regi.tankonyvtar.hu · Web viewAz MNDSZ népszerűsítette a nők körében az építőipari...

História 1998-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1998-07Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A fordulat és a dolgozó nõ� � � � ...................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. ....................................................................................................................................................... 101. Nagyságosok és vitézlõk ...................................................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 12


1. A fordulat és a dolgozó nõ� � � �MŰHELY

BURUCS Kornélia

A „ fordulat” és a „dolgozó nő”

Magyarország, 1948–1956

A közelmúltban jelentős nyilvánosságot kapott az a próbaper, amelyben egy jól képzett nő azt sérelmezte, hogy álláshirdetésében egy munkaadó a női munkavállalókat hátrányosan érintő feltételeket határozott meg. Az eset indította szerkesztőségünket arra, hogy a közelmúltban elkészült disszertáció (A hétköznapok hősei) szerzőjét kérje meg az 1950-es évek nőpolitikájának rövid összefoglalására.

A nők társadalmi súlya 1945 után érezhetően megnőtt. A háborús emberveszteség miatt nemcsak számbeli fölényük érvényesült (1941-ben 4,56 millió férfire 4,75 millió, 1949-ben 4,42 millió férfire 4,78 millió nő jutott), de az ország újjáépítési munkájában sem nélkülözhették a „gyengébbik nem” részvételét.

1945 után már nemcsak a proletárcsaládok, de a talajvesztett középosztályok asszonyai is egyre nagyobb számban kényszerültek ki az otthon zártságából, maguk és családjuk eltartása érdekében. (A szakirodalomból ismert, hogy 1945 előtt a kereső nők túlnyomó része a mezőgazdaságban dolgozott, illetve házicselédként kereste kenyerét, míg az iparban, közlekedésben, kereskedelemben – alacsony iskolázottságuk miatt – főként csak betanított, ill. segédmunkásként tudtak elhelyezkedni.)

Nézetek a női munkáról

Az 1945 utáni néhány évben még eltérő hangokat lehetett hallani a nők házon kívüli foglalkoztatásáról. A nő és a család szerepéről tovább élő tradicionális felfogás hívei a nő legfontosabb feladatának a családról való gondoskodást tartották. Ennek illusztrálására elég itt Hamvas Endre csanádi püspök egy 1946-ban rendezett katolikus ünnepségen elmondott szavait idézni : „Mi semmiképpen el nem fogadhatjuk azt az »egyenjogúsítást«, mely figyelembe nem veszi a női test és lélek sajátlagos alkatát, célját, és női és férfi hivatások közötti különbségeket elmosni törekszik. A nő csak szerencsétlen lesz, ha igazi hivatásától elvonják és a férfi pályára csalják, mert itt a versenyben alul marad, kisebb értékűség gyötri, sőt erkölcse is veszélyeztetve van.” Egyházi körökben sokan úgy vélték, hogy a családanyák munkába állása megingatja a házasságot, felgyorsítja az amúgy is megrendült család széthullását, ezért a kereső tevékenységet csak a férj nélkül maradt leányok és özvegyek számára tekintette (kényszerű) megoldásnak.

A baloldali pártok azonban, a munkásmozgalom több évtizedes hagyományának megfelelően, azt vallották, hogy a nők emancipációja a társadalmilag szervezett munka világán keresztül vezet. Ez a felfogás is magyarázza, hogy a „fordulat évét” követően, az extenzív iparosítás időszakában a növekvő munkaerőigény és a női egyenjogúságot hirdető törekvések egymást erősítve a női foglalkoztatás bővülését segítették elő. És a „nőkérdés” bekerült a szovjet rendszer ideológiai gépezetébe.

A nő: munkaerőforrás

Az MDP II. kongresszusán (1951. február 25–március 2.) jelentősen felemelték az ötéves terv mutatóit. Az ipari termelés 1954-re eredetileg előirányzott 86,4%-os növekedése helyett legalább 200%-os emelkedést vártak az ország vezetői, s célul tűzték a „mezőgazdasági elmaradottság” mielőbbi felszámolását is. A tényszámok felemelése a munkaerő-gazdálkodásra is konzekvenciákkal járt: a munka termelékenysége, a munkafegyelem javítása stb. mellett az ipar számára öt év alatt az eredetileg tervezett 480 ezer helyett 650 ezer új munkás és alkalmazott munkába állítását írták elő.

