Marina Fiorato - Siena Lánya

8/18/2019 Marina Fiorato - Siena Lánya

1/375


2/375

Marina Fiorato

Siena lánya


3/375

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Daughter of Siena by Marina Fiorato

Első megjelenés: Nagy-Britannia,2011 by John Murray (Publishers) An Hachette UK Company

Copyright © 2011 by Marina Fiorato Fordította: Fügedi Tímea Hungarian translation ©by Fügedi Tímea, 2011

ISBN 978-963-635-410-7

ISSN 2061-4454

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek

Felelős kiadó, az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade 5

Felelős szerkesztő: Fülöp IldikóA szerkesztő munkatársa: Paár AndreaTördelés: Merész Adrienn Borítóterv: Popovics Ferenc

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

IPC

MIRROR


4/375

„A TIZENKILENCEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRANYAKLÁNCOT ÉS FÉRJET KAPOTT AJÁNDÉKBA…”

„Történelmi helyszínek, gyertyafényes székesegyházak, piszkos istállók, cselszövés, kulturális hagyományok ésszerelem… lebilincselő olvasmány…”

– The Bookseller

A páratlan szépségű toszkán városban, Sienában alóverseny, a Palio fontos része a kultúrának. Egy gyönyörű fiatalnő, Pia Tolomei jegyese is indul ezen a versenyen, és amenyasszony azért imádkozik, hogy a férfi veszítsen.

Pia apja érdekházasságba kényszeríti lányát, hogy politikaiszövetségeseinek eleget tegyen, akik a város irányítását akarjákbármi áron megszerezni. Azonban a makacs és kivételesszépségű Pia beleszeret egy másik lovasba, Riccardo Bruniba.

A Palio nem egyszerűen csak egy verseny a városok vezetőkerületei között, hanem inkább halálos rivalizálás a szépség, a pompa és a maszkok mögött.

A várost vezető Violante Beatrix de' Medici hercegnő és PiaTolomei a Palio után önkéntelenül szövetségesekké válnak, s a

sorsuk örökre összefonódik.

A történetben keveredik a romantika és a politikai intrika, sbetekintést nyerhetünk a Mediciek furcsa világába és szemtanúilehetünk annak, hogy néhány erős akaratú jó szándékú ember,hogyan tudja megváltoztatni a tragikus következményekkel járóeseményeket.


5/375

A testvéremnek, Veronicának, és a férjének, Richárd Brownnak

akik tudnak ezt-azt a lovakról


6/375

Siena, 1723

Elő szó


7/375

A Szamár

KÉT SIENAI ÚR NÉZTE a bűzölgő tetemet, melyet valaki

átlökött a Camolliakapu1 felett.– Mi ez? Ló? – kérdezte a fiatalabb, ugyanis a test már szinte

a felismerhetetlenségig szétmállott. – Nem, szamár – felelte az idősebb. – Hm – töprengett a fiatalabb. – Vajon mit jelenthet?– Nos – felelte készségesen a másik, akinek bölcselkedő,

mindentudó modorát a társai általában nem kedvelték -, amikora firenzeiek 1230-ban Sienát ostromolták, döglött szamarakathajítottak át a városfal felett, remélve, hogy dögvészt és ragálythoznak majd az itteniekre.

Az ifjú gyorsan a szája és az orra elé kapta a kendőjét. – Jesszus! Gondolja, hogy ez is fertőzött? Erős szaga van.

– Dió.2 Azoknak az időknek már vége. Valakinek megdöglötta szamara, és kilökte ide. Ennyi az egész.

A társa felpillantott a kapura, és megdörzsölte majdaniszakálla helyét, melyet növeszteni remélt.

– Nem is tudom. Nézze csak a vért és bőrdarabokat a kaputetején! Ezt a jószágot a kapu felett lökték át. Nem kellene szólni

valakinek?– Ugyan kinek?– Hát, nem is tudom… mondjuk a hercegnőnek? Vagy talán

a tanácsnak? Esetleg az őrségnek?

1 Siena északi, Firenze felé néző városkapuja 2 Olasz. Jelentése: Isten; itt: ugyan!


8/375

Az öreg ifjú társa felé fordult. Még sosem fordult elő, hogy alegény megkérdőjelezte volna a szavait, úgy vélte, ideje kicsitkeményebben válaszolni.

– Az őrt? – gúnyolódott. – A Palio3 előestéjén? Nemgondolod, hogy fontosabb dolguk is akad egy döglöttszamárnál?

A fiú lehorgasztotta a fejét. Az öregnek nyilván igaza van.Holnap Palio, már most lázban ég az egész város, az emberekizgatottsága pedig olykor erőszakba is átcsap. A legény ettőlfüggetlenül addig hátrált, míg el nem tűnt a szeme elől a baljóskupac. Ahogy a sienaiak általában, ő is hitt az előjelekben, ésnem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a szamártetemrosszat jelent. A fejében kavarogtak a kellemetlen gondolatok,akár a legyek a dög körül.

3 A Palio a Sienában évente kétszer megrendezett lóversenynek a neve.


9/375

A Bagoly fióka

PIA TOLOMEI, SIENA LEGSZEBB LEÁNYA a tizenkilencedik

születésnapjára nyakláncot és férjet kapott ajándékba. Az ünnepet a szobájában üldögélve töltötte csendben, ahogy

a többi napot is – unalmas egyformaságban. A szobalányaazonban egyszer csak bejelentette, hogy az apja látni kívánja.Pontosan tudta, mi fog történni: már tizenegy éves kora óta vártaezt a pillanatot.

Remegő kézzel tette le a hímző rámát, és azonnal elindult apiano nobilére4. A lépcsőn lefelé menet törékeny teste reszketett,mint a nyárfalevél, pedig lélekben már felkészült erre apillanatra. Tudta, hogy ideje szembenéznie mindazzal, amitőlmár évek óta rettegett, mióta csak megértette, hogy a házasságok

haszonelvűség alapján köttetnek. Pia már nyolc éve mindennap azt várta, hogy gondosan

összecsomagolják minden holmiját, majd a házasság kötelékébenátadják a sienai nemesség egyik ifjú sarjának.

A sors jóvoltából egészen mostanáig szabad maradt. Piatudta, hogy az apja nem adná oda senkinek, aki az ő

városnegyedük, a Civetta, vagyis a Bagolyfióka contrada5 határain túl él. És ez volt az ő szerencséje, ugyanis a Civettakevés jó családból származó fiú örökössel büszkélkedhetett. Az a

4 Olasz. Szó szerinti jelentése „nemes emelet“. Itáliai barokk paloták elsőemeletére használják, itt található a díszterem

5Siena városa tizenhét városnegyedből, vagyis contradából áll. Mindegyikcintrada valamilyen állatról vagy jelképről kapta a nevét, többes számacontrade.


10/375

fiú, akivel még csecsemőkorában eljegyezték, meghaltváltólázban. Egy másik katonának állt, és külföldön megnősült.Pia egyetlen megmaradt örökösről tudott, aki csak nemrégtöltötte be a tizenötödik életévét. Úgy vélte, apja mindezidáigarra várt, hogy a legény elérje a nagykorúságot. Ebben apillanatban, miközben lefelé haladt a lépcsőn, biztosra vette, hogy nemsokára hozzáláncolják egy gyerekhez.

A díszteremben ott állt az apja, Salvatore Tolomei az ablakonbeszűrődő aranyló fénysugárban. Mindig is jó színpadi érzékkelrendelkezett. Megvárta, míg Pia odaért hozzá, hűvös csókotlehelt az arcára, aztán teátrális mozdulattal csillogó aranyláncotvarázsolt elő az ingujjából. A lánc összetekeredett a tenyerében,akár egy kis kígyó, és Pia látta, hogy valamiféle korong vagyfüggő lóg rajta.

– Nézd csak meg! – szólt Salvatore. Pia engedelmeskedett, igyekezett apja kedvére tenni, nem

árulta el egyre fokozódó türelmetlenségét. Az aranyérmén egynyak nélküli női fej lebegett.

