövő számára: „Mesélve egy bűvös égi honról/ahol a nappal is Fény-álom‖. Az egész mű nem más ugyan, mint a szerző mindenségben tett körútja, amiben kettéválik az

emlékezet és a körülvevő létező természet. Alkalmat teremt arra, hogy művében a ―semmi‖ és a ―megváltás‖

találkozzon, ugyanakkor ne ütközzön egymással, ne

kerüljék el a végső számadást. A „közönyö-sen/végeznek velünk/ a ránk nehezedő évek‖ a halál

vízióját ébreszti. A halál fogalmát az ősi áldozati szertartásokhoz köti és ezzel a könyörtelen újraszületési

ciklus fölébe emeli. A költő figyelmesen szemléli hitével

azokat a kutatásokat, amin a tudósok oly kitartóan dolgoznak „hova nem tekinthet e parány-életben sohasem/a hasztalan néző emberi, csak Látó csodaszem‖ és áltatnak bennünket tér- és egyéb

dimenziókkal, mert hogy: „millió él Belőlük Bennünk‖ . A „finoman rezegő/ember-szemmel láthatatlan sugárkoszorú‖ megjelenő költő gyermekálmok

tisztaságával, manókkal és koboldokkal próbálja újból felidézni a lelki életet „egy hő imában‖. Kitűnik benne

egy „Istenke‖, akinek nagysága implicit benne foglaltatik, hiszen kéri tőle, hogy: „csókolj ránk meséket‖. Ez a naivság és a rejtély között ingadozó

erős gyermekes alkotóelemnek tetsző részlet a kutakodás során szinte lefegyverez. Maxim Tábory


50

életének szerves része a háború, a munkásosztály

nehéz sorsa, magában hordja a XX. század súlyát, annak alakító és jellemformáló pillanatait. Ebből az

életre szóló megrázkódtatásból fakad az ő hiteles

költészete, aki jól ismeri - az új generációk számára elenyésző - belső evolúciós korszakokat, miknek

fájdalmát nem lehet orvosolni, csupán érzésteleníteni és innen kezdve a szent halál szerinte játékeszközzé vált.

A szerző Bánat versének bevezetője példaképszerűen

hat: „Amióta elvesztettem/anyámat,/apámat,/bá-tyámat,/ sokszor meglátogat/ a Bánat‖ . Egyszerűség,

közvetlenség, hatásosság és hátborzongató döbbenet jellemzi e súlyos helyzetet, rámutatva ezzel arra, hogy

érzelmeink iránytűje ilyenkor néha megtorpan. Így telnek a költő kimerítő harcba menetellel eltöltött

hosszú napjai („mint nyílt seben/ a legyek, úgy mászkál egyre rajtunk a köd,/ és reszket a sárban a lábnyomok fölött‖ ) majd az ezt követő esték „nedves csönd‖-ben

múlnak, ahol az „utolsó gyufa‖ a „körmére ég‖. A gyárban „fojt a pörkölt por és az egyhangúság,/mely olyan üres és fárasztó/mint halott mellett a virrasztó/nézésének éjbekábulása‖, a mindennapi munka egyedüli értelme, hogy az energiákat

misztikusan egy közös vég, egy közös cél felé irányítsa. A parton horgonyzó, allegorikus értelmében vett hajó

következő útja odaát lesz, ahol mindenki el fog számolni a saját tetteivel.* A költő állandóan dolgozik,

munkája még éjszaka sem szűnik meg: a gondolataiban

folytatódik. Nagy áldozat az, amit a költő lelke élete folyamán végbe visz s ennek tudatában társul a

művésztársakkal, ezt ezen sorral pecsételi meg: „Reményetek — reményem‖ . „A dalművészet/ hallható életet/lehel a holt kottába‖ s habár „ellebeg a szirmok illat-szelleme‖, a költő ennek ellenére rábízza magát a versre, átnyújtva őket minden ember számára. (Előszó)

Enrico Pietrangeli

(Ford./Trad. Giorgia Scaffidi)

*Szerk.: Így értelmezi E.P. A Szerző ellenben nem ért

egyet ezzel az interpretációval és hangsúlyozza azon

üzenetét, amelyet Fáy István is kiemelt (ld. OL 77/78. sz. 101. old és a kötet 16. old.-t): «A Hajó a fizikai és

szellemi munka himnusza…Ha nincs szaktudás, pontos tervezés, professzionális irányítás, akkor a fizikai

munkás képtelen a terv, az alkotás véghezviteléhez sikeresen hozzájárulni és soha nem töltheti el a jól

végzett munka megelégedettsége. A málházók

megérzik és értékelik a szellemi- és szakmunkásokat és a köztük lévő misztikus kapcsolatot. […] A szorgalmat

és az építést magasztaló Hajót azoknak ajánlja, akik testvériségben egyesülve építenek…»

Nagyon szép versek, valóban érdemesek az elolvasásra és különösen azért is, mert olyan érzelmeket és

értékeket magasztal, amelyek mindenkinek elsődleges létkérdései kellene, hogy legyenek és Maxim

mindezeket élvezetes verssorokba tudja önteni, amelyek a primordiális emberi érzelmek kutatását

jelentik. Valóban értékes költőt. (Ford./Trad. Dr. B.

Tamás-Tarr Melinda) Giorgia Scaffidi

- Montalbano Elicona (Me), Itália -

Visszhang II.

Madarász Imre könyvei a kritika tükrében

A könyv, amelyet az olvasó kezébe vehet, egy lázas alkotómunkában,

mélyreható kutatásokban és kiemel-kedő sikerekben gazdag életpálya

irodalmi eredményeit megítélő,

méltató és kritizáló írások gyűjteményének második kötete. Madarász Imre italianista, irodalomtörténész, a

Debreceni Egyetem tanszékvezető professzora és az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, majd’ másfél

ezer publikáció és huszonhét saját könyv szerzője, körülbelül 110 kötet szerkesztője, akinek 2005-ig

megjelent tekintélyes mennyiségű és színvonalú önálló

könyveiről írott recenziók gyűjteménye ugyanabban az évben látott napvilágot Visszhang címmel, újra

megdöbbentette közönségét termékenységével és ki nem merülő ihletével. Alig telt el öt év és tolla alól nyolc

(!) új könyv került ki, amik oly mértékben hatottak a

hazai tudományos és irodalmi életre, hogy az ítészek fáradhatatlan munkája nyomán újabb kötetre való

kritika gyűlt össze, melyet a Hungarovox Kiadó 2010-ben, Szappanos Gábor neves író, műfordító, szerkesztő

és tanár gondozásában közre is adott. A szerkesztő által, a PoLíSz 2005. novemberi számában az első

kötetről írott bírálatban a kötetet rendhagyónak

nevezte, ami alapján - az eltelt idő és az ez alatt elvégzett munka tükrében – nyugodtan nevezhetjük a

Visszhang II.-t „duplán‖ rendhagyónak. A kötet ezúttal is időrendben vonultatja végig a szerző

műveiről alkotott magyar és olasz nyelvű véleményeket,

származzanak azok tekintélyes professzorok, írók, tudósok, vagy fiatal, szárnyaikat próbálgató egyetemi

hallgatók tollából. Írásai több korosztály, generáció érdeklődését felkeltik témák egész sora iránt a

méltatlanul elhanyagolt olasz és magyar irodalmárok

életművétől kezdve a rendszerváltás tűnt (vagy mégsem?) alakjain keresztül egészen az irodalom

elvont, mégis modern kontextusban vizsgált és nagyon is aktuális elméletéig. Olyan írói erények

szükségeltettek ehhez, amit e kötetben többször is méltatnak és kiemelnek véleményezői: a mély erudíció,

a tudományosság, a sokoldalúság, árnyaltság és a nagy

tudás, melyhez társul – Tusnády László szavaival élve – „a logikus vonalvezetés, következetes szerkesztői elv,

élvezetes stílus és gyakori tömörség‖. A kötetben a legtekintélyesebb helyet elfoglaló, legtöbb

véleményt és méltatást kiváltó alkotás a Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között című (Hungarovox Kiadó, Bp.,

2004.) nagymonográfia volt, mely a szerzőhöz legközelebb álló olasz alkotóóriás életét, pályáját,

műveit, gondolatait mutatja be nekünk, komoly űrt pótolva ezzel a hazai és nemzetközi italianisztikában.