A módosított terv a népgazdaság munkaerő-szükséglete egyik forrásaként a termelőmunkában addig még részt nem vevő asszonyok, lányok százezreit jelölte meg. Kongresszusi beszédükben Rákosi és Gerő is szólt a nők munkába állításáról. Gerő hangsúlyozta: „A nőknek a termelésbe való tömeges bevonása, jelentékeny mértékben szakmunkásokká való át- és kiképzése nemcsak népgazdasági érdek, nemcsak a számunkra oly szükséges munkaerő biztosításának egyik fontos forrása, hanem egyúttal a nők gazdasági, politikai és kulturális felemelkedésének s egyenjogúsításuk maradéktalan megvalósításának az útja is.”


A kongresszus határozatainak gyakorlati megvalósítása érdekében májusban közzétették az 1 011/1951. MT. számú határozatot, mely a növekvő munkaerő-szükséglet fedezése érdekében biztosítani kívánta, hogy „a nők népi demokráciánk által részükre biztosított jogokkal” élve nagyobb számban vegyenek részt a termelőmunkában. A határozat értelmében az 1951-ben jelentkező munkaerő-szükségletet „a gyáripar területén 50%-ban, a magas- és mélyépítő-ipar területén 47%-ban, a közlekedés területén 80%-ban, az állami mezőgazdaság területén 40%-ban, a közigazgatás területén pedig 40%-ban női munkaerők felvételével kell fedezni”. A határozat kiemelte a női szakképzés bővítésének szükségességét, s a „szakmailag fejlődőképes” nők előléptetését. Ezért a határozat előírta, hogy a szakmunkásképző tanfolyamokon a nők arányát 30-ról 50%-ra kell emelni, a mezőgazdasági gép- és traktorvezetői tanfolyamokon pedig legalább 50%-ban nőtanulóknak kell részt venniük. Javítani kell a női közép- és felsőkáderek arányát is, ennek érdekében növelni kell a nők számát az ipari, mezőgazdasági technikumok, a szakérettségit adó tanfolyamok és a Műegyetem hallgatói között. A határozat irányelvei között szerepelt az is, hogy átszervezés vagy más ok miatt „női munkavállalókat csak kivételes esetben lehet elbocsátani”, s rögzítette azt is, hogy a családos asszonyokat általában a lakhelyükhöz közeli munkahelyen kell alkalmazni, s áthelyezésükkor a munkáltatók törekedjenek arra, hogy hosszabb időre ne szakítsák el családjuktól, férjüktől őket.

A határozat II. fejezete egy sor olyan intézkedéstervet is felsorolt, amelyek a nők munkába állását elősegítendő, életkörülményeiket igyekeztek könnyíteni. Így szorgalmazta a bölcsődei, óvodai és napközihálózat kiterjesztését, a nők háztartási munka okozta túlterheltségén pedig „mosodák szervezésével, kis háztartási gépek és eszközök fokozott gyártásával és árusításával, a közétkeztetés kiterjesztésével s egyéb módon” kívánt gondoskodni.

A propaganda

A párt- és kormányhatározatok végrehajtása érdekében beindult a propagandagépezet. Az 1948-ban egységesített nőmozgalom, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) tevékenységében a termelési kérdések kerültek a középpontba. Vass Istvánné, az MNDSZ főtitkára már az MDP II. kongresszusán ígéretet tett arra, hogy jó felvilágosító munkával leküzdik az asszonyok kényelemszeretetét és vonakodását, valamint a férjek ellenállását is. „Rá kell mutatnunk arra – mondta –, hogy nem az otthonukba való elzárkózással, hanem a termelőmunkával tudják otthonukat, gyermekeik jövőjét, a békét megvédeni.”