– Ez maga Kleopátra királynő – suttogta Salvatore áhítattalaz egyik saját egyiptomi érméjéről. Több mint ezeréves.

Salvatore egyébként is megtermett teste most még jobbandagadt a büszkeségtől. Pia magában felsóhajtott. Úgy nőtt fel,

hogy szinte mindennap végig kellett hallgatnia: a Tolomei családEgyiptom uralkodóitól, a Ptolemaioszoktól származott. SalvatoreTolomei – ahogy az összes civettai capitano6 elődje is – állandóana híres Kleopátra királynőről, az ő egyenes ági őséről beszéltmindenkinek.

Pia érezte, amint ránehezedik öröksége jelentős súlya, és

szinte sajnálkozva nézett a rég meghalt királynőre: az ő régi,

6 Olasz: kapitány. Az egyes városnegyedek élén kapitányok álltak.


11/375

előkelő királyi vére épp Piában, a Bagolyfiókában, a Bagoly-házlányában és örökösében csapódott le! Pia csak a Civetta contrada királynője volt, semmi több, a Siena északi részén fekvő csendeskörzet uralkodója, néhány ódon udvar régense, cipészekcsászárnője.

– És a másik oldalán? Pia megfordította kezében az érmét, melynek a túloldalán

egy apró bagoly aranyból készült képe domborodott ki. – A közös jelképünk: Minerva jelképe, Aphroditéé, Civettáé.

Pia felpillantott az apjára, várta a lényegi mondanivalót. Tudta,hogyha Salvatore ad valamit, annak mindig elkéri az árát.

– Ez a névnapi ajándékod, és egyben a hozományod is – mondta. – Beszéltem Faustino Caprimulgóval a Sas contradáról.A fia, Vincenzo feleségül vesz.

Pia olyan erősen szorította az érmét a tenyerében, hogy aszéle már a húsába vájt. Érezte, hogy hirtelen ádáz düh keríti

hatalmába. Azt természetesen ő sem hitte, hogy saját magaválaszthatja ki a férjét, csak abban reménykedett, hogy a Chigifiúval kötött szövetség révén némiképp formálhatja majd a jövendőbelijét, és tökéletes férjjé alakíthatja, olyan férfivá, akikedvesen bánik a feleségével, és békén hagyja őt. Hogyan tehetteezt vele az apja? Hiszen Pia mindig, mindig engedelmeskedett

Salvatorénak, most mégis olyan férfihoz adják hozzá, akit Piatudomása szerint mindenki megvet, ráadásul másik contradárólszármazik! Hallatlan!

Hírből ismerte Vincenzót, tudta, hogy a fiú majdnem olyanaljas és kegyetlen, mint apja, a hírhedt Faustino Caprimulgo. ACapri – mulgók, a Sas contrada kapitányai, Siena legrégebbi

családjai közé tartoztak, ám az ősi vér nemessége nemmutatkozott meg a viselkedésükben. Sok gaztett száradt a


12/375

leikükön: gazfickók serege, vérengző Sasok voltak. Pia túl jónevelést kapott ahhoz, hogy pletykák után tudakozódjon, de ígyis eljutott hozzá a gyilkosságok, verekedések és a Vincenzo általmegbecstelenített sienai nők híre. Épp előző évben kötötte felmagát miatta egy lány, a család húsakasztó kampójára. Nemsokkal korábban fejezte még csak be az iskolát. „Teherbe esett” – mesélte Piának a szobalánya. „Újabb Sasfióka.”

Úgy tűnt, Salvatore hajlandó szemet hunyni az ilyenviselkedés felett az előnyös házassági szerződés reményében.

– Apám – szólalt meg Pia azt nem lehet. Jól tudja, mitbeszélnek róla, mi történt a Benedetto lánnyal. Ráadásul ő Sas.Mióta párosodik a Sas a Bagolyfiókával?

Pia lelki szemei előtt látta, ahogy ez a két madár nászávalfélelmetes hibridet, kimérát, griffmadarat teremt. Nem, ezegyáltalán nincs rendjén. Salvatore arca eltorzult dühében, és Piaugyanebben a pillanatban csizmák csikorgását hallotta maga

mögül. Ő is ott volt. Pia lassan megfordult, csontjait átjárta a rémület, ahogy

Vincenzo Caprimulgo előlépett az árnyékból. A fény furcsa játéka révén először az orra és a szeme bukkant

elő: egy csőr és két gombszem, akár a kitömött madarak apja

vadászházában. Vékony szája halovány mosolyra görbült. – Őszintén sajnálom, hogy nem leli örömét ebben a

házasságban. – Halkan, kimérten beszélt, épp csak egy leheletnyifenyegetés hallatszott a hangjában. – Apjának és nekem jó okunkvan rá, hogy szövetséget kössünk a mi két contradánk között.Biztosra veszem azonban, hogy… meg tudom változtatni a

rólam alkotott véleményét, ha kissé jobban megismer.


13/375

Pia már kinyitotta a száját, hogy közölje: nem kívánja őt jobban megismerni, neveltetése azonban nem engedte, hogyilyen szemtelenül viselkedjen, emellett nem is merte volnakimondani, amit gondol.

– Nem is kell sokáig várnia vele, mivel apja beleegyezett,hogy holnap, a Palio után, amit terveim szerint megnyerek,összeházasodjunk. – Vincenzo közelebb lépett, Pia az arcánérezte a leheletét. Az apját leszámítva még sosem lépett egyetlenférfi sem ilyen közel hozzá. – Biztosíthatom, úrnőm, hogybizonyos tekintetben sokkal jobban kedvére tudok majd tenni,mint egy tizenöt éves fiú.

A szeméből félreérthetetlen kajánság sütött, és még valami:leplezetlen vágy, melytől Pia halálra rémült. Elsuhant Vincenzomellett, és felszaladt a lépcsőkön, de még hallotta apjaszabadkozását: nem Piától kért bocsánatot, hanem Vincenzótól.

Pia ökölbe szorított kézzel fel-alá járkált a szobájában, s a

fejében érezte a vére lüktetését. Odalentről készülődés hangjaiszűrődtek fel, Pia úgy sejtette, hogy az ő névnapja alkalmábólrendeznek lakomát. Hogyan lehetséges, hogy hirtelen ígyfelborult az élete?

Az este folyamán Salvatore többször is odaküldött Piaajtajához egy-egy szolgát, hogy kopogjanak be hozzá. Pia nem

felelt: az ünnepség úgyis folytatódni fog, akár megjelenik, akárnem. Kétségbeesetten, rettegve kuporgott a székében, miközbenodakint bealkonyodott; megéhezett, és a kellemes idő dacára isreszketett.

Végül az apja személyesen ment el érte, Pia pedig nem tudtavisszautasítani a kérlelését. Sétálnia kell egyet a kertben

Vincenzóval, mondta az apja, csodálják meg a naplementét. A


14/375

szolgák mind a házban vannak. Így Pia jobban megismerheti a jövendőbelijét.

Pia azt tette, amire utasították, elkísérte Vincenzót a lovához,a lenyugvó nap fénye odakint bearanyozta az ősi köveket. Mégmindig a sokkoló hír bénító hatása alatt állt, nem is próbáltbeszélgetni a jegyesével, és mire átszelték az udvart, Vincenzoszellemeskedései és bókjai gúnyos ingerkedésbe fordultak. Piakábultan figyelte, ahogy a félhomály árnyai köré zárulnak.Szótlanul elvezette Vincenzót a loggiára, ahová a Sasok örököseérkezésekor kikötötte a lovát, és némán várta, hogy felszálljon rá.Vincenzo azonban hirtelen Piára vetette magát, berántotta alegsötétebb oszlop mögé. Sóvár ajkai a lány nyakára tapadtak,mohó kezekkel kapott a melle után.