Madarász professzor immáron húsz év elmélyült Alfieri-

kutatásának eredményeit rendezte egységes egészbe. A jelen kötetben közölt húsz recenzió írói mind elismerik

lényegre törő és világos stílusát, hiteles érveit, szubjektivitásának és objektivitásának szerencsés

összehangolását, méltatják két fő módszerét, mellyel

kiemeli Alfierit és az általa képviselt értékeket a kronológia síkjából, és feltárja a bennük élő


51

örökérvényűséget (Tombi Beáta, Tusnády László,

Puskás István), valamint ütközteti a kortársak, kritikusok sokszor ellentmondó és igazságtalan

bírálatait, kibontakoztatva, megfogalmazva a belőlük

eredő konklúziót, saját véleményét (V. Tóth László). Nem hiányzik viszont a könyv színpadi jellegű (Nyerges

László), filozófiai szempontú (Nagy József) és a tragédiákra koncentráló (Csehy Zoltán) vizsgálata sem.

A könyvet negatív kritika aligha ér(het)i, még a cím- és

névmutató hiányát fájlaló Éles Csaba és az olasz irodalomtörténeti visszautalások nem túl nagy

gyakoriságát kiemelő Biernaczky Szilárd szavai is a legnagyobb elismerés hangján szólnak.

E műhöz szinte szervesen tartozik hozzá a 2006-ban olasz nyelven megjelent, az antik Róma szerepét az

1700-as évek Itáliájában vizsgáló Romanitas Alfieriana

(DelleCarte Editrice, Roma, 2006), melyet Zsíros Andrea mutat be nekünk; valamint a Halhatatlan Vittorio – Alfieri utóélete: kultusz és kritika (Hungarovox Kiadó, Bp., 2006) címet viselő mű, mely Asti nagy szülöttének

utóéletével foglalkozik. A recenzensek kiemelik azt a

kivételes, a szociális és kulturális körülményekre is kiterjedő vizsgálatot, mely a kultusz és kritika pólusai

közötti feszültség szikráiként, folytonos izzásban mutatja be, helyesli vagy vitatja az Alfierit

véleményezők szavait. A kritika türannoszi hatalmára és óriási erejére hívja fel figyelmünket Tusnády László,

kinek Arany János-Vittorio Alfieri párhuzama és

összevetése az énfelfogás szempontjából rávilágít két kor, két nemzet szellemóriásának rokonságára, míg

Tombi Beáta a mítosz értékelésének fázisait követi végig, elemezve a szerző módszerét.

Az olasz irodalom különböző alakjainak, alkotásainak

sorsáról, „sorslehetőségeiről‖ szól a Kultusz, vita, feledés – Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok (Hungarovox Kiadó, Bp., 2008) címet viselő kötet, melyben Madarász Imre 2003 és 2006

között írott, válogatott tanulmányait találjuk. Olyan

kiemelkedő irodalmi személyiségeken keresztül vizsgálja – Lukáts János, a PoLíSz 2008 július/augusztusi

számában publikált recenzióját idézve – „az örök élet‖, a boldog halál‖ és a „dicsőséges feltámadás‖ stációit,

mint Tommaso Campanella, Artemisia Gentileschi, „a Parthenopei nagyasszonyok‖, Antonio Fogarazzo és

olyan műveket vesz alapul, mint a Stuart Máriáról a

XVII-XVIII. században alkotó olasz drámaköltők művei, a Risorgimento-kori dialektális költészet remekei

valamint Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai. A könyv talán legérdekfeszítőbb és legvitatottabb fejezetei a

kritika tükrében mégis a „Páros portrék‖ vagyis a

Mazzinit Marxszal, Kanttal és Oszama bin Ladennel összevető tanulmányok mellett a Giovanni Gentile

meggyilkolásáról és az 1956-os magyarországi események olasz vonatkozásairól szólóak. Ez utóbbival

foglalkozik részletesebben Lukács Miklós és Tusnády László, Bognár Anna a Collodi-remekművet emeli ki,

míg Tegdes Ágnes a megjelenített nőalakokra helyezi a

hangsúlyt. A módszer és felépítés szempontjából közelít Sztanó László, aki a szembeállítás hatékonyságát

támasztja alá (főképp a Gentile-gyilkosság morális kérdéseire koncentrálva), valamint Tombi Beáta, aki

szerint Madarász Imre sikere a „szimuláció-

disszimuláció‖ alapján „a nyelv felszíni és mélyrétegei

közti operációban‖ rejlik, mellyel kifejez, sejtet és

elhatárolódik tárgyától. A szerző legújabb műve A legfényesebb századforduló – Tanulmányok a XVIII-XIX. század olasz irodalmáról (Hungarovox Kiadó, Bp., 2009) a „keresztszázad‖(Pósa Zoltán) legfontosabb eszmei áramlataival, azok

hatásával foglalkozik nagy olasz alkotók korszakalkotó munkásságára, műveire (Cesare Beccaria, Vittorio

Alfieri, Vincenzo Monti, Ugo Foscolo és Alessandro

Manzoni). A recenzensek rámutatnak felvilágosodás és romantika bonyolult kapcsolatának globális vizsgálatára,

a szerzők egyetemes kontextusba helyezésére, „lenyűgöző érvelésére‖, mely „hihető, hiteles‖ (Sz. Tóth

Gyula), érthetőségére, világosságára, a témák változatosságára (Lukács Miklós). Hoffmann Béla

Manzoni híres ódáját helyezi középpontba, Kádár Anett

Foscolonál a halál tematikáját, Rónay László Monti „bértollnokságát‖, amorális irodalmi magatartását,

Csehy Zoltán pedig műfordítás-történeti kérdésekre is kitér. Szerkezeti kérdéseket tárgyal Tombi Beáta, aki

szerint Madarász Imre sikerrel hidalja át a múlt

távolságát, megszabadulva a tradicionális korszakolás és kulturális paradigmák kényszerzubbonyától, mely

módszer Sz. Tóth Gyula szerint „feltár, előhoz és szembesíti az olvasót‖.

Az olasz irodalom tárgykörén kívül esik, de a szerző újrafelfedező-rehabilitáló tevékenységéhez (Csernus

Jánost idézve, „személyes feladatához‖) közel áll a

„Legendák ébredése‖ - Karczag György, az ismeretlen remekíró című könyv, mely a szocializmusban

méltatlanul feledésbe merült író életéről, életművéről ad képet a mai olvasónak. Leginkább a „Zúgó nyilak‖ című

regényt értékeli a kritikusok meglátása szerint, akik

közül Komáromi Gabriella felveti a mű ifjúsághoz való közelítésének lehetőségét is. Az író szerencsétlen

irodalmi sorsáról ír Szerdahelyi István, míg Tusnády László „az elfeledett Magyarország‖ motivumából bontja

ki az író sorsának tragikumát, amely mindannyiunk

tragédiája is, viszont a hozzá hasonló „fényemberek‖ világíthatják be egyszer a sötétbe tartó nemzet lelkét,

jelenthetik Magyarország erkölcsi feltámadását. Madarász Imre egyik legnagyobb port kavart művének

mondható az Antiretró – Portrék és problémák a pártállami korszak irodalmi és tudományos életéből (Hungarovox Kiadó, Bp., 2007), melyben a

rendszerváltozás előtti évtizedek „hamis irodalmi bálványait‖ (mint például Tolnai Gábor, Szilvási Lajos,

Berkesi András, Aczél György) teszi vizsgálat tárgyává az irodalmi élet visszásságainak, justismordjainak

fellebbentésével és figyelmeztetve az egyre divatosabb,

múltba vágyó nosztalgiázás idealizáló-megszépítő hatására. Nem hiába dicséri D. Magyari Imre a szerző

sokoldalúságát, aktualitások iránti fogékonyságát, hiszen a téma nagyon kényes, de Madarász Imre a

lehetőségekhez mérten objektíven, maximális profizmussal közelíti meg. A recenziók hangja

szenvedélyes, ahogy a könyvé is (kivételt talán Sztanó

László kritikája képez, amely a magyarországi viszonyokat olasz nyelven, általános képadás igényével