Az ezen években kiadott MNDSZ-brosúrákban azt sulykolták, hogy a termelőmunkába bekapcsolódott nő eltartottból végre önálló keresővé lesz, s ez jelenti tényleges felszabadulását, a társadalmi felemelkedés lehetőségét. „Csak az a nő lehet minden tekintetben egyenjogú – áll egy másik brosúrában –, aki hazánk felvirágoztatása, a szocialista Magyarország építése érdekében kibontakoztatja alkotóerőit, aki kivívja ... az egyenjogúság fontos feltételét: az anyagi függetlenséget.” Másutt azt a „hivatalos” álláspontot visszhangozta a nőszervezet, hogy a dolgozó nő „családi élete megszépül, tartalmasabbá válik. Mélyebb és igazabb lesz kapcsolata férjével, felnövő gyermekeivel, hiszen problémáik, örömeik, gondjaik közösek már. A dolgozó asszony válik csak férjének igazi élettársává, gyermekeinek okos, művelt nevelőjévé. A munka megnyitja előtte a magasabb műveltséghez, nagyobb öntudathoz vezető utat.”

A szervezet hetilapjában, a Nők Lapjában is propagálták a széles körű munkaerő-toborzást. „Nálunk nem írott malaszt, hanem eleven valóság a nők egyenjogúsága – hirdeti a cikkíró –. A nőknek lehetőségük van arra, hogy megszűnjenek a szűk kis háztartás rabszolgái lenni, hogy ugyanúgy dolgozzanak, pénzt keressenek, érvényesüljenek; mint a férfiak. Ugyanazt a bért kapják és ugyanúgy kiváló munkássá, sztahanovistává fejlődhessenek... Ezer és ezer családban emelkedik az életszínvonal... hiszen ezután nem egy, hanem két kereső lesz a családban."

Szép mondatok, amelyekben megjelenik a nemes célkitűzés: a nőknek kitörési lehetőséget biztosítani a háztartásból. De amelyekben megfogalmazódik a szovjet rendszer demagógiája is: a társadalmi forradalmiság szellemében a nőket elszakítani biológiai adottságaik kínálta társadalmi funkcióiktól. Mintegy a torzan értelmezett egyenjogúság szellemében, igazolni akarva az elvet: a nők mindenre alkalmasak.

A nőtársadalom elé a termelési értekezletekké degradált nőnapokon, az üzemi nőmunka keretében szeminarizált brosúrákban s a nagy példányszámban megjelenő Nők Lapjában példaként állították a „munka frontján” helytálló, vállalt tervüket több száz százalékra teljesítő sztahanovista ipari munkásasszonyokat, lányokat, akik „a szovjet nők példáját követve egymás után jelennek meg azokon a munkaterületeken, ahonnét azelőtt kiszorították őket”. 1951-től a lap címoldalán rendszeresen feltűntek a traktorista lányok, a Becsületkönyv szereplői lettek a beadási kötelezettségüket „pontosan és gyorsan” teljesítő egyéni dolgozó parasztasszonyok, mintagazdák, cséplősök, tszcs-tagok, és az esztergagép mellett tanuló-dolgozó átképzős lányok, a baboskendős fonó- és szövőnők, az új, szocialista városokat építő kőműves asszonyok.


Amikor Rákosi arra hívta fel a figyelmet, hogy a tervgazdálkodás növekedése a széntermelés gyors emelése nélkül megoldhatatlan, női vonatkísérők, rámpakezelők, csapatcsillések, csilletöltők, szivattyúkezelők, szénkiadók, motorkezelők szálltak a föld alá. Az MNDSZ népszerűsítette a nők körében az építőipari munkákat is, köztük a vasbetonszerelő, ács, hegesztő foglalkozásokat és az épületgyártó ipar valamennyi területét.

A Sztálin születésnapja tiszteletére indított „Nők a tervért mozgalom” ugyancsak alkalomul szolgált kimagasló munkateljesítményre való ösztönzésre. A Rákosi Művekben 1951. decemberre már hatezer nő kapcsolódott be a mozgalomba, a Ikarus Karosszéria- és Járműgyár villanyhegesztőnője, N. Jánosné pedig e felemelő alkalomból nemcsak teljesítményét tornászta fel 170%-ra, de 1951. december végén már 1952. áprilisi tervén dolgozott! A Hofherr-gyár nődolgozói „munkafelajánlásokkal köszönték meg pártunknak és kormányunknak a jegyrendszer megszüntetését”.