– Gyere – suttogta rosszindulatúan – a szerződést aláírtuk,már majdnem az enyém vagy, már majdnem…

Pia ellenállt, kétségbeesetten felkiáltott, bár senki nem

hallhatta meg, s közben Vincenzo arcát és mellkasát püfölte.Küzdelme láthatóan csak még jobban feltüzelte a férfit, mikorpedig Vincenzo a hajánál fogva megragadta, és az istállóajtajához hajította, Pia már azt hitte, elveszett. Érezte a melegszalma illatát és a vére ízét: kiharapta a száját. Vincenzo azonbanvisszafogta magát.

– Akkor őrizd meg a tisztaságod még ma éjjel – fröcsögte Piafelett állva –, holnap úgyis az enyém leszel! – Az ajtóban mégvisszafordult. – És ne merj még egyszer megütni! Aztán újra megújra belerúgott Piába. Nem a páratlan szépségű arcát vette célba,hanem a testét, hogy a zúzódásokat majd eltakarja a ruhája.

Mikor Vincenzo végre elment, Pián úrrá lett a rémület,

öklendezni kezdett a szalmába, egész testét rázta az erőteljes,


15/375

elviselhetetlen reszketés. A meleg sötétségben hallotta Civettakíváncsi lovainak horkantását és mocorgását.

Fájdalmak közt felegyenesedett, és kisétált az udvarból,egyenesen Civetta temploma felé tartott, a piazza túloldalára.Kezét a súlyos ajtóra fektette, melyen az elmúlt évek alatt olysokszor áthaladt: itt keresztelkedett, bérmálkozott és gyónt.Mindig nagyon gyengéden emelte fel a reteszt, ezen az esténazonban olyan durván lökte be a tölgyfa ajtókat, hogy azoknekiütődtek a fali pilléreknek, a templom belseje dühösen vertevissza a csattanás hangját. A Mária-kápolnához futott, ott apadlóra zuhant, térde nagyot koppant a kemény padlón.Hosszasan imádkozott, a függőjét a két keze közé szorította.Egyszer sem pillantott fel Krisztus vagy Mária képmására: a régiistenségek segítségét kérte. Sokkal valószínűbbnek tartotta, hogycsak a tenyerében fekvő ókori totem mentheti meg, ugyanis azértimádkozott, hogy történjen valami, jöjjön valamilyen

veszedelem, amely kimenekíti ebből a házasságból. Mireszétnyitotta összekulcsolt kezét, egyik tenyerébe belenyomódottKleopátra képe, másikba pedig a bagolyfiókáé.


16/375

A Palio

EGY ÉV TERVEZGETÉS, tíz férfi, tíz ló, három kör a piazza körül,és az egész véget ér egyetlen perc alatt. A kívülállók nem is sejthetik – megérteni pedig végképp nem

tudnák – azt, amit a Palio a sienaiaknak jelent. Az itteniek ebbőltáplálkoznak, ezt szívják magukba, még az álmaikat is ez tölti be.Egy évig imádkoznak a szentjeikhez a győzelemért. Az

összetartásuk, a lobogójuk, a contradá juk mind-mind a Palióbólnőtt ki, ahogy pókból a hálója. Ebből a lóversenyből és piazzából 7 fejlődtek ki koncentrikus szokásaik és társadalmuk, méghozzá azegésznek a legapróbb köréből: a lóversenypályából, melyet atoszkán hegyek tufakőporával hintettek be, s melyen sienaiszületésű férfiak lovagolnak sienai tenyésztésű lovakon, az ódonpaloták és az ősi város tornyai alatt. A Palio áll mindennek aközéppontjában; a Palio maga Siena. Aki ezt megérti, mindenttud.

1723 JÚLIUSÁNAK MÁSODIK NAPJÁN kegyetlen forróságtelepedett Sienára. A hőség ellenére azonban mintha ebben azévben minden eddiginél többen gyűltek volna össze, hogyvethessenek egy pillantást a Palio di Provenzanóra8. Máskor agyönyörű, kagylóformájú Piazza del Campo olyan békésen és

7 Olasz: köztér. 8 Sienában minden évben két lóversenyt tartanak: egyet július 2-án, egyetaugusztus 16-án. A júliusi esemény neve Palio di Provenzano. Nevét„Provenzano Madonnájáról” kapta: Sienában, Provenzano házánál egyspanyol katona a 16, században rálőtt Szűz Mária szobrára, ám a puskájafelrobbant, ő maga meghalt, és bár a szobor is megsérült, a feje épen maradt.Ennek emlékére rendezték az első Paliót, és tartják ma is a júliusi Paliókat.


17/375

üresen terült el, akár Szent Jakab fésűkagylója, ezen a naponazonban elárasztották a doboló, zászlókat lengető emberek. Aváros többi pontján egyetlen lelket sem lehetett látni: mindenutca, udvar, ház, templom és söröző kongott az ürességtől. Abírósági terem elhagyatottan állt, a patikákat bezárták. Abankárok félretették a jegyzékeiket, a szabók lehúzták a rolóikat.A Szent Mária Magdolna kórháztemplomból a nővérekhordágyakon hozatták ki a betegeket a piazzára abetegszállítókkal. Még a seregélyek is egyetlen körbegyülekeztek a forró nyári égbolton, magasan a pálya felett, hogyszemtanúi lehessenek a versenynek. A toronytetők fölöttköröztek, szürke felhőkbe sereglettek, majd újra szétoszlottak,feloldódtak az égen, mint tinta a vízben, miközben mindvégigizgatottan zsinatoltak. Ezen a kivételes napon mindenkinekmegvolt a saját szerepe, a legkisebbtől a legfontosabbig. Aranglétra legtetején, a hatalmas, terrakotta fogazattal és magas

óratoronnyal díszlő Palazzo Pubblico erkélyén a városkormányzónője állt. A versenyt az ötvenéves, csúnyácskaViolante Beatrix de Medici hercegnő vezette le méltóság teljeskecsességgel, ahogy az elmúlt tíz évben, a férje halála ótamindig.

Alatta foglaltak helyet a contrada kapitányai, a capitani, akik

épp titkos tanácskozást folytattak a helyetteseikkel. Ők voltak abölcsek, a családok vezetői; az ezüstös fejek összehajoltak,megbeszélték az egyezségek és a partiti9 végleges állását. Ezek aviharvert, ráncos arcú férfiak mindenről tudtak, jól ismerték avárost, kitanulták a működésének minden csínját-bínját.

9 Olasz: pártok


18/375

A lovak hátán ülő fantini10 olyan élénk színű selymet viseltek,hogy az már szinte bántotta a nézők szemét, s ehhez azöltözethez mindannyian nerbit, kikészített ökörbőrből készültcsípős ostorokat kaptak, amelyeket rövidesen nemcsak alovakon, hanem egymáson is használni fognak.

Ezek a fiatalemberek, a sienai ifjak virágai, duzzadtak azéleterőtől, fekete szemük csillogott, izmaik megfeszültek. Rendreszócsatába és tettlegességig fajuló harcba keveredtek egymással,mintha apró kis vulkánok forrongtak volna bennük. Immárhetek óta megtartóztatták magukat egytől egyig, nem nyúltak afeleségükhöz vagy a szeretőjükhöz, hogy testben és lélekben isfelkészülhessenek a versenyre.

A rosszul álcázott fogadószindikátusok titkos jeleket küldtekegymásnak a tömegen keresztül, az utcai árusok szárított húst ésbőrtömlőben bort hoztak azoknak, akik már napfelkelte óta atéren gyülekeztek, a ravasz legyezőárusok pedig

papírlegyezőket kínáltak a nézőknek a saját contradá jukszíneiben. A Palio zenekara megszállottan ismételgette a Palio himnuszának ünnepélyes sorait, nem is hagyják abba másnaphajnalig, minden zenész tökéletesen érezte a harmóniát és azellenpontot.