– de keserű iróniával - közelíti meg). Pósa Zoltán kiemeli a „szocialista szépirodalom sztárteremtő

kultuszának‖, „álikonok teremtésének‖ hű leírását,

amely máig érezteti kártékony hatását, torzítva az irodalmi köztudatot és mesterségesen táplálva a múltról


52

alkotott fals pozitív képet. Alexa Károly a szellemi

korkép fontosságára és tanulságos voltára figyelmeztet, hiszen „a közelmúlt meghamisítása a mindenkori jelen

elárulását jelenti, az pedig a jövő teszi tisztátalanná.‖ A

nosztalgiázásból pedig hamar „bűneltagadás‖ válhat (Bertha Zoltán), a felelősség elhárítása, mely a fiatalok

korról alkotott fogalmait veszélyesen ferdíti el (Véghelyi Balázs). A retró divatjának médiában keletkező

vetületeinek kiemelésével alapos elemzés tárgyává teszi

a könyvet Pénzes Dávid, a tanulmányok tudatos elrendezését, aktualitását helyezve előtérbe, sok helyütt

továbbgondolva a levonható tanulságokat: az írás közösségre gyakorolt hatásának kérdését, a

tudományos élet máig ható „sovinizmusát és sznobizmusát‖ és az olvasás elhanyagolásának, az

olvasmányok hibás megválasztásának szomorú tényét.

Különös érdeklődésre tarthat számot Szalay Károly recenziója („felelete‖), aki - mint a könyvben szereplő

személy – a szerző megállapításaival vitázva igyekszik tisztázni a könyv egy-egy vitás pontját, megállapítását

saját magára és a Magvető Kiadóra vonatkozóan.

Egyedülálló mű - Madarász Imre munkásságában és objektív értelemben egyaránt - az Irodalomkönyvecske

(Hungarovox Kiadó, Bp., 2005), melyet Szappanos Gábor Marcus Aurelius Kézikönyvecskéjével és Gárdonyi

Géza Titkosnaplójával hoz párhuzamba. Gondolatébresztő miniesszék gyűjteményéről van szó

olyan problémákról, mint az író viszonya a világhoz, a

művészethez, a mű és a művész, az ember és a művész elválaszthatósága, a kritikusok szerepe vagy olyan örök

kérdésekről, mint hogy ki az író, miért ír, kinek ír, sőt, írjon-e egyáltalán és ha igen, akkor milyen nyelven

tegye? Mindezt természetesen magyar tükörben is

látjuk, betekinthetünk a magyar íróvá válás kegyetlen mechanizmusába, lelki és szakmai útvesztőjébe. A

tehetség, az „igazi‖ művész ismertetőjegyeit, természetét bontja ki Koppány Zsolt szentenciózus

írásában, külön kitérve az ítészek hatalmára,

motivációira, mibenlétére. Thimár Attila a szerző alapvetően romantikus megközelítésére hívja fel a

figyelmet az alfieriánus „impulso naturale‖, a váteszi öntudat fontosságára, majd a számítógép negatív

hatásaként jelöli meg a könnyen javíthatóságot, ami kisebb felelősséget von maga után, hiszen sokszor nem

vesszük a fáradtságot az újraírás, javítás effektív

megvalósítására. „Az első pongyolaságokból így lesznek [...] az idő múltán normatív elemek.‖ Ez a hanyagság a

tördelői, nyomdai munkában is sokszor jelentkezik. V. Tóth László a címadás hatásos módszerét méltatja,

Sztanó László pedig a könyv „Mit jelent publikálni?‖

címet viselő fejezetét járja körül, több szempontból vizsgálva meg a kérdést.

A könyv Függelékében rövid összeállítást találunk az előző Visszhangban nem publikált recenziókból és

magáról az első kötetről, a szerző életrajzával kiegészítve.

A könyv magas színvonala és kiváló szerkesztése, írásai

mellett a legfontosabb tanulsága, végkicsengése mégis csak ez lehet: Madarász Imre műveinek, a ma oly

nehezen megszerezhető, művelt olvasótábor meglétén és gyarapodásának szilárd alapján állva, úgy biztosít

időtállóságot, hogy azok folyamatosan hatnak,

fejlődnek, átalakulnak, vitáznak és vitára késztetnek, változnak és változtatnak, kiindulópontot és biztos

kapaszkodókat adva továbbgondolásukhoz, miközben

megtartják egyediségüket. Ez lehet a halhatatlanság fogalma.

Aszalós Imre - Debrecen -

Madarász Imre: A legfényesebb századforduló

A legfényesebb századforduló a ti-

zennyolcadik-tizenkilencedik század

fordulója. A felvilágosodás és felújulás, a klasszicizmus és a

romantika ellentétének és azonosságának fordulója. A századforduló, mely

szintézisre emelte az ellentétes korszakokat. A

századforduló, mely minden másiknál több géniuszt nem adott a világnak, Guido De Ruggiero, olasz

filozófiatörténész szavaival élve, akit a szerző, Madarász Imre is idéz: genieperiode, azaz zsenikorszak.

Kultúrtörténetileg is jelentős időszak ez, soha az eddigi évszázadok folyamán nem becsülték meg annyira az

írókat és költőket, mint ebben az időszakban, és soha,

egyetlen korszakban sem élt ennyi lángelme: Voltaire, Diderot, D’Alembert, Stendhal, Schiller, Heine, Dickens,

Byron, Shelley, Alfieri, Monti, Manzoni, Puskin, Gogol, Csokonai, Fazekas, Vörösmarty, s a sort még hosszasan

lehetne folytatni. Olaszországban a Settecento és az

Ottocento fordulója virágzásnak eresztette a költőgéniuszokat, az írókat és művészeket, s a könyv

egy-egy tanulmánya ezen időszak öt legnagyszerűbb olasz irodalmi klasszikusát mutatja be: Beccariát,

Alfierit, Montit, Foscolot és Manzonit. A kötet első fejezete Cesare Beccaria A bűnökről és a büntetésekről című könyvét vizsgálja, mely a

felvilágosodás egyik legjelentősebb műve volt, s a modern büntetőjog alapjait fektette le. A kritika

mégsem kímélte: többek között Rodolfo Mondolfo és Ugo Spirito is kemény szavakkal illete az olasz filozófus

alkotását. Madarász Imre ezt a fejezetet arra szánja,

hogy feltárja előttünk a felvilágosodás és Beccaria viszonyát, egymásra gyakorolt hatásukat, valamint

hogy a legjelentősebb jog- és állambölcselők hogyan és milyen mértékben befolyásolták Beccariát, illetve ő

maga miként emelte szintézisre az elmúlt korok

tudását, és mindezt hogyan fejlesztette tovább. Beccaria célja a büntetőjogi reform megalkotása volt,

hiszen az igazságszolgáltatás még ebben az évszázadban is gyermekcipőben járt, a középkori

mintákat követte. Továbbra is gyakoriak voltak a nyilvános, szadista kivégzések. Míg Voltaire nevét alig

vagy egyáltalán nem, addig Montesquieu nevét gyakran

említi Beccaria, igaz, felrója neki, hogy A törvények szelleme című értekezésében Montesquieu homályban

hagyta a büntetőjog kritikáját és reformját, ugyanakkor a három hatalmi ág szétválasztásának elvét ő maga is

vallja. Beccaria számos „kiegészítést‖ intéz kortársa

művéhez, melyről többek közt a Büntetési jog, a Következmények illetve a Nemesek büntetéséről című

fejezetek is tanúbizonyságot tesznek. Az eddig nem létező büntetőjogi alapelvek megalkotása volt a

filozófus egyik feladata. A középkori törvényeket, rendeleteket és az újkori természeti jogot valamint a

társadalmi szerződés elméleteket kitűnően ötvözte


53

Beccaria. Meglepő azonban, hogy az alapvető emberi

jogokért harcoló szerző pont Thomas Hobbes nevét említi először művében, aki köztudottan a modern

totalitarizmus előfutára volt. Gondolatmenetébe

azonban csak a „hobbes-i‖ homo homini lupus elvét szövi bele, ezek után irányt váltva Locke és Rousseau

lesznek vezetői az emberi jogok tanulmányozásánál. Beccaria követi mestereit a szabad akarat és az egyén

szabadságának kérdésénél is, s megalkotja a

legalapvetőbb állam- és jogbölcseleti igazságokat: a párbaj és vérdíj elutasítását, a családfők és a nemesek

privilégiumainak eltörlését, a fejedelmi és államfői kegyelemgyakorlást. Könyvének legnagyobb és

legfontosabb fejezete a halálbüntetés kérdését tárgyalja. S míg Hobbes és Locke is megengedettnek

vélik a halálbüntetést, addig Beccaria merőben eltér

szellemi vezetői véleményétől, sőt, egyenesen jogi abszurdumnak tartja, hiszen az élethez való jog az

emberek legalapvetőbb joga. A bűnökről és a büntetésekről így vált tehát a mai, modern büntetőjog

alappillérévé.