1951. december 16-án az MNDSZ-központban már országos tanácskozáson foglaltak állást háziasszonyok és üzemi nődolgozók arról, „milyen eszközökkel érhetnek el magasabb termelési eredményeket, és hogyan kapcsolhatnak be még több asszonyt a termelésbe”. A tanácskozók „Még többen álljunk a gép mellé, még többet adjunk a hazának!” címmel felhívással fordultak asszonytársaikhoz. A felhívásban a háziasszonyok nyilvánosan megfogadták: „Több és jobb teljesítményre, a terv teljesítésére lelkesítjük férjeinket, családtagjainkat, de aki csak megteheti közülünk, maga is odaáll a gép mellé, vagy kezébe veszi a malteroskanalat.” 1952 nyarán pedig a városokban megindított „Háziasszonyok a tervért” mozgalom kereteit dolgozták ki.

1951–52-ben főleg az üzemi munkásnők mozgósításán volt a hangsúly. 1953-tól azután a mezőgazdaságban dolgozó nők is az érdeklődés homlokterébe kerültek. Körükben meghirdették a 200 munkaegységért mozgalmat, s a Nők Lapja március elején két felhívást is közzétett: a komádi MNDSZ tagjai országos mozgalmat indítottak a „tojás- és baromfi beadás pontos és gyors” teljesítéséért, az áporkai asszonyok pedig „Kinek lesz előbb zöldfőzeléke?” felhívással fordultak az ország dolgozó parasztasszonyaihoz, „munkájukkal az ötéves tervet, a városi és falusi dolgozók ellátását” akarva elősegíteni.

Nők a „munka frontján”

A nagyarányú propaganda nem maradt hatástalan: az 1950-es években a különböző gazdasági ágakban jelentkező munkaerőhiányt jelentős részben a zömében szakképzetlen, olcsó munkaerőt jelentő

nők fokozott munkába állításával oldották meg. (E folyamat mögött persze az a társadalmi valóság is állt, hogy a család számára „tervezett” életszínvonalat csak két keresővel lehetett biztosítani.)

A női munkaerő-utánpótlás forrása, két „gyűjtőmedencéje” a mezőgazdaságban és a háztartásban dolgozók voltak, míg célterülete főként a „hagyományos” női iparágak: a textil-, ruházati-ipar. De irányítottak nőket nagyobb számmal a legkülönbözőbb munkaterületekre is, pl. nehézipar, gépgyártás, villamos ipar, szénbányászat, gépállomások stb. Így a foglalkozási ágak egyre szélesebb skáláján helyezkedtek el a nők.

Adataink azt mutatják, hogy a kereső népességen belül a nők aránya jelentős mértékben nőtt, hiszen a felemelt első ötéves terv nemcsak lehetővé, de a már említett kétkeresős modell szükségessé is tette a nők munkába állását. 1949–1954 között több mint 200 ezer nő vállalt munkát.

Az erőltetett iparosítás következtében nagyságrendekkel nőtt a női munkavállalók száma az ipar különböző ágaiban, s jelentősen emelkedett a kereskedelemben elhelyezkedő nők aránya (az 1949. évi 35,9%-ról 1953-ra 48,7%-ra), melynek hátterében a vendéglátás és az üzemi étkeztetés, továbbá a bolthálózat bővítése állt. A közlekedésben, hírközlésben közel megháromszorozódott a női foglalkoztatottak aránya: 1949-ben 16,2 ezren, 1953-ban pedig már 45,6 ezren keresték így kenyerüket. Jelentős volt a nők térnyerése a költségvetési szervek munkájában is, különösen a tanácsok megalakulása után: az 1949. évi közel 70 ezres létszám 1953-ra 125,6 ezerre emelkedett.

Nem csökkent viszont, sőt némileg nőtt a kereső nők aránya a mezőgazdasági dolgozók között. (A mezőgazdaságot az első ötéves terv mobilizáló hatására zömmel csak a fiatal nők hagyták el.)

A női munkavállalók arányának emelkedése 1952-ig volt ugrásszerű, ám 1955-től a túlhajtott növekedési ütem némileg lelassult. Egyrészt szakítottak a „minden munkahelyre nőt” elvével, mely a nők fizikai lehetőségeit figyelmen kívül hagyva tipikusan férfi munkaköröket is nőkkel kívánt betölteni. Másrészt a nehéz, egészségtelen munkahelyeket már 1953-tól sok nő elhagyta. (Erre az 1953. március 1-jén életbe lépett, az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről szóló 1 004/1953. MT. számú határozat is lehetőséget adott: előírta, hogy az illetékes miniszterek újólag szabályozzák, melyek a nők számára ártalmas munkahelyek, amelyekre