Még az apróságok is a saját contradá juk ragyogó zászlaját

lobogtatták, versenyre akartak kelni bátyjukkal, a parádézáshercegeivel, az alfierivel11 , akik a díszfelvonuláson ingatták nagygondossággal saját jóval nagyobb, magasra emelt lobogóikat. Akis árva vízhordó fiú – akit mindenki csak Zebrának hívott,mivel mindig a város fekete-fehér színeit hordta, nemvalamelyik contradáét , egyszerre vallva magát különállónak és

10 Olasz: lovasok, zsokék 11 Olasz; itt: zászlóvivő.


19/375

mindenkihez tartozónak – szorgalmasan nyargalt oda-vissza,fakorsókat nyújtott át a szomj azoknak némi pénzért cserébe,céltudatosan teljesítette küldetését.

Még a lovak, ezek a pompás állatok is felkészülten köröztek.Zablájukon szalagok fénylettek, sörényükbe masnikat szőttek,nyergükön zászló lógott. Egyelőre még kantáron vezették őket,de tudták, hogy hamarosan vágtázniuk kell, győzelmet kellhozniuk a rájuk aggatott színeknek.

Pia Tolomei mindnyájuknál alacsonyabb rangúnak éreztemagát. Menyasszonyként nem kapta meg azt a tiszteletet, amelykorábban – amikor a Civetta vagyonos családjai még a kezéértalkudoztak – kijárt a híres szépségnek. Most puszta szemlélőlesz, csak annyit vártak tőle, hogy jegyesének szurkoljon, semmitöbbet.

Pia Tolomei azonban legkevésbé sem szándékozott eljátszaniezt a szerepet. Persze megnézi, hogyan vágtázik a vőlegénye a

Pálion, de nem drukkol neki. Pia Tolomei azért fog imádkozni,hogy a vőlegénye kitörje a nyakát a verseny alatt.

Este hozzáadják Vincenzo Caprimulgóhoz a bazilikában.Most viselhette utoljára a Civetta contrada vörös és fekete színeit.Zúzódásait eltakarta a tenyérnyi szélességű öv a derekán, melyugyancsak a Bagolyfióka színeit mutatta, ragyogó fekete haját a

kalapja alá tornyozták. Most is a Civetta contrada magasítottpadjain ült az apja mellett, mint mindig az elmúlt tizenkilencnyár harmincnyolc Paliója alatt. Pozíciójára, neveltetésére éssajgó bordáira tekintettel Pia igyekezett visszatartani a könnyeit,pedig a következő Palión, az augusztusi Palio dell’Assuntán12 már a tér túloldalán fog ülni mint Vincenzo felesége, és a Sasok

12A második Paliót augusztus 16-án rendezik Mária mennybemenetelénektiszteletére, a neve is erre utal.


20/375

fekete-arany tollait viseli majd. Feljebb lép a madarak rendjében,csúcsragadozó lesz.

Érezte, ahogy a nép izgatottsága szinte tapinthatóan erősödikkörülötte, mintha valamilyen légáramlat vagy meleg pára leptevolna meg a piazzát; ő azonban kívül rekedt ezeken az érzéseken.Pia Sienában született, és csak egyszer járt a városon kívül.Habár Toszkánát nyugatról a tenger határolja, ő sosem látta apartot. Hiába élt azonban tizenkilenc évig a városfalak mögötthermetikus elzártságban, most először mégis úgy érezte: nemtartozik ide. Jegyessége következtében kihullott a Bagolyfiókákközül, de még a Sasok közé sem tartozott; valami bizarr,csökevényes, madárszerű lénynek érezte magát. Torzszülöttnek.

Sienának minden polgára a contradá ja szüleménye volt.Öntudatuk a körzetükben kezdődött, és ott ért véget, ahol aSárkány contrada átadta helyét a Nőstényfarkasnak, vagy azEgyszarvú a Toronynak. Pia mindegyik körzet vagy contrada

színeit jól ismerte a Párduc vörös-kék jelétől a Hernyó sárga-zöldpárosításáig. Ezek a földrajzi felosztások és színárnyalatokévente kétszer jóval nagyobb jelentőséget nyertek a szokásosnál.

Pár röpke óra múlva a vereség keserűsége szemfedőként hullmajd a pórul járt contradákra , és örömmámor keríti hatalmába agyőztes városnegyed minden lakóját. Pia tudta, hogy Vincenzo

bármit megtenne az első helyért. A verseny előtt kisorsolták alovakat, és Vincenzo Toszkána leggyorsabb lovát, Beriót, ahatalmas, jóvágású pejt húzta; minden contrada ezt az állatotakarta megszerezni. Ráadásul úgy hírlett, hogy Vincenzo a városleggyorsabb lovasa, így jó esélyekkel indult. Ha pedig ő nyer,gondolta Pia, vajon a győzelmét átviszi majd a nászi ágyukba is?

Csak ez a három körön és tíz szívverésen át tartó verseny őrzimég a lányságát. Megremegett.


21/375

Pia előredőlt, megpróbálta az alatta zajló látványosságraterelni a figyelmét. Nézte a pályán köröző lovakat és lovasokat,megszokásból a Civetta színein tartotta a tekintetét, ámnemsokára egy magányos lovas vonta magára a figyelmét. Aférfi tökéletesen az uralma alatt tartotta a hátasát, lassan léptetettát a Bocca del Casato kapuján, az íves párkánygerenda boltívealatt olyannak tűnt, mint egy festett angyal.

Pia nem ismerte a lovast. Nem is látott még hozzá foghatószépségű férfit. A régió lakóihoz hasonlóan neki is olajbarnabőre volt, telt ajkait most szigorúan összeszorította, de még így isszelídségről meséltek. Göndör fekete fürtjeit az akkori divatszerint hátul összefogta és átkötötte a Torony contrada, vagyis aTorre színeivel. Sötét szemével és antik szobrokat idézővonásaival maga volt a márványba faragott tökély. Teste arányosés izmos volt, hosszú végtagjai gyengéden pihentek a lovon.Ami pedig ennél is fontosabb: nemesnek látszott. Ha a

nemességet az arcvonások, nem pedig a születés alapján ítélnékmeg, villant át Pia agyán, akkor ez a férfi ülne a felettüktornyosuló erkélyen, nem pedig a csúnyácska hercegnő.

Pia egész gyermekkorában a könyvekbe menekült, ígyVincenzo tegnapi erőszakoskodása ellenére még mindig hitt aszerelemben – sőt, talán most még inkább. Persze nem sorolta be

egyből az idegent a Trisztánok, Lancelotok és Rolandok sorába,akikről korábban olvasott. Túl gyakorlatias volt ahhoz, hogyelhiggye: az előkelők szerelemből házasodnak.

Egy futó pillanatig azért elmélázott, milyen érzés lenne, hanem Vincenzóval jegyezték volna el, hanem ezzel az ismeretlenlovassal. Még szebb lenne, ha a férfi őérte lovagolna, az ő

bajnoka lenne, mint az évszázadokkal ezelőtti lovagi világban,ráadásul a házassággal járó nagyon is valóságos, fizikai


22/375

fenyegetettség nélkül. Az érintés, Pia ezt már megtanulta,veszélyes. Sokkal jobb, ha biztos távolságból sóvárog az ember.Vajon milyen lenne, töprengett szórakozottan, ha sajátpáholyában ülve figyelné az őérte vágtázó lovast, aki kegyeinekzálogát hordozná a nyakára vagy a lova sörényére tekerve?

Amikor az ismeretlen lovas leszállt a hátasáról a többiekkelegyütt, hogy a hagyományok szerint üdvözölje a hercegnőt, éppVincenzo mellé került. Contradá ja , a Torre nevéhez illőenmagasan a Sas körzetből érkező versenytársa fölé tornyosult. Azösszehasonlítás nem kedvez Vincenzónak, gondolta Pia. A fantini, vagyis a zsokék felsorakoztak Violante hercegnő erkélyealatt, és mindnyájan szemtelenül bámultak az asszonyra,kifejezve néma tiltakozásukat a Medici hűbérurakkal szemben,akik immár tíz éve, a hercegnő érkezése óta, uralkodtak rajtuk.