A második fejezetet Madarász Imre Vittorio Alfierinek szenteli, a magány és individualizmus egységét és

kettősségét vizsgálja. S miért volt magányos a költő? Mert zsenialitása meghaladta korát, túlszárnyalta azt,

így egy olyan világban kellett élnie, ahol minden untatta s undorította. Alfieri - Dante után – a legpolitikusabb

költő a szó egy magasabb rendű értelmében. Ezt

bizonyítja két nagy értekezése A zsarnokságról és A fejedelemről és az irodalomról is. Magányossága e

művekben is visszhangzik: a szabadság hősei magányos hősök, hőstetteik magányos tettek. Az ismeretlen erény

párbeszédes elmélkedésében Alfieri valójában

önmagával, magányosan vitázik. A kívülállóság érzete azonban a lírai művekben teljesedik igazán ki: Rime

című szonettjeinek bemutatásával Madarász Imre kitűnően érzékelteti mindezt. A magányosság és az

individualizmus kettősségének szintézisét az Életem

című önéletrajzi műben találhatjuk meg. S bár életében az egyedüllét kínzó érzésétől sosem szabadult meg,

halála után méltó társakra talált: Dante mellett az egyik legnagyobb olasz költőként tartják őt számon.

Vincenzo Monti méltánytalanul keveset emlegettet alakját idézi fel szerzőnk a harmadik fejezetben. Monti a

romantika korában igazi klasszicista költőnek számított.

Ez a fajta paradoxon végigkíséri életében, s erőteljesen meghatározza azt. De nem csak itt figyelhetünk meg

ellentéteket, Monti már egész fiatalkorától mestere volt a hirtelen véleményváltásnak: kezdetben dicsőítette VI.

Pius pápát, majd szembefordult vele, Napóleon

legnagyobb megéneklője volt, majd I. Ferenc Habsburg császár hódolója lett. Ha a művei között keresünk

bizonyítékot Monti rapszodikus viselkedésére, az eposzok lesznek segítségünkre. A köpönyegforgató

költő egyetlen eposza sem maradt ránk teljes egészében, mind töredékben maradt, hiszen hirtelen

változó véleménye miatt ugyanis még alig kezdett bele

egy uralkodót, vagy nemes személy dicsőítésébe, máris talált egy másikat, akit magasztalhatott.

Ugo Foscolo a „halál költője‖ a könyv negyedik fejezetében kap helyet. Foscolónál talán senki sem

szerette jobban az életet, a szenvedélyt, erről

tanúskodnak szerelmi ügyei, hódításai, melyek még Casanova csábításait is túlszárnyalják. Pont ez a fajta

hedonizmus volt az ami menedéket biztosított a költő

számára az élet múlandósága elől. A Jacopo Ortis utolsó levelei kulcsfontosságú mű a halálkoncepció

elemzése szempontjából, melyet kritikusai

keresztényellenesnek véltek. Foscolo négy nagy szonettje továbbfűzi a halálmotívumot, A Múzsához, A Giovanni testvérem halálára, a Zakinthoshoz és A síremlékek mind a halál érzésével átitatott, egyre

inkább a romantika felé hajló művek. Ezek közül a

legjelentősebb A síremlékek című „halálfilozófiai‖ mű. Foscolo írását ódának vagy, mint ahogyan azt egyik

levelében írja, epistolának nevezi, ám Luigi Russo egyenesen eposzként emlegeti, melyet terjedelme is

bizonyít, mintegy 295 sorával. Madarász Imre tanulmánya e mű elemzését adja.

A kötet ötödik s egyben utolsó fejezete Manzoni alakját

idézi meg. Bonaparte Napóleon a történelem azon alakja, akiről a legtöbb irodalmi mű született,

megihlette a legnagyobb költőóriásokat, irodalmárokat, művészeket. Nem képez ez alól kivételt maga Manzoni

sem, aki Május Ötödike című, Napóleon halálára írott

ódájával helyet nyert a legnagyobb Napóleont megéneklők között, s ezzel vált az olasz romantikus

irodalom legjelentősebb versévé. Francesco De Sanctist idézve: egy géniusz története, egy géniusz által

megírva. De vajon hogyan látta Manzoni Napóleont? Erre a kérdésre keresi a választ a tanulmány szerzője. A

költőt Napóleon halálának híre mélyen lesújtotta, ám

ihletet is adott neki, fia Pietro szerint őrült lelkesedéssel vágott bele terjedelmes művének megírásába. Az

elemzés szempontjából már maga a cím is érdekes, melynek számos írásmódja ismeretes (a nagy

kezdőbetűk változása), ám a legmegfelelőbb a

következő, névelővel írott Il Cinque Maggio, vagyis A Május Ötödike, mely még inkább a dátum nagyságát

fejezi ki. Az óda hat magyar fordításban jelent meg, melyek szintén bemutatásra kerülnek a tanulmányban.

Manzoni a mű folytatásában saját maga is belép a

Napóleont megillető dicsfénybe, ezzel is kifejezve műve jelentőségét, nagyságát. A költő hangot ad Napóleon

iránti tiszteletének a mű tizenhatodik sorában, ahol elmondja, tiszteli és becsüli a hadvezért,méghozzá

azért, mert ő még a vereségből is képes volt talpra állni. Napóleon életének utolsó éveiben bekövetkezett

megtérését, Isten felé fordulását talán senki sem tudta

volna jobban megírni, mint a saját maga is megtért Manzoni. Ez az óda igazi remekmű, Manzoni

legnagyobb lírai-költői alkotása. Madarász Imre újabb, nagy haszonnal forgatható

könyvet írt, sikerült megmutatnia, bemutatnia az

individualizmus korának öt legnagyszerűbb olasz alak-

ját. A korszak, s az olasz iro-dalom után érdeklődők biz-

tosan nem fognak csalódni, ha kezükbe veszik a kötetet.

Tegdes Ágnes - Debrecen -

HUNGAROLÓGIAI ÉVKÖNYV 11.

Szerk. Nádor Orsolya – Szűcs Tibor Pécsi Tud.egyetem 2010, 208 old.