1953. március 1. után nem lehet őket felvenni, az itt dolgozókat pedig a munkaviszony folyamatosságának fenntartása mellett legkésőbb július végéig más munkakörbe kell helyezni.) Gond volt továbbá, hogy főleg az iparilag elmaradott területeken, a bányavidékeken, valamint a nehézipari körzetekben a nők számára nem is tudtak megfelelő munkalehetőséget biztosítani, sőt 1955-től férfi munkaerő-felesleg jelentkezett. Vagyis a munkaerő-kínálat és -kereslet gyakran területileg nem esett egybe. Ráadásul a gazdaság szerkezeti struktúrájában továbbra is a nehéziparé maradt a vezető szerep, ami hátráltatta a női munkalehetőséget biztosító könnyű- és élelmiszeripar, a közlekedés, egészségügyi ágazatok nagyobb arányú fejlesztését.

A nők elhelyezkedésének további akadálya a megfelelő szakképzettség hiánya volt. Jóllehet a lányok ipari szakképzésének 1945 után nem voltak jogi akadályai, ám a gazdasági ágazatok munkaerő-szükséglete, a képzési feltételek (a nőknél a szakmai elismertség szempontjából alacsonyabb értékű 1–2, ritkábban a 3 éves szakmunkásképzés volt a gyakoribb), s bizonyos tovább élő előítéletek is behatárolták a nők szakképzési lehetőségeit.

A „férfitársadalom”

A nők tömeges munkavállalása a kétségtelenül meglévő pozitívum mellett is a gyakorlatban ellentmondásos folyamatként érvényesült, számtalan negatív következménnyel. Az eredményekről sematikus lelkesedéssel hírt adó „termelési beszámolók” elvétve ugyan, de a női munkaerő aktivizálását kísérő anomáliákról is tudósított. (Ezek a valóságban jóval nagyobbak voltak, mint ahogy arról a beszámolók szólnak.)

A nők térhódítása nem mindenütt találkozott az üzemi vezetők, de a férfi munkatársak megértésével sem. Sok gyárban előfordult az, hogy a szakmát tanulni akaró nőket nem a vállalat számára szükséges szakmákra képezték ki, vagy nem a végzettségüknek megfelelő munkakörben, hanem továbbra is segédmunkásként foglalkoztatták őket. Sokan panaszkodtak amiatt is, hogy sikeres szakmunkásvizsgájuk ellenére szinte kuncsorogniuk kell a munkáért, így teljesítményük, keresetük alacsony maradt.

Persze ellenkező előjelű esetek is bőven akadtak: sok helyen a nők foglalkoztatására, szakképzésére vonatkozó számszerű előírások mechanikus teljesítésével – a néhány hetes–hónapos átképzésen részt vett „szakmunkásnők” felkészültsége, teljesítménye valóban nem ütötte meg a kívánt mértéket. Az idősebb „szakik” így megalázónak érezték, ha a segédmunkásból átképzett munkásnővel azonos feladatot kellett végezniük.

Az asszonyoknak esetenként meg kellett küzdeniük a „férfi munkasovinizmussal” is. A Nők Lapjában felemlegetett kirívóbb esetekből idézve a Ganz Villamossági Gyárban például a csúcs-esztergályos K. Sándor őrizte féltékenyen a szakmai fortélyokat, sőt a közös munkaeszközöknek női váltótársa elől való elzárásával akadályozta kolléganőjét a munkavégzésben.

Az ipari munkásnőknél talán még nagyobb ellenállással, sőt rosszakarattal kellett megküzdeniük a mezőgazdaságban dolgozó nőknek. Forrásainkban állandóan visszatérő gondként szerepelt pl., hogy a legtöbb tsz nem vett fel nőket tagként, így azok bedolgozó családtagként, a csúcsmunkák idején kaptak csak munkát. Elvétve vonták be őket a tsz-ek vezetőségébe is. A mezőgazdasági technikumot végzett fiatal agronómusnőket szintén megtörték a jégpáncélként szorító előítéletek, az egészséget próbáló munkakörülmények – de a gyakran felkészültségüket meghaladó felelősségteljes munkakör is.