Mindnyájan, egyvalakit kivéve. A hordából egyedül az ismeretlen lovas csúsztatta le fejéről a

háromszögletű kalapját, közben pedig lesütötte a szemét, hogykifejezze tiszteletét a hercegnő női volta, ha nem is rangja előtt.Pia szívét jóleső érzés járta át, ám ez csak addig tartott, míg jegyesére nem pillantott. Vincenzo rendkívüli pimaszsággalbámulta a hercegnőt. Le sem vette a kalapját. Mennyire gyűlölte most őt Pia! Azzal, hogy nem emelt kalapot egy hölgy előtt,

ezzel a gesztussal, mely a jó modor teljes hiányát mutatta, még jobban kivívta Pia megvetését.

Vincenzo mellett ott állt az apja. Faustino Caprimulgo, a Sascontrada kapitánya, magas, inas férfi sötét, füstös vonásokkal,leszámítva hófehér fürtjeit, melyek zárt kalapja körülgöndörödtek. Kiugró arccsontja, beesett orcái és hosszú, horgas

orra miatt nagyon is hasonlított a sasra, melyet a címerén viselt.Faustino mindig kihúzta magát, olyan egyenes állt, mint sas a


23/375

sziklafészekben, Siena legrégebbi családjának fejéhez illőmagabiztossággal. A Mediciek minden pompája és színjátékaellenére ugyanis Sienában mindenki tudta, hogy igazából aCaprimulgók uralják a várost. A Kilencek idején – a régiköztársaság kormányzói joggal rendelkező tanácsát hívták így – is ők uralkodtak, ahogy most is, épp csak a névleges hatalmatnem ők birtokolták. Apa és fia egymás mellől bámulták ahercegnőt egyforma, ragadozószerű tekintettel, mint vércse asólyom mellett, mint a nemző és a kisebb, hitványabb változata.

Pia figyelte, ahogy a Palio harci szekerét négy tejfehér ökör apalota elé húzza, rajta magával a Palióval: az óriási fekete-fehér – vagyis a város színeit viselő – lobogóval, melyre a Szűz és a pápaképét festették. A kísérők összehajtották a zászlót, és átadták azelőző év győztesének, Ghiberti Contónak, a Csiga contradakapitányának, aki háromszor koppantott a palota kapuin, mireazok megnyíltak előtte. Pár pillanattal később megjelent az

erkélyen a hercegnő mellett, és átadta neki a lobogót. A hercegnőegy főbólintással fogadta: most néhány percig ő fogja őrizni,aztán átadja az idei év győztesének. Pia a nyakában lógóbagolyfiókás érem után nyúlt, és minden bűntudat nélkül azértimádkozott, hogy a győztes ne Vincenzo, hanem az idegen lovaslegyen.

Pia előredőlt, a Torony színeit viselő lovast kereste a többiekközött odalent, a canapi13 indítókötélnél, mostanra mindenpártatlanság leolvadt róla. Látta, hogy a fantini oda-odasúgnakegymásnak a szájuk sarkából még egy utolsó fenyegetést vagyígéretet, fényes selyem díszeik velük együtt susmorogtak. Anézőtéren eközben fogadások köttettek vagy bontódtak fel,

13 Olasz: Hajókötél


24/375

óriási összegek cseréltek gazdát. A többi ló körbe-körbejárt, ésközben néha egymásnak ütköztek; az egyikük felágaskodott, éslevetette a lovasát – az Oca, vagyis a Lúd contrada zöld-fehérszíneit viselő férfi bukott le, állapította meg Pia, szerencsére nemő.

Rájött, hogy nyilván az idegen lesz a di rincorsa 14 lovas, aki aköteleken kívülről indulhat, és nem is tévedett. Ő érkezettutoljára a startvonalhoz, de láthatóan egyáltalán nem akartelőnyt kovácsolni a szerencséjéből. Általában a di rincorsa pozíciót a szerencsés lovas gátlástalanul kihasználta, a rivális

contradák képviselőit már a futam elején hátrányba lökdöste. Piaazonban azt látta, hogy ez a férfi teljes nyugalomban ül lovacsupasz hátán, senkivel nem beszélget, szeme a messze távolbamered, meg sem próbál lökdösődni vagy másokat kínozni. Aménje is közönyösen állt a felfordulás közepén, és Piát a párosmozdulatlansága leginkább Nagy Cosimo bronz lovas szobrára

emlékeztette, amit eddigi egyetlen firenzei útján látott. Pia olyanhevesen vágyott rá, hogy az idegen legyőzze Vincenzót, hogy azmár őt magát is meglepte, tekintetét belefúrta a férfi széleshátába, olyan mereven bámulta a kék és burgundi vörös selymet,hogy a végén el is mosódott a szeme előtt.

A verseny a szokásos fejetlenséggel indult. A lovak köröztek

és ágaskodtak, a mossiere, vagyis az indítóbíró, egyre-másrahibás rajtot adott. Aztán végül, mikor a feszültség már azelviselhetetlenségig fokozódott, a lovak felsorakoztak éselcsendesedtek, mintha valami néma parancsnakengedelmeskedtek volna. A sikoltozó-kiabáló tömeg egyetlenbaljós másodperc erejéig elcsendesedett, és Pia feje felett

14 Olasz: „nekifutó“ A tíz lovas közül kilenc a kötéltől indul, egy pedigmögülük vágtázik előre, az ő „nekifutásával” Indul a verseny.


25/375

megszólalt a Mangia-torony nagyharangja, a máskor némaSunto. Két Palio között mindig hallgatott, a kongása mostazonban végigcsörömpölt a város felett, tudatva: eljött az idő.Minden fej és minden szempár felfelé fordult, mivel azttartották, hogy a bandierino szélirányjelzőt a torony tetején azutolsó fuvallat a felé a városrész felé fordítja, amelyiket kegyeibefogadta a szerencse. A bronznyíl remegve a Sas contrada székesegyházára mutatott, és a körzetből érkezők ujjongása kishíján elnyomta a harang utolsó kondulását. Pia nagyot nyelt, azelőjeltől most összeszorult a gyomra. Gondolkodásra azonbanmár nem maradt ideje. A hetedik ütés után a Sunto elhallgatott,az indítókötél mellett eldördült a mortaretto, a kis mozsárágyú,mire tíz ló ugrott előre az entrone15 alól, és már el is tűntek.

Aki nincs itt, gondolta Pia, az el sem tudja képzelni a tömegvérfagyasztó üvöltését, nem érezheti a paták dobogását abordáin, az izzadság és a széna illatát, a tufapor ízét. Kavargóit a

por a lovak után, horpaszuk izzadtságtól csillogott, szájukattajték pettyezte, ahogy elviharzottak a palazzo 16 előtt, és nagyrobajjal a Bocca del Casato előtti kanyarhoz közeledtek. Pia láttaa Torony színeit – az ő bajnoka vezetett fej-fej mellettVincenzóval, egymást lökdöstek.

A második körre Vincenzo három-négy lóhossz előnyt

szerzett, már túljutott a halálos San Martino sarkon is – azon acsalóka lejtős szakaszon, melybe belógott az egyik jókora palazzo éles kövekből épített pillére –, ám a lovába ekkor beleütközött aPárduc színeiben versenyző paripa, a Párduc lovasa pedigVincenzo arcába vágott az ostorával. Az ismeretlen kihasználta ahelyzetet, és átvette a vezetést, míg a Sasok örököse hátrazuhant

15 A városháza udvarának kapuja. 16 Olasz: palota.


26/375

a nyeregben, a lova pedig megingott és megállt. Ekkor – minthakimerevedett volna a pillanat – Vincenzo átbukott a kantár felett,nekiütközött a San Martino sarkának, és leroskadt. A tömeg egyemberként hördült fel, mire az ismeretlen lovas hátrapillantott aválla fölött, azon nyomban átvetette a lábát a ló nyaka fölött,majd leugrott a porba és szalmába.