54

Tartalom:

I. NYELVLEÍRÁS – NYELVOKTATÁS DURST PÉTER: A magyar főnévi szótövek és egyes toldalékok elsajátításának vizsgálata magyarul tanuló külföldieknél*...9 GAÁL ZSUZSANNA: Kreatív kommunikáció a magyar mint idegen nyelv oktatásában*...16 HEGEDŰS RITA: Életlen kategóriák: elmélet és alkalmazás...22 H. VARGA MÁRTA: Inkongruens jelenségek a magyarban*...44 NAGYHÁZI BERNADETTE: Anyanyelv és idegen nyelv határán – a magánhangzók tanítása kisiskolásoknak a magyar mint idegen nyelvi órán...54 II. A KONTRASZTÍV SZEMLÉLET TÜKRÉBEN FLÖGL SZILVIA: Adalékok a magyar mint idegen nyelv funkcionális oktatásához német–magyar interferencia-jelenségek elemzése alapján...67 KATALINIĆ KRISTINA – ŽAGAR SZENTESI ORSOLYA: Rendszertani és gyakorlati ekvivalencia-viszonyok a magyar és a horvát nyelv melléknévi igenévi csoportjaiban*...81 SZABÓ T. ANNAMÁRIA: A tárgyasság, a tárgyhatározottság, valamint a határozatlan (alanyi) és a határozott (tárgyas) ragozás tanításáról francia kultúrkörben...89 III. NYELVVIZSGA SZITNYAINÉ GOTTLIEB ÉVA: Önkorrekciós jelenségek magyar nyelvvizsgadolgozatokban...109 TVERGYÁK KLAUDIA KLÁRA: Kellemest a hasznossal: felkészülés és felkészítés a magyar mint idegen nyelvi érettségire*...118 IV. NYELV ÉS KULTÚRA

ANTAL ZSÓFIA: Zene, játék, tánc a magyar mint idegen nyelv tanításának szolgálatában...127 BRANDT GYÖRGYI: Titkos iratok a porosz levéltárból. Az első hungarológiai központ megalapításának körülményeiről*...135 KOUTNY ILONA: Pillantás a tudományos szókincs világába...142 V. HUNGAROLÓGIA A NAGYVILÁGBAN:...Bemutatkozik az Osservatorio Letterario……………………………………. ........................................................................................ B. TAMÁS-TARR MELINDA: Egy olaszországi hungarikum: a ferrarai olasz–magyar kulturális és irodalmi folyóirat – hungarológiai aspektusaival...155......................................... VI. EURÓPAI ÉS AMERIKAI KITEKINTÉS MOLNÁR MÁRIA: A magyar mint idegen nyelv Ausztria és Németország felsőoktatásában a nyolcvanas évektől napjainkig...171 SZÉPE GYÖRGY: Keresztes Kálmán emlékezete...182 VII. ISMERTETŐK BAUMANN TÍMEA: Bokor József: Nyelviség és magyarság a Muravidéken...189 SZÉPE JUDIT: Farkas Mária (szerk.): Une nation vivant dans sa langue...193 VARGA RÓBERT: Az újkori Magyarország története – egy egyetemi jegyzet Bordeaux-ból. François Cadilhon: La Hongrie moderne...198 E kötet szerzőiről:

ANTAL ZSÓFIA (lektor), Veliko Tamovói Szent Cirill és Metód Egyetem (Bulgária);

BAUMANN TÍMEA (PhD-hallgató), PTE BTK Kultúratudományi Doktori Program, Pécs; BRANDT GYÖRGYI (nyelvtanár), Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem GTK Idegennyelvi Központ, Budapest;

B. TAMÁS-TARR MELINDA (főszerkesztő-kiadó, tanár), Osservatorio Letterario, Ferrara (Italia);................................. DURST PÉTER (nyelvtanár), Szegedi Tudományegyetem BTK, Hungarológia- és Közép-Európa Tanulmányok Nemzetközi Oktatási Központ, Szeged; FLÖGL SZILVIA (PhD-hallgató), PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola, Pécs; GAÁL ZSUZSANNA (főiskolai adjunktus), SZTE JGYPK AHI Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, Szeged; HEGEDŰS RITA (vendégtanár), Humboldt-Universitát zu Berlin (BRD); H. VARGA MÁRTA (egyetemi adjunktus), Károli Gáspár Református Egyetem, BTK Nyelvtudományi Tanszék, Budapest; KATALINIC KRISTINA (PhD-hallgató), ELTE BTK. Irodalomtudományi Doktori Iskola, Budapest; KOUTNY ILONA (habilitált egyetemi docens), UAM, Poznan (PL); MOLNÁR MÁRIA (PhD-hallgató), PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola, Pécs; NAGYHÁZI BERNADETTE (főiskolai tanársegéd), Kaposvári Egyetem PFK, Kaposvár; SZABÓ T. ANNAMÁRIA (PhD-hallgató), ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola, Budapest; SZÉPE GYÖRGY (professor emeritus), PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék, Pécs; SZÉPE JUDIT (lektor), Strasbourgi Egyetem, Strasbourg (France); SZITNYAINÉ GOTTLIEB ÉVA (főiskolai adjunktus), Budapesti Gazdasági Főiskola, Budapest; TVERGYÁK KLAUDIA KLÁRA (tanár), Schulek Frigyes Kéttannyelvű Építőipari Műszaki Szakközépiskola, Budapest; VARGA RÓBERT (tudományos segédmunkatárs), PTE BTK

Romanisztika Intézet, Francia Tanszék, Pécs;

ZAGAR SZENTESI ORSOLYA (egyetemi docens), Zágrábi

Egyetem, Zagreb (HR)

POSTALÁDA – BUCA POSTALE

A fennmaradt nagyon korlátozott oldalszám miatt a beérkezett levelek egy részét tudjuk megjelentetni. A többit a Testvérmúzsák magyar kiegészítő portálunk Vendégkönyvé-ben olvashatják. / A causa del rimanente e limitato spazio riportiamo soltanto una parte più significativa delle lettere pervenute, tutte le altre possono essere consultate sul Libro degli Ospiti del sito Testvérmúzsák, ns. portale supplementare in lingua ungherese a volte bilingue.

Vincenzo Latrofa – Madrid (E) 2010.11.26. 01:20

Oggetto: Osservatorio Letterario è uscito!/Megjelent az Osservatorio Letterario!

Gentile dottoressa Tamás-Tarr, Colgo l'occasione per scusarmi di questo lungo tempo in cui non mi sono fatto sentire e né ho mandato miei contributi alla rivista. Adesso vivo in Spagna, a Madrid, perché ho vinto una borsa di studio per una delle migliori università d'Europa nel mio campo di studi e ho avuto bisogno di tempo per imparare una nuova lingua e di abituarmi ad una nuova vita. Mi dispiace, dico davvero, di essere sparito, ma adesso che riesco a dominare le cose con un certo ritmo, assicuro che già da Gennaio/Febbraio riuscirò a tornare a contribuire a questa rivista che tanto mi ha dato e con cui sento di avere un debito a livello umano e del successo che mi ha permesso di conseguire. Distinti saluti Vincenzo Latrofa [Magyarul: «Kedves Dr. Tamás-Tarr, megragadom az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek a hosszú hallgatásért és azért, hogy nem küldtem


55

anyagot a folyóirat számára. Most Spanyolországban, Madridban élek, mert megnyertem, a tanulmányaim területén, Európa egyik legjobb egyetemének ösztöndíját és időre volt szükségem az új nyelv elsajátításához és az új élethez való alkalmazkodáshoz. Sajnálom, hogy eltűntem, igazán mondom, de biztosítom, hogy most, hogy sikerül bizonyos ritmussal uralnom a helyzetet, hogy már januártól/februártól sikerül e folyóirat számára anyagot küldenem, amely oly sokat adott nekem s ezért adósnak érzem magam vele szemben és a sikerrel szemben, amelyet nekem lehetővé tett. Szívélyes üdvözlettel, Vincenzo Latrofa (Ford./Trad. Mttb)]

Csernák Árpád – Kaposvár (H) 2010.11.27. 12:05

Oggetto: Osservatorio Letterario è uscito!/Megjelent az Osservatorio Letterario!

Kedves Melinda, a borítót és a tartalomjegyzéket már láttam, és nagyon örültem. Izgatottan várom a nyomtatott példányt. Tisztelettel és szeretettel: Árpád [In italiano: «Gentile Melinda, ho già visto la copertina e l'indice ed ho gioito molto. Attendo la copia stampata con ansia. Con ossequio ed affetto, Árpád » (Trad./Ford. Mttb)]

Dr. Enzo Vignoli - Conselice (Ra) 2010.12.01. 14:16

Ho ricevuto il sontuoso numero del quindicinale. Complimenti! È davvero molto bello. Sto lavorando alla recensione del libro edito da IBC a cui ti accennavo qualche settimana fa. Entro quando dev'essere pronta per la pubblicazione nel prossimo numero della rivista? Auguri anche a te e alla tua famiglia per le prossime feste natalizie.