*

A napi munka során elszenvedett kudarcok, a munkatársak részéről ért megszégyenítések sok nőnek kedvét szegték. Az irreális termeléspolitikai intézkedések, irreális elvárások csak erősítették a női munkaerő alkalmatlanságára vonatkozó általánosító hangokat, és általában a nőkkel szembeni előítéletek továbbélését.

Az, hogy a térség országaiban, így Magyarországon is, még ma is gyakran nem valós kérdésekről folyik a vita, ha a női egyenjogúságról beszélünk, annak oka feltehetően az 1948 utáni évek hamis kérdésfeltevéseire vezethető vissza.

Érdemes lenne azt is nyomon követni, hogyan változik a szovjet rendszer nőpolitikája és a nő társadalmi helyzete a proletárdiktatúra enyhülésének korszakában, az 1960-as években. Ez egy következő történet.

2. Képek


1. Nagyságosok és vitézlõkÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

TRINGLI István

Nagyságosok és vitézlők

Címzések és megszólítások a kései középkorban

Ha a kései középkor embere számára népszerű formában kellene illemtankönyvet összeállítani, abban a címzésekről szóló fejezet így kezdődne: soha ne nevezd a királyt ökörnek, mert úgy jársz, mint Újlaki Lőrinc. Amikor a Délvidék ura, aki hercegi címét apjának, Miklósnak köszönhette, akit Hunyadi Mátyás koronáztatott bosnyák királlyá, arra vetemedett, hogy II. Ulászlót e szavakkal illesse, a király szabályos háborút indított ellene.

Hely a társadalomban

A címzések és megszólítások minden korban a megszólító és a megszólított társadalomban elfoglalt helyét fejezik ki. A korai középkor archaikus világát felváltó, forrongó 13. század után következő kései középkor a megmerevedés kora. A viharos gyorsasággal kialakult társadalomra két feladat várt. Egyrészt a korszak elején fel kellett számolni a még meglevő ősi rétegek (pl. udvarnokok) különállását, be kellett olvasztani őket azokba a nagy társadalmi csoportokba, korabeli szóval rendekbe, amelyek az egyén társadalomban elfoglalt helyét kijelölték. Másrészt jogilag konszolidálni kellett az így létrejött rendszert úgy, hogy kísérletet tettek arra, hogy minden rend helyét pontosan megszabják. Erre szolgált az egyes rendeknek megfelelő címzések kialakítása is. A címzések azt az ideált tükrözték, amelyet a társadalom elvárt rendjeitől. A vitézlő kifejezés pl. tökéletesen megfelelt annak a magyar nemességnek, amelyik a honszerző ősök leszármazottainak tekintette magát, és évszázadokkal később is fenntartotta a hadakozók erkölcsi tudatát. Az asszonyoknak kijáró tisztes megszólítás a családi tűzhely őrzőjével szemben elvárt legfőbb kötelességet, a tisztesség megőrzését volt hivatott kifejezni.

A középkorban a címzésekkel és megszólításokkal az oklevélszerkesztés tudománya (ars notaria) foglalkozott. A különböző jogi esetekben kiállítandó oklevélsablonokat tartalmazó nyugat-európai formuláskönyvek – ma úgy mondanánk iratmintatárak –, bevezetői részletesen foglalkoztak e kifejezésekkel. Formuláskönyvek Magyarországon is készültek, azonban a ránk maradt példányok egyikében sem találunk efféle összeállítást. Így aztán marad az oklevelek statisztikai feldolgozása. Csakhogy a magyar forrásviszonyok egyik sajátosságaként a középkori iratok nagy része jogi tényt rögzítő, szigorú formulák közt írt oklevél, a valódi levél (a missilis) jóval kevesebb. Ráadásul az írásbeli és a szóbeli közlés közt mindig is nagy szakadék húzódott. Aligha képzelhető el, hogy a királyi tanácsban zajló vita hevében vagy egy nemesi kúriában borozgató társaság diskurálása során ugyanazokat a szavakat használták volna, mint egy, a királynak szóló, gondosan megszerkesztett kérvény esetében. Nem is beszélve arról, hogy írni ugyan latinul írtak, de magyarul beszéltek. A címzések lefordítására pedig alkalmatlan napjaink fordítási technikája.