Pia előrehajolt, szíve a torkában dobogott. Egy borzalmaspillanatig úgy érezte, mindez miatta történt. Hiszen ő kívántaVincenzo halálát, habár egyáltalán nem ilyennek képzelte. Ebbőla távolságból úgy látszott, mintha Vincenzo egyik oldalamegfeketedett volna – pedig a pályát fehér por borította. Piaszíve zakatolásából azonnal megértette, hogy jegyese kiömlővére festette sötétre a port. Az ismeretlen versenyző a tömegsikoltozása közepette átvágott a vágtázó lovak patái között, ésVincenzo segítségére sietett, felemelte a harmonikaszerűenösszecsuklott férfit.

Vincenzo feje természetellenes szögben lógott lefelé, a lovaspedig a spriccelő vértől mocskosan, kétségbeesetten tapogatta atorkát, hogy megtalálja az elszakadt artériát. Mikor rábukkant arémisztő vérfolyam forrására, egyik kezét erővel rányomta amegfelelő pontra Vincenzo nyakán. Mindkét férfit beborította avér, a versenypálya porától épp olyan sötét színűnek látszottak,

mint az árnyékuk. Pia kétségbeesetten elfordította a tekintetét,így épp látta, hogy Vincenzo pej lova, Berio áthaladt a kis fekete-fehér bandierino zászló mellett, amely a célvonalat jelképezte. Őérkezett be elsőként, és most ujjongva ágaskodott fel, minthatudná, hogy a lovak scosso, vagyis vezető nélkül is megnyerhetika Paliót.

Aznap már másodjára némult el baljósan a tömeg. Mostanraegy kisebb csapat gyűlt össze a bukott lovas körül a Sas


27/375

színeiben – felbukkant köztük Faustino fehér feje is –, nemsokárapedig bírók, udvarmesterek, egy patikus és egy orvos iscsatlakozott hozzájuk. Az ismeretlen lovas végülfelegyenesedett, és megrázta a fejét.

Pia felállt, és arra kényszerítette magát, hogy csatlakozzon ahátborzongató társasághoz. A pályára menet elsétált az újrokonai mellett. Tompán érezte, hogy valamiképpen kötelességemegjelenni a halott jegyese mellett, így átfurakodott a tömegen.Az emberek beleütköztek, taszigálták, egyszer még fel is lökték.Butának érezte magát, nem forgott az agya, a végtagjai pedigúgy elnehezültek, mintha homokbuckákon keresztül kellenemozgatnia őket.

Tizenkilenc évet töltött mindentől elzárva, mint egy ritkaorchidea a melegházban, amihez nem érhet emberi kéz. Óvták,nevelgették, s felkészítették a házassági szerződésre, ám azeljegyzése most összetörte a melegház üvegfalait, és a természet

kegyetlen erőinek prédája lett. Most kikerült a valódi életbe, abrutalitás világába; olyan világba, ahol tegnap a jegyese földrelökte, hogy megbecstelenítse, ma pedig ismeretlenek döntöttékfel. Elkeserítette ez a felismerés. A tömegből valaki – apjalovásza – felismerte, és a tenger kettévált előtte. Piafelegyenesedett, összeszedte a méltóságát. Úgy érezte, átveri

mindazokat, akik félreállnak előtte, a halott menyasszonya előtt,abban a hitben, hogy fájlalja Vincenzo elvesztését, tisztelték afájdalmat, amit pedig egyáltalán nem érzett. Pia meglátta azapját a holttestet körülálló emberek koszorújának szélén.Salvatore nem sietett a lánya segítségére, mély társalgásbamerült Vincenzo öccsével, egy sápadt, különös teremtménnyel,

akit Pia emlékei szerint Nellónak hívtak. Kábultan elsétált


28/375

mellettük, egyenesen a csoportosulás közepére. Most látottelőször holttestet.

Pia lenézett Vincenzo tetemére. Látta, hogy a vőlegényetorkát átszúrta saját törött csontja, felfedve összeroncsolt húsát,vére feketére festette a port, habtól foltos szája kissé tátva maradta legyek örömére. Ez a száj tegnap még fenyegetően suttogottPia fülébe, és ígéretekkel tetézte a szavait. Aztán este be isváltotta a fenyegetéseinek egy részét, teljesítette az ígéretét. Ez aszáj préselődött rá Pia ajkaira, lehelt borgőzös párát a hajába éstarkójára, mikor a férfi megpróbálta őt megerőszakolni. Addig-addig lihegett, hogy forró lélegzete keserű köpetté sűrűsödött,mely aztán Pia hajába csapódott. Lehetséges volna, csodálatosegyszersmind borzalmas valóság, hogy többé nem hagyja elsemmi az ajkát?

Elképzelhetetlennek tűnt. Piát kirázta a hideg, a gyomrafelfordult. Az ájulás kerülgette, így kinyújtotta a kezét, és

belekapaszkodott a legközelebbi erős testbe. Berio volt az, a ló. A gyilkos győztes, Toszkána leggyorsabb

paripája. Vincenzo örömében felujjongott, mikor erre a futamraneki sorsolták ki a lovat. Pia beletemette a kezét az állat feketesörényébe, nyirkos homlokát leeresztette Berio selymesnyakszirtjéhez. A ló zavarodottan, bizonytalanul állt az érintése

alatt; mintha nem értené, miért nem aggatnak rá virágkoszorútés tömnek édességet a szájába. Furcsa módon kétségbeesettnektűnt, egyre csak a fejét rázta, mintha legyeket akarnaelhessegetni, miközben Vincenzo mozdulatlan testét nézte. Piaszeme megtelt könnyekkel.

– Ne félj, ne félj! Nem a te hibád volt, hanem az enyém –

suttogta. – Én akartam így.


29/375

Mintha a hatalmas pej ettől megnyugodott volna, hamarosanbékésen ácsorgott Pia vállánál. A lány még bűntudata súlya alattis érezte, hogy a ló finoman harapdálni kezdi a fülcimpáját,amitől a hajtűi kicsúsznak, feltekert fürtjei lassan szétbomlanak;fekete haja elvegyült, összegabalyodott, eggyé vált a ló feketesörényével, csinos fekete-vörös kalapja lecsúszott a fejéről, ésBerio óriási patái alá került.

A ló sörényén keresztül látta, ahogy Faustino, a Sasimbolyogva talpra emelkedik kezében a gyermekével. Azt islátta, hogy az ismeretlen lovas egy röpke pillanatra a kapitányvállára teszi a kezét, Faustino pedig elfordul, és megindulkarjában a rettenetes teherrel, nyomában a contradá jával. A Sasoknéma gyászmenete kivonult a térről, ügyet sem vetettekotthagyott lobogóikra. Nekik már nem szól vidám, győzelmi TeDeum17 a bazilikában, nem lesz esküvő; rájuk a halott kiterítése,virrasztás és temetés vár. Pia érezte, hogy egy lovász elvezeti

Beriót a keze alól, a haját az istállószolga kiszabadította a lósörényéből. Úgy tűnt, mintha most már bárki megérinthetné.

Ahogy a bánatos menet megindult, Piának nagy kő esett le aszívéről. Kifújta magából a halált és ezt a borzalmas napot, atüdejébe édes, tiszta megkönnyebbülés áradt. Hirtelenjébenmegszabadult a szerződés kötelezettségeitől, de nem tudta,

mitévő legyen. Gondos neveltetése, a rangjával járó illemtanórákerre nem készítették fel. Aztán rájött: hazamehet. Megfordult,hogy visszatérjen a családjához, a Civettához az otthonába – apjahordószerű alakja azonban útját állta. Pia az apja felé emelte akarját, hiszen most már nem volt érinthetetlen, úgy érezte, eljötta napja, hogy végre megöleljék egymást.