Enzo

Császár Katalin – Budapest (H) 2010.12.02. 13:36

Most érkezett meg a periodikád!!! Nagyon szépen köszönöm!!! Nagyon szép kívülről is, a tartalmáról olvasáskor tudok nyilatkozni, de ismervén a munkáidat, tudom, hogy szenzációs élményben lesz részem nekem is úgy mint a többi szerencsésnek, aki a kezében tarthatja ezt a remekművet! (Ilyenkor érzem igazán, hogy milyen jó lenne olaszul beszélni.) Gratulálok, hiába, aki tud az tud!!!! Mi munka, idő, energia fekszik benne! Hihetetlen. Megtervezni sem egyszerű, hát még az anyaggyűjtés, fordítás, kommentár, írás stb. stb. GRATULÁLOK, nagyon ügyes vagy!!! Pusszantás: Kati Ui. Mama is megkapta - már tegnap - a szép ajándékodat, s ahogy jósoltam, nagyon örült neki! Már majdnem minden magyar írásodat elolvasott estére.

Gianmarco Dosselli - Flero (Bs) 2010.12.02. 13:52

Gentile prof.ssa Tamás-Tarr, giuntami ieri rivista Olfa. Stile pregiato in tutti i sensi: copertina e contenuto. A Lei e famiglia un augurio di un Natale sostanzioso.

Gianmarco Dosselli

Sarusi Mihály - Balatonalmádi (H) 2010.12.02. 14:09

Kedves Melinda! A regényemet föladtam, a Te lapodat e pillanatban vettem kézbe, köszönöm!!! Csupa (közeli) ismerős a magyar névsorban. Sokba kerülhet Neked ez az egész - erő, idő, szeretet, pénz... További kitartást kívánok hozzá! És az ádventi várakozás hetei után majd boldog Karácsonyt, szebb, jobb, emberibb új esztendőt! Szeretettel Miska - Rózsa puszil!

Prof. G. Franco Bosio – Milano 2010.12.02. 19:21

Gentilissima Prof.ssa Tamás-Tarr, ho ricevuto il fascicolo della rivista. La ringrazio molto vivamente. I racconti contenuti nel numero sono davvero di buona qualità. Le ricordo che rimango sempre in attesa di un Suo parere e dell'eventuale possibilità di pubblicazione […]. Grazie di tutto, e, in attesa, Le rivolgo i miei più cordiali saluti. Suo G. Franco Bosio

Erdős Olga – Hódmezővásárhely (H) 2010.12.03. 22:27

Kedves Melinda! Ma megkaptam az Osservatorio Letterario gyönyörűséges ünnepi számát, köszönöm szépen a postázást, és persze gratulálok még egyszer a jubileumhoz, és ahhoz a hatalmas munkához, amit az elmúlt években végzett. Biztos vagyok benne, hogy számtalan

nehézséggel kellett megküzdenie (szerkesztés, postázás, lapzárta, korrekciók, fordítások), nem beszélve a sokszor nehéz eset művész lelkekről, de gondolom, nem bánta meg, hogy anno belevágott. Igazán tartalmasra és mutatósra sikerült ez a szám, mindig is tartalmas írásokat gyűjtött egybe, de a színek még minőségibbé tették a lapot. Remélem, hogy a következő színes számra nem kell újabb 15 évet várni, és sikerül a 20 éves jubileumot is ilyen szépen ünnepelni. Ehhez kívánok sok erőt és kitartást, no és persze előfizetőket is! És kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel kívánok Önnek boldog névnapot egy nemrégiben készített tűzzománc képemmel. Szeretettel ölelem, Olga

Dr. Paczolay Gyula - Veszprém (H) 2010.12.04. 19:09

Kedves Melinda ! Legelőször - kissé megkésve - sok boldog névnapot kívánok. Tegnap kaptam meg az Osservatorio gazdag tartalmú jubileumi számát. Nagy meglepetés volt számomra a 80. születésnapomról való megemlékezés. Köszönöm szépen. Ezen kívül csak a Burligtonban (Vermont) kiadott Proverbium Yearbook of International Proverb Scholarship idei száma emlékezett meg róla. Örültem annak is, hogy a kis Szörényi kötetről szóló ismertetés is megjelenhetett ebben a számban. Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog, eredményes új esztendőt kívánok az egész családnak.- Buon Natale e felice Anno Nuovo ! Paczolay Gyula

Csernák Árpád - Kaposvár (H) 2010.12.06. 10:03

Kedves Melinda, megkaptam a nyomtatott lapot, köszönöm szépen. Külön köszönöm az olasz fordítást. A decemberi Búvópatakból mi is küldünk nyomtatott verziót. Békés ádventi várakozást! Tisztelettel és szeretettel: Árpád

prof. Fernando Sorrenti - Buenos Aires (Ar) 2010.12.07. 15:01

Ieri ho ricevuto el último número del Osservatorio Letterario, con mis cuentecitos traducidos por el amable Mario. ¡Muchísimas gracias a los dos...! Y, tal como escribió Melinda en el dorso del sobre: BUON NATALE E FELICE ANNO NUOVO! Bacio per Melinda ed abbraccio per Mario! FS

Pete László Miklós – Sarkad (H) 2010.12.10. 21:55

Drága Melinda! Megkaptam. Nagy örömet szereztél az egész családnak. Láttam ugyan már a lapot a neten sokszor, de csak így, kézbe véve derült ki, hogy mennyire gyönyörű. Melinda, szeretettel gratulálok, szép és igényes irodalmi lapot szerkesztesz. Nagyon szépen köszönöm! Szeretettel: Laci (L. N. Peters)

Dr. Rényi Andrea – Róma 2010.12.14. 18:06

Drága Melinda, megjött a jubileumi szám, nagyon szépen köszönöm. Egyelőre csak belelapoztam, majd az ünnepek alatt fogom tudni szépen kiolvasni, de máris láttam egy csomó érdekes cikket. Láttam, hogy betetted az utolsó három, általam fordított könyvet is, ezt külön köszönöm! Nagyon kellemes, szép karácsonyi ünnepeket kívánok Neked és családodnak és természetesen a lehető legjobbakat az új évre, egészséget, boldogságot, sok szerencsét! Szeretettel ölellek, Andrea

Országos Széchenyi Könyvtár/OSzK - Budapest (H) 2010.12.20. 15:34

Tisztelt Asszonyom! Köszönettel megkaptuk a következő műveket:

1. Pasqui, U.: Trenta racconti brevi. Ferrara, OLFA, 2010; 2. Tábory M.: Ombra e luce. Poesie. Ferrara, OLFA, 2010- 2

pld.; 3. Osservatorio letterario. Ferrara e l'Altrove, NN. 77/78.

Köszönjük, hogy rendszeresen megküldi az Ön közreműködésével megjelent kiadványokat, melyek - minthogy hungarikumok - rendkívül fontosak könyvtárunknak. Egyben engedje meg, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog


56

új évet kívánjak, valamint erőt és egészséget a magyar kultúra olaszországi megismertetése, illetve az olasz-magyar kulturális kapcsolatok fejlesztése terén kifejtett munkájához. Tisztelettel: Kiss László Országos Széchenyi Könyvtár Nemzetközi Csere

Eötvös Károly Megyei Könyvtár – Veszprém (H) 2010.12.21. 12:29

Tisztelt Asszonyom! A mai nap megkaptuk Maxim Tábory "Ombra e luce" című kötetét. Ajándékát őszintén köszönjük. Áldott karácsonyi ünnepeket, és eredményekben gazdag boldog új esztendőt kívánunk. Tisztelettel Csordós Róbert könyvtáros Eötvös Károly Megyei Könyvtár Veszprém

P.S. Tisztelt Asszonyom! A periodika is megérkezett. Elnézést kérünk, hogy nem jeleztük vissza. Üdvözlettel Csordós Róbert könyvtáros

Bodosi –Józsa – Pécsely-Pécs (H) 2010.12.21. 22:31

Bodosi György alias Dr. Józsa Tivadar - Dr. Józsa Judit: Karácsonyi üdvözlet Pécsről és Pécselyről Kedves Melinda, az ígért hosszabb levél még késik. Sok dolgom van, szorítanak a vizsgák és a különféle határidők. De ígérem, fel van írva, a naplómban és a fejemben is, hogy írok részletesen a könyvekről is, amit küldtél. Nagyon köszönöm még egyszer! Édesapám írt egy rövid verset, Neked szánta. Kérte, hogy küldjem le. Karácsony ajándoka A kinyílt ablakon be s ki árad a Fény Mária mosolyog. Ő érzi s tudja rég: Megfogant s emberi alakot ölt a Lény Ki által Új Szövetséget köt Föld s az Ég. Bár minden elmúland, Szeretet lángja ég: s ha egyebed sincsen, többé nem vagy szegény. Ezzel kíván ő is, én is Boldog Karácsonyt! Judit