Magyar nyelvű levelek, oklevelek csak a 15. század végétől maradtak ránk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy egy évszázaddal korábban ugyanúgy fordították a szóban forgó kifejezést. A Jagelló-kori magyar iratokból megismert magyar kifejezések a lazább, a szóbeliségben kialakult formulákat közvetítették. Más a helyzet Magyarországon a 15. századtól megszaporodó német nyelvű iratokkal. Ezek ugyanis jórészt a délnémet területek írásbeliségét vették át.

A címzés szót a továbbiakban a legtágabb értelemben fogjuk használni. Idesoroljuk a levelek, oklevelek címzettjeinek szóló kifejezéseket és a levélírók megnevezését, aláírását éppúgy, mint egy harmadik személy neve mellé tett szavakat.

Király és bárók

A király leggyakrabban felség (maiestas), igen gyakran előfordul még a felséges fejedelem (serenissimus princeps) is. Így írták jelentéseiket a hiteleshelyek a királyi kúriába még akkor is, ha ezek a levelek soha nem kerültek a király kezébe, mivel az országbíró ítélőszéke előtt zajló perek ügyében keltek. Ezt aztán az alkalomnak megfelelően lehetett bővíteni imígyen pl.: minékünk legkegyelmesebb urunk, győzhetetlen király.

Az iratokban szereplő személy hovatartozásáról azok a kifejezések árulnak el a legtöbbet, amelyeket rangjelző


szavaknak szokás nevezni, a formuláskönyvek szóhasználata szerint a tiszteleti szavak. A világi társadalom csúcsán álló bárók egész korszakunkban nagyságosnak (magnificus) nevezték magukat, de így írt nekik a király vagy bármelyik jelentést küldő hiteleshely is. Nagyságos uramnak szólították őket familiárisaik, de ha a királyi kúriában bíráskodtak, az ügyvédek és a peres felek is. Nagy Lajos uralkodásától kezdve csak a királyi és királynéi főtisztségviselőket számították ide, ez aztán így is maradt korszakunk végéig, ők voltak az igazi bárók. A tisztségek betöltése a királyi akarattól függött, ha az uralkodó leváltotta báróját, a nagyságos címet akkor is használhatta egészen élete végéig, ezt mások is megadták neki. Az 1440-es évektől aztán olyanok is nagyságosok lettek, akik addig semmiféle hivatalt nem viseltek. Apjuk tisztsége és hatalmas birtokaik jogán bárófiaknak, természetes báróknak hívták magukat. A társadalom ugyan elismerte báróságukat, a sokkal konzervatívabb szokásjog, és főleg az azt írásba foglaló köznemesi származású Werbőczy István azonban fanyalogva „csupán nevük alapján bárók”-nak tekintette őket.

Nemesség

Egy renddel lejjebb, a nemesség soraiban – a köznemes kifejezést ugyanis a korszak nem ismerte – a Zsigmond-kor nagy változást hozott. Az Anjou-korban a nemesség felső rétegének férfitagjai a 13. században kialakult hagyománynak megfelelően magisterek voltak. E szót tették azoknak az előkelőknek a neve mellé, akik az 1350-es évektől nem számítottak a bárók közé, azonban a királyi tanácsban részt vettek. Idetartoztak pl. azok a megyésispánok, akik nem töltöttek be e tisztségük mellett országos méltóságot. Magisternek titulálták a királyi udvar lovagjait, ifjait és apródjait, a vármegyék szolgabíráit, általában a nemesség előkelőbb és módosabb rétegét.

A 15. század elején aztán e réteg számára kialakult egy új rangjelző szó, amely a középkor legvégéig fennmaradt, ez a vitézlő (egregius). A latin kifejezést szó szerint ugyan kiválónak kellene fordítani, csakhogy több tucatnyi korabeli példa igazolja, hogy magyarul vitézlőnek hívták őket. Vitézlőnek számítottak eleinte vagyonuktól függetlenül a bárók hivatalban nem lévő gyermekei és testvérei, az előkelők, a királyi szolgálatban állók és azok a nemesek, akiket a kor szóhasználatában jómódúaknak hívtak, anélkül azonban, hogy pontosan megmondták volna, hogy e kategóriába ki is tartozik. Eredetileg minden bizonnyal csak azt illette meg e kifejezés, aki a nemesi felkeléskor saját költségén hadba tudott szállni. Azok a nemesek, akik erre nem voltak képesek – elsősorban a nemesség legnagyobb számú, alsó rétege, az egytelkesek – kénytelenek voltak beérni a nevük elé tett nemes (nobilis) szóval. Gyakran találkozunk egyszerre a vitézlő és nemes kitétellel is.