17 Latin: Hálaadó istentisztelet.


30/375

Salvatore azonban a vállánál fogva megragadta, és egyhatározott mozdulattal megfordította a lányát, indulatosan atarkójába suttogott, épp oda, ahová előző este Vincenzo lihegett.

– A Sasnak még mindig van örököse – sziszegte. – Van mégegy élő fiú, úgyhogy jól viseld magad!

Egy finom lökéssel elindította Piát a Sasok gyászmenete felé.Áruló inai akkor megadták magukat, a térde összecsuklott, kétférfi kapta el a Sasok rajából. Az egyikükben Pia felismerteVincenzo öccsét, Nellót, a másikban a család egyik rokonát.Megragadták Pia felkarját, aztán a támogatás álcája alattelvezették a bukdácsoló lányt, miközben csinos csizmáit aporban húzták-vonták. A foglyuk volt.

Pia ellenállt. Hallotta, amint azt ismételgeti: ne, ne, ne.Minden a tömeg szeme előtt zajlott, a nép pedig most pezsegniés bugyogni kezdett, akár a katlan, kérdések és válaszok tompamoraja hallatszott; ez egyszer minden contradát egybekovácsolt a

fájdalmas események iránti tiszteletadás. Szegény nő, nem tudjaelfogadni, hogy a jegyese nincs többé. Kis híján elalélt,összevissza motyogott fájdalmában. A Sasok majd vigyáznak rá.

Pia kétségbeesetten, könyörögve forgolódott, az ismeretlenlovast kereste, a férfi azonban észre sem vette őt. Az idegen ottállt a vérben, a sötét tócsa mintha az árnyéka lett volna, mely a

sarkából nőtt ki, a kezét és az arcát a sáljába törölgette.Mellkendője élénkvörös színe semmit sem változott. Mindenmás azonban igen.

Ahogy Piát bevitték a Bocca del Casato kapuja alá, melyenkeresztül a lovas korábban a pályára lépett, valaki megrángatta aruhája ujját. Megváltást remélve lenézett, de csak a vízhordó

fiúcskát, Zebrát látta. A gyerek Pia felé nyújtotta kis kezét,kocognia kellett, hogy lépést tartson a lánnyal. Fekete bársony


31/375

erszény volt nála, rajta a Mediciek aranycímerével: a hercegnőgyászadománya.

Pia fogvatartói szó nélkül kikapták a fiú kezéből az erszényt,a lány pedig még egyszer utoljára hátranézett, magasan asokaság feje fölé, a palota erkélyére. Talán csak képzelte, demintha a hercegnő intett volna neki – üdvözlésképp, együttérzően, mit jelenthetett ez a gesztus? – aztán elnyelte apárkánygerenda árnyéka.

A piazza felett Violante Beatrix de Medici hercegnő nézte,ahogy a szerencsétlen lány eltűnik a szeme elől. Végül aztánfelállt. A fekete-fehér Palio lobogó észrevétlenül kiesett a kezébőla könyöklő fölött, és kecsesen hullámzó ívben lehullt a véresporba.


32/375

A Teknős

VIOLANTE BEATRIX DE’ MEDICI hercegnő Bajorországbanszületett, a modern tündérmesék hazájában. Az első történetetazonban nem anyja karjából hallgatta, hanem az iskolapadból,mikor a nyelvtant gyakorolták. Mikor Violante tizenkét éves lett,és megkötötték a házassági szerződést a Mediciekkel, az anyjaúgy döntött, hogy Violanténak meg kellene ismerkednie majdaniotthona nyelvével. Violante így annak rendje és módja szerintnekiült, és megtanult egy olasz népmesét La lepre e latartaruga18 címmel:

A nyúl egyszer meglátta, milyen lassan bandukol a teknős,és nevetve gúnyolódott rajta. Versenyre hívta a teknőst, az pedigelfogadta a kihívást. Megegyeztek az útvonalban, és rajthoz

álltak. A nyúl megindult, mint akit puskából lőttek ki, egy ideigsebesen szaladt. Aztán, mikor látta, hogy már alaposan magamögött hagyta a teknőst, úgy gondolta, leheveredik a fa alá, éspihen egy kicsit, mielőtt folytatná a versenyt. Így is lett: a nyúlleült a fa alá, és hamarosan el is aludt. A teknős, békésencammogva, utolérte a nyulat, és megnyerte a versenyt.

Így történt, hogy Violanténak tanmesét mondott azédesanyja.

BAJORORSZÁGI VIOLANTE BEATRIX, Ferdinando de’ Mediciözvegye, Toszkána hercegnője és Siena kormányzónőjekinyitotta szobája ablakát. Már tíz éve élt ebben a városban, de a

18 Olasz: A nyúl és a teknős


33/375

szobáját még mindig nem érezte a sajátjának, ahogy a palotájátsem. A hercegi palotát valójában, ahol most állt, az ő pompás,sienai rezidenciáját most is mindenki Palazzo Pubblicónak19 nevezte. Az ódon épület minduntalan arra emlékeztetteViolantét, hogy milyen rövid múltra tekint vissza a Mediciekhercegsége; hogy Siena az ő ideérkezése előtt évszázadokigönmagát kormányozta, és remekül fog boldogulni a távozásaután is. A névleges hatalom az ő kezében volt: ő volt a városkormányzónője, hercegnője, régense. Ez azonban nem jelentettsemmit.

Senki nem tudta, hogy még mostanra, ötvenéves korára isugyanaz a riadt kislány maradt, aki apja udvarában megdermedta rémülettől, valahányszor anyja megkérte, hogy játsszonvalamit a vendégeknek a cimbalmon. Nem is sejtették, hogyFerdinand Maria bajor választófejedelemnek és Adelaidaszavojai hercegnőnek a lánya fél az emberektől, jobban szereti a

zenét a társalgásnál, retteg a nyilvános beszédtől, és igyekszikháttérben maradni. Senki nem értette meg, hogy mindvégigszerelmes volt a férjébe, Ferdinando de’ Medicibe, habár a férfiúgy halt meg, hogy soha egy percig sem viszonozta ezt az érzést.És senki nem fejtette meg a legtitkosabb fájdalmát sem, hogyminden áldott nap gyászolta halva született ikreit, tizenkilenc

éve minden nyáron gyertyát gyújtott a születésnapjukon, és havalaki megkérdezné, meg tudta volna mondani, pontosan hányévesek, hónaposak, naposak, órásak, percesek lennének, ha mégélnének. Mivel pedig nem tudott örököst szülni Toszkánanagyhercegségének, ez a gyengélkedő ifjú birodalom talánszintén olyan véget ér majd, mint a beteges gyermek. Violante

19 Olasz. Szó szerint „nyilvános palotát”, „közpalotát” jelent, a sienai PalazzoPubblicót azonban Városházának szokás nevezni.


34/375

rendellenes kinövésnek érezte magát, bitorlónak. Az ősi városkivárja, míg eltűnik.

Violante nem volt ábrándos vagy babonás természet, mégisminduntalan eszébe jutott az a beszélgetés, amit előző estefolytatott a főtanácsosával, Francesco Maria Contival. A dölyfösállamférfi – akinek elbizakodottságát tovább erősítette, hogymagának a pápának volt az unokafivére – nyugtalanító hírekkelérkezett a fogadószobájába. Idegesen piszkálgatta ezüstvégűbotját szokásos fekete kabátjában, majd a hercegnő tekintetétkerülve jelentette, hogy két férfi a Tarajos sül contradában döglöttszamarat talált, melyet a Camollia kapu fölött löktek át. Violanteelőször nem értette meg az eset jelentőségét, ám ekkor a férfiszokott modorában, szívélyességgel kendőzött lenézéssel ahangjában elmesélte, hogy amikor a firenzeiek a tizenharmadikszázadban Sienát ostromolták, döglött szamarakat dobtak be avárosba, hogy dögvészt és ragályt hozzanak az itteniekre.

Egyszerűen szólva, mondta Conti, a szamár Siena közelgőbukását jelzi. Violanténak most az a kellemetlen érzése támadt,hogy Vincenzo Caprimulgo halála csak a kezdet volt, talán a végkezdete.