Hemmer Gizella – Germany 2010.12.23. 23:04

Aranyos Melinda! Nagy örömmel fogadtam karácsonyi köszöntésedet, és 2 óra hosszat böngésztem oldalaidat!!! Gratulálok, csodállak, fantasztikus a munkásságod!!! Egyedülálló ilyen rendkívüli formában! Sajnos olaszul nem tudok, de még így is sejteni tudom csodálatos fordításaidat! Elbűvöl az energiád! Kívánom, hogy még évtizedekig így alkothass! Én is sok szeretettel kívánok áldott karácsonyi ünnepeket és az új évben egészséget, és még sok szép kiadványt, fordítást! Boldog vagyok, hogy megismerhettelek!!!!! Remélem, valamikor személyesen is találkozhatunk. Sok szeretettel ölellek Zsizel Németországból

Dr. Papp Árpádné – Sopron (H) 2010.12.26.

Kedves Melinda, hálás szívvel köszönöm az újabb tartalmas kiadványukat, sajnálom, hogy a munkakapcsolatuk férjemmel épp csak elkezdődött s már véget is ért. Árpád tervekkel telve hagyta itt a családját, barátait és az irodalmat. Reá való emlékezés is szép összeállítás, kár, hogy személyesen nem ismerhették egymást. Kívánok Önnek és a szerkesztőség minden tagjának sok-sok értékes írást, a válogatás lehetőségét és boldog új évet. Papp Árpádné

Americo Olah - Cypress CA (U.S.A) 2010. 12. 27. 20:38

Áldott az aszonyok között, aki verset tud írni. (Ady) Beata Melinda!

Maga aztán szépen kipakolt a régi emlékekkel az Anno Anniversario számban! Mindenekelőtt gratulálok azokhoz az érdemes kitüntetésekhez. A sorait olvasgatván sok minden rezonált bennem. Bizonyos esetben sorstársak vagyunk, valahogy úgy ahogy a Canti tetri, Stato d'animo rovatban megírta. Asszonyom annak az ilyennel számolnia kell, aki az "Extra Hungariam..." sorsot vállalta. Magát szereti az Úr!! És jaj annak, akit az Úr szeret: "Az Úr Illésként elviszi azt,/ Kiket sújt és szeret..." De a magas hegy tetején olykor magányos a lét... Babérokat aratva minél magasabbra hág az ember, ugye annál jobban hiányoznak a tanítványok? Talán leginkább hiányzik egy "anima gemella" az olyannak aki, "...mindig valami olyanért sóvárog,/ Mit nem tanítanak a tudós tanárok. (Petőfi) O gli amici di penna: egy olyan környezet, mely a rejtelmeket kutatja? Avagy legfeljebb csak a kutatók után kutat? Mert tudja minden poétikus lélek kutat. A nem ismert lényeget kutatja, a mindenség rejtelmeire keresvén választ. Vajon talál-e valamit? Igen, talán az, aki jó helyen jár - mint Szabó Lőrinc, Babits és Tóth Árpád egykori tanítványa. Akit barátja, Kodolányi János ezen szavakkal méltat: "Végre egy olyan ember, aki mindenben a végtelent látja, a transzcendens semmit, s aki mindenről tud. Egyetemes modern lélek, az atomizálódott ember minden kínjával, semmiségével, de a benne lakó Isten biztos, fájdalmas tudatával is." Megtudnak-e mást is, akik kutatnak?/ A titkokat bejárni volt-e szent ész?/ S ha istenek is csak azóta vannak,/ Ki mondja meg, mi volt a teremtés." (A teremtés - egy régi felfogás alapján-, az Egynek a ketté válásával, megtörésével indult el.) Geothe is belátott a teremtés titkába. Faust drámájának legvégén ezt szépen kitárja: "Alles vergangliche/ Ist nur ein Gleichnis;/ Das Unzulängliche / Hier wird's Ereignis; / Das Unbeschreibliche / Hier ist es getan;/ Das Ewig-Weibliche / Zieth uns hinan." Ezt otthon Babits-fordításban kerestem volna, de sajnos nem találtam, így az alábbi négy változatból kell majd egyet választanom. Mondja melyik az, amely véleménye szerint megfelelne? Mind ami változás,/ csak példakép;/ Mi gyarló és hibás,/ itt teljes ép. Mit szem nem látta még,/ Itt létre kell;/ Az Örök nőiség/ Föl-fölemel. (Dóczy Lajos) Mindaz, mi elmúlik,/ csak földi jelkép;/ a fogyatékos itt/ tökéletes-szép; A mondhatatlan is/ alakra kel;/ az Örök Női visz/ magasba fel. (Kálnoki László) Minden múló dolog/ csak puszta jelkép;/ Itt teljes lesz, mi ott/ Elégtelenség;/ Mit toll nem írt le még, / Itt létre kel;/ Az Örök Nőiesség Vonz és emel. (Csorba Győző) Csak földi példakép/ Minden múlandó; / Itt lesz a csoda szép/ S megbámúlandó;/ Mit nincs szó mondani,/ Itt végbe ment;/ Az Örök Asszonyi /Vonz odafent. (Ford. Jékely Zoltán) Szerény véleményem szerint az "uns" szó mellőzése végett valahogy sántít az egész! Szívélyes üdvözlettel: Imre

Americo Olah - Cypress CA (U.S.A) 2011. 01. 03. 19:25

Kedves Melinda! Jó, kitűnő lesz a maga fordítása! Akkor maradjunk abban, hogy ezt a fordítást fogom majd használni az Egyetemes anyában! Szívélyes üdvözlettel: Imre

Alexander/Horváth Sándor - Kaposvár (H) 2010.12.30 23:41

Drága Jó Melinda Asszony, Gratulálok az Ön által kiadott és szerkesztett irodalmi folyóirat 15 éves jubileuma alkalmából. Nemrég Stamler Imre bátyánktól, a Somogyfajszi őskohók felfedezőjétől hallottam, hogy a honfoglaláskori őskohónál a JÓ-hoz - a Teremtőhöz - írtak köszönő szavakat, és ma Melinda asszony lapjában találkoztam ennek etruszk párhuzamaival. Nagy öröm számomra, hogy megtaláltam ezt a művészeti fészket, ahol rokonszenvvel segítik Ferrarából a Jót... Isten éltesse és áldja Drága Melinda, Boldog Újévet kívánok Kaposvárról, Alexander

Alexander/Horváth Sándor - Kaposvár (H) 2011.01.01. 11:20

Kedves Melinda, Drága Főszerkesztőnő, Megköszönve jókívánságait, üdvözletemet küldöm az Újév első napján. Kérem engedje meg, hogy kifejezzem feltétlen tiszteletemet,