Városlakók és jobbágyok

A polgárokat a körültekintő (circumspectus) szóval illették, a levelek címzéseiben hosszabban a bölcsek és körültekintők járt nekik.

Mezővárosok esetében gyakran előfordult némi ingadozás. 1511-ben a nádori bíróság oklevele „a püspök úr Vác városában lakó jobbágyairól, a körültekintő Istenes István bíróról” és társairól beszélt. 1486-ban a martonvásári bírót és atyjafiát egyszerre nevezték körültekintőnek és előrelátónak. Az előrelátó (providus) rangjelző szó járt ugyanis a társadalom alján álló legnépesebb rendnek, a jobbágyságnak.

A városlakó, mégis sajátos jogállású zsidóság esetében az 1490-es évekig semmiféle ilyen kifejezéssel nem találkozunk. Ettől kezdve azonban a királyi udvarban kelt oklevelek nagy része egészen következetesen előrelátóknak nevezte őket, ugyanúgy, mint a jobbágyokat.

Az egyháziak tisztelendők (venerabilis, honorabilis, reverendissimus) voltak, rendszerint kiegészülve a Krisztusban kedvelt atya vagy fiú kifejezéssel. A tisztelendő ráadásul nemcsak rangjelző, hanem üdvözlő szó is volt, kb. a mai tiszteltnek felelt meg, egy jóval hosszabb latin kifejezés megfelelőjeként. Nem volt rangjelölő értéke a kegyelmesnek sem.

Személyesség a levelekben

A nők esetében némi eltérés figyelhető meg a rangjelző szavak használatánál. A nagyságos kifejezés idővel megillette a bárók feleségeit és lányait is, vitézlőhölgyekkel azonban nem találkozunk, a latin nyelvű megfelelőjének nőnemű alakjával sem. Helyette a nemzetes (generosa) vagy nemes járt nekik. Rendi állapotuktól függetlenül a nők tisztesek (honesta) voltak.

Hol volt már az az idő, amikor az úr (dominus) kifejezés, csak a fejedelmeknek, az előkelő nemzetségfőknek, a királyoknak és leszármazóiknak dukált! A parasztokon kívül mindenkit uraztak. Lassan indult meg a személytelenebb -ság -ség végződésű kifejezések használata. Hívségteknek vagy uraságtoknak magyarul és


latinul ugyan ekkortájt is címeznek levelet, de nem annyit, mint a következő századokban. A magázás a magyar nyelvben még nem alakult ki, a tegezés mindennapos volt. A királyi levelek és oklevelek a fejedelmi többesszámot használták pl. mi... elhatároztuk. A latin szövegekben gyakori volt a többes szám második személlyel megegyező megszólítás, a személyesebb hangú levelekből azonban kiderül, hogy mindez szóban és főleg magyarul tegező formában szólt. A királynak 1526-ban mint te felségednek írtak, a tekegyelmed pedig mindennapos fordulat volt, ráadásul többnyire nem harmadik, hanem második személyű igealakkal folytatták.

A címzés – legalábbis írásban – köszöntéssel és üdvözléssel egészült ki. A pápák pl. üdvözletet és apostoli áldást, a királyok üdvözletet és kegyelmet kívántak híveiknek. A címzések azonban nemcsak a társadalom jogi állapotáról árulkodnak. Egy stájer közjegyző, Ulrich Klenegker 1469-ben saját használatra formuláskönyvet állított össze. Ebben az udvarias üdvözlés formulái közt felsorolta mindama fizikai tulajdonságokat is, amelyeket érdemes megemlíteni annak, akinek levelünket címezzük. Íme a címzésekben megnyilvánuló középkor végi stájer szépségideál: hófehér orcájú, rózsaszín ajkú, aranyhajú, angyalian csengő hangú, szépséged, mint Absolomé, végül erőd, mint Sámsoné.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · Web viewAz MNDSZ népszerűsítette a nők körében az építőipari...

Documents

Transcript of regi.tankonyvtar.hu · Web viewAz MNDSZ népszerűsítette a nők körében az építőipari...