57

elhivatott, magasrendű etikájáért, mint megtapasztalhattam rendkívüli alkotókedvét, s az Ön körül áradó szívélyesség és derű fluidumát, valami egyszeri érzés és a JÓSÁG szavai jutottak eszembe: Csodát tesz ki felismeri: a Jóság kincse kell neki, és nem érez mást, mint örömet, ha rózsát hajt egy Feszület. Talán két éve hallottam Önről először, amikor az interneten a sumerológiával és etruszkológiáva foglalkozó hazai kutatók egyike, ha jól emlékszem, Mesterházy segítséget remélve érdeklődött Melinda elérhetőségéről. Azután, kis idővel később Dr. Szirmay Endre bátyám, atyai jóbarátom mesélt ferrarai érdekességekről és nemrég hozta el az Ön folyóiratának októberi, anno XIV számát, ám ekkor még nem olvastam a belíveket. Bandi bátyánkkal régi ismeretségben vagyunk... [...] Születésnapra elkészültünk. Ezidőben jött meg Ferrarából Melinda folyóirata. Láthatóan, nagyon örült - mindenhová elvitte találkozásaira - legutóbb a Város köszöntötte Őt 9o. születésnapján, de találkozott a somogyi Baráti Kör Bp.-i társaságával is. [...] Tegnapelőtt megkaptam Tőle a Jubileumi számot és ez adta a döntő lökést vendég-bejegyzésemhez. [...] Nem szeretném azonban, túlságosan igénybevenni idejét, ezért engedelmével, magamról később írok. Küldök egy hangos verset, amely minőségét tekintve nem a legjobb, azonban szellemisége, talán feledteti ezt. Szeretettel és Tisztelettel búcsúzom, és köszönöm, hogy megtisztelt levelével, Áldott, Boldog Újévet kívánok, Kaposvárról, H. Sándor

prof. Madarász Imrétől (Debreceni Egyetem) 2011.01.15 15:02 Sent: Sat, 15 Jan 2011 15:02:24 +0100 Subject: Melinda B. Tamás-Tarr részére prof. Madarász Imrétől (Debreceni Egyetem) Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Kedves Tamás-Tarr Melinda! Örömmel olvastam kiadványuk, az Osservatorio Letterario Ferrara e l’Altrove legújabb (77/78.) számát, az olasz–magyar irodalmi kapcsolatok e szép fórumát. Megtisztelőnek tartom, hogy figyelemre és recenzióra méltatták „Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok‖ című könyvemet. Különösen megörvendeztetett, hogy publikációs lehetőséget biztosítottak tehetséges tanítványom, Tegdes Ágnes részére is. Nagyon szimpatikusnak találom, hogy folyóiratuk kétnyelvű, ahogyan a miénk is, a Debreceni Egyetem általam vezetett Olasz Tanszékének és a tanszéken működő Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontnak az évkönyve, a szerkesztésemben 1993 óta megjelenő Italianistica Debreceniensis. Ezért, magyar és olasz nyelvű életrajzom mellett, küldöm önöknek egy olaszul és egy magyarul írott tanulmányomat, mindkettőt az olasz–magyar irodalmi kapcsolatok témaköréből. Az egyik Kazinczy és Pellico börtönkrónikáit hasonlítja össze, a másik Németh László és az olasz irodalom kapcsolatait vizsgálja. Szeretettel ajánlom szíves figyelmébe és az Ön által szerkesztett periodikumban való megjelenésre mindkettőt. Köszönettel és tiszteletteljes üdvözlettel kívánok értékes munkájához további sok sikert.

Dr. habil. Madarász Imre a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének vezetője

Aszalós Imre – Debrecen (H) 2011.01.16. 20 :42

Subject: Recenzió Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Őszintén meg szeretném köszönni megtisztelő figyelmüket és az értékes lehetőséget. Megtiszteltetés számomra, hogy érdemesnek tartották eme írásom nívós lapjuk hasábjain való megjelenésre. Ha aktuális lesz, várom további híreiket a márciusi szám árával és postai költségeinek megtérítési lehetőségeivel kapcsolatban. Amennyiben szükséges átültetnem az írást olasz nyelvre is, ne habozzanak értesíteni.Hálás köszönettel üdvözli Önöket és kívánja a legjobbakat hívük:

Aszalós Imre

Giorgia Scaffidi – Montalbano Elicona (Me) 2011.01.22. 15:36

Cara prof. Melinda, finalmente sono riuscita a finire di leggere il volume di poesie "Ombra e luce" di Maxim Tábory, e con la presente colgo anche l'occasione per ringraziarla per la bella e gradita sorpresa che ci ha voluto fare. Sono delle poesie bellissime che meritano di essere lette soprattutto perché esaltano quei sentimenti e quei valori che dovrebbero essere propri di ciascuno e che Maxim Tábory sa trasformare in versi piacevoli che vanno alla ricerca primordiale dei

sentimenti umani. La ringrazio moltissimo per avermi dato questa possibilità e per avermi fatto conoscere un autore davvero valido. Un abbraccio Giorgia*

[Magyarul:

Kedves Melinda Tanárnő, Sikerült végre befejeznem Maxim Tábory "Ombra e Luce" kötetét, s megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem a szép és kellemes meglepetést, amiben részesített bennünket. Nagyon szép versek, valóban érdemesek az elolvasásra és különösen azért is, mert olyan érzelmeket és értékeket magasztal, amelyek mindenkinek elsődleges létkérdései kellene, hogy legyenek és Maxim mindezeket élvezetes verssorokba tudja önteni, amelyek a primordiális emberi érzelmek kutatását jelentik. Nagyon-nagyon köszönöm ezt a lehetőséget és azt, hogy megismerhettem ezt a valóban értékes költőt. (Ford./Trad. Mttb]

* Parole di Giorgia Scaffidi, una giovanissima (diciottenne) poetessa di autentico talento. / Giorgia Scaffidi, egy nagyon fiatal (18 éves) autentikus költőtehetség szavai.

Jókai Anna – Budapest (H) Postabélyegző: 2011.02.25.- Érk. március 1-én

Kedves Melinda, nagyon örültem levelednek, a mellékelt gyönyörű kivitelű (és tartalmában is élvezetes) irodalmi kiadványnak. Örömmel láttam benne többek között a „Kislány kutyával‖-t olaszul... Mindenhez gratulálok. Tudom, nincs könnyű dolgod! Én változatlanul járom az országot, beszélek, képviselek valamit, ami az embereknek nagyon hiányzik... A „Ne féljetek‖ c. regényem 22. kiadásán is túl vagyunk, megjelent a „Godot megjött‖ c. misztérium-regényem, kaptam újabb díjakat. Változatla szeretettel gondolok Rád – egy hosszabb személyes eszmecserében még sok mindenről tudnék beszélni. Szeretettel ölellek Benneteket: Anna Tel.: 36/1-......... 20-.......

A címem a borítékon. A kiadón keresztül lassúbb a kapcsolat!

Dr. Szirmay Endre – Kaposvár (H) 2011. március 9-én érkezett.

Kedves MELINDA! A decemberi levelemet ma kaptam vissza! Elfelejtettem a borítékra felírni Ferrara nevét! - Bocsásson meg! Kaposvár, 2011. február 23. Dr. MELINDA TAMÁS-TARR írónő, kritikus OSSERVATORIO LETTERARIO 44121 FERRARA Kedves Kolléganő! A múlt héten - december 7-én - megkaptam az OSSERVATORIO LETTERARIO jubileumi számát. Köszönöm! Örültem, hogy két versemet és két versfordításomat közölték. Megható volt, hogy a közelmúltben elhunyt PAPP ÁRPÁDRÓL több írásban is megemlékeztek. - Az Ő írásai és műfordításai külön figyelmet érdemelnek. Nagyon köszönjük, hogy 15 év óta kiemelkedő színvonalon ápolják és művelik kétnyelvű folyóiratukban az olasz-magyar irodalmi- és mávészeti kapcsolatok alakulását. Ez a tény kedvezően befolyásolja a két nép irodalmi fejlődését. Megjegyzem, hogy tegnap Kaposváron a BERZSENYI DÁNIEL IRODALMI és MŰVÉSZETI TÁRSASÁG estjén - amikor köszöntöttek 90. születésnapomon - röviden bemutattam az OSSERVATORIO... jubileumi számát. [...] Ezen kívül tegnap eszmét cseréltem a Székesfehérváron élő KEHIDAI KLÁRÁVAL, eki egykori tanítványunk volt! Még egyszer: köszönöm küldeményét és az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok ápolását! Teljes tisztelettel: Kaposvár, 2010. december 17. dr. Szirmay Endre 7400 KAPOSVÁR

http://www.osservatorioletterario.net/ http://epa.oszk.hu/01800/01803

http:www,testvermuzsak.gportal.hu http://www.osservatorioletterario.net/OLFA-hirek.htm

http://www.osservatorioletterario.net/


58


59

EDIZIONI O.L.F.A.

Poesie Racconti

Saggi

Antologie & volumi individuali

Osservatorio Letterario Anno XV. NN. 79/80 2011 · presenza di donne nei testi sacri (parte II) e...

Documents

Transcript of Osservatorio Letterario Anno XV. NN. 79/80 2011 · presenza di donne nei testi sacri (parte II) e...