Nyitott ablakán keresztül Violante látta, hogy a comune20 szolgái a piazzát tisztogatják, a sötét vérfoltot súrolják a San

Martino sarkánál. A tekintetét erővel elszakította a vértől, ésazokra a dolgokra fordította a figyelmét, amelyek nem változtak.A seregélyek csárogtak, az esti levegő friss, hűvös illatot hozott,a lenyugvó nap bársonyos fénybe vonta a lenti teret.Megcsodálta a régi idők emlékét őrző aranypalotákat, valamint aszökőkút felől kiáramló vonalakat, melyek kilenc részre

20 Olasz: közösség


35/375

osztották a főteret, kagylószerű formát kölcsönözve neki. Errőleszébe jutott az a festmény, melyet annak idején Cosimo de’Medici egyik nyári palotájában látott. A kép egy gyönyörű nőtábrázolt, aki hullámzó hajjal állt a kék vízen lebegő, óriásikagylóhéjon, miközben a jólelkű szelek emberi alakot öltvefújták ki az azúrkék tenger partjára.

Ma, miközben a tragédiába torkolló Paliót nézte, Violanteegy nőre lett figyelmes a Civetta család sorai között: gyönyörűfiatal lány volt, fekete haját magasra tornyozták, piros-fehérruháját összetűzték vékony derekán, orcáinak porcelánbőrétszemernyi rózsaszínnel emelték ki. A zászlók és lobogók tengerefölött olyan nyugodtnak és komolynak tűnt, mint az istennőazon a festményen. Látva e kagylóhéj Vénuszának szépségét ésfiatalságát, Violantéba belemart az irigység. Utána azonban a nőa halott férfi lovára hajolt, és akkor Violante rájött, hogy ez aszépség az elhunyt jegyese; mikor pedig kérdezősködött felőle,

azt is megtudta, hogy aznap lett volna az esküvőjük. Fájt a szívea leányért, és gyötörte a bűntudat, amiért irigykedett rá. Hogymegnyugtassa a lelkiismeretét, erszényt küldött neki. Violanteismerte az üresség, a veszteség kínjának érzését, hiszen maga isátélte. Ferdinando… de ma este nem akart rá gondolni.

Violante visszahúzta a fejét az ablakból, újra elzárkózott saját

hűvös kagylóhéjának rejtekébe. Becsukta az ablakát,kirekesztette a vért. Nem akart tudni róla. Érzelmileg teljesenkimerítette halott férjének hirtelen rátörő emléke, nem maradtereje más sorsán szánakozni. A szoba túlsó végébe lépett ateljesalakos, párizsi tükörhöz; most azonban még annakhalovány, ódon képe – mely annyi bűnt bocsátott már meg – sem

hozott számára megkönnyebbülést. Középkorú, cseppet semszép nőt látott benne, hiába viselte a legjobb montmartre-i


36/375

púderozott parókát és a levendulaszínű selyemruháját, melyet aspitalfieldsbeli hugenották szőttek. Miközben szoknyája anyagátbabrálta a napsütésben, látta, hogy a kezén kezdenek kiütközni amájfoltok, pedig még egy órája sincs, hogy ólomkrémmel kentebe őket. Kezének rondasága a gyönyörű, mályvaszín selymencsak tovább fokozta keserűségét.

Mindennap lila vagy ehhez hasonló árnyalatú ruhát viselt,méghozzá megboldogult férje egy elejtett megjegyzése miatt.Ferdinando ugyanis egyszer az udvarlása idején, amikor néhamég megpróbált kedveskedni neki, azt mondta, hogy ez a színillik hozzá; talán mert a viola szó, vagyis a lila, a Violante névreemlékezteti. Odavetett megjegyzés volt, puszta szójáték,meggondolatlan szellemeskedés, inkább saját nyelviérzékenységének bókolt vele, mint a nő szépségének.Mindazonáltal nagyon ritkán fordult elő, hogy legalább egycseppnyi figyelmet szentelt volna Violante személyének, vagy

akár a nevének, és ez egy ilyen különleges alkalom volt. Azelutasítás, magány, gondatlan vagy szándékolt kegyetlenségéveiben, a férfi szeretőivel szemben Violante ebbe az aprócskamegjegyzésbe kapaszkodott. Ragaszkodott ehhez az emlékhez,és kötelességtudóan viola-, mályva- vagy levendulaszínűruhákat viselt azóta is mindennap, hasztalanul remélve, hogy

Ferdinando egyszer talán majd újra észreveszi őt. Belekapaszkodott a szójátékba, pedig Ferdinandónak inkább

azzal kellett volna élcelődnie, hogy a neve a violare szóravezethető vissza, mely annyit tesz: megsért, bántalmaz, sőt,megerőszakol. Ezek a szavak ugyanis találóan jellemeztékFerdinando viselkedését Violante személyével, a házasságukkal,

valamint az egyetlen együtt töltött éjszakájukkal kapcsolatban.


37/375

Mindennek ellenére Violante még Ferdinando halála és sajátszabadulása után is csak violaszín ruhákat viselt.

Elfordult a tükörtől, hirtelen halálosan elfáradt. Ferdinando. Ha egyszer eszébe jutott, nem tudta kiverni a fejéből. Nem isszólt a szolgálóinak, csak lefeküdt a takaróra úgy, ahogy volt, abuta violaszín ruhájában, és megadta magát.

Ferdinando.

Megrohanták az emlékek. Elmerült bennük, már semmi nemérdekelte. A szemét lepecsételték a könnyei, és végre elaludt.

A SZÜRKÜLET SÖTÉTSÉGBE FORDULT, miközben Piát elvezették aSasok házába. Az Aquila család két férfitagja erősen fogta,szorításuk nyoma biztosan meglátszik majd a két felkarján. Sértőmódon bántak vele, mostanra azonban már kezdett hozzászokniehhez az új, testi, brutális világhoz. Elszakította elméjét atestétől, és gondolataiba mélyedt. Csak sétált a fogvatartói

mellett. Már nem állt ellen. Tudta, hogy tőlük csak lopvaszabadulhat meg.

Miért akart az apja hirtelen mindenáron szövetségbe lépni aSasokkal, miután annyi évig remélt, várt, tárgyalt a legjobbCivetta családokkal? Hiszen ez ellenkezett a józan ésszel, atöbbszáz éves hagyományokkal, melyek szerint a contrada

mindennél fontosabb: a contrada jelenti az önazonosságot, acsaládot, a valahová tartozást. Lehetséges volna, hogy Vincenzoteste még ki sem hűlt, mikor az apja már a kisebbik Sas fiúvaltárgyalt a házassági szerződéséről? Lopva a bal karját szorítóférfira sandított. Emlékei szerint aznap látta először Vincenzoöccsét, és mikor az ábrázatára pillantott, máris sejteni vélte az

okát. Különös, groteszk látványt nyújtott, mert bár a vonásainémileg hasonlítottak Vincenzóéira, a testének színei egyedivé


38/375

tették. A haja épp olyan fehér volt, mint Faustinóé, bőre sápadt,akár a tejsavó, világos szempillái alatt pedig rózsaszín szemekrejtőztek.

Ahogy besötétedett, Pia teljesen ismeretlen utcákon találtamagát, a csöpögő fáklyák díszítéséből és a reszkető lobogókfekete-arany színéből azonban tudta, hogy a Sasok területén jár.A sötétségből egy palota derengett elő, félig átemelték aküszöbén, aztán magára hagyták a fellobogózott kőcsarnokban,a kísérői a szolgák és a halott után indultak. Egy nagydarabcseléd közeledett felé, a derekáról kulcscsomók lógtak. Olyanvaskos sienai nyelvjárással beszélt, hogy Pia nem is igazánértette, mit mond, azt viszont igen, mikor a nő a fejével a közelilépcső felé intett. Követnie kell.

Pia azonban – bár nem igazán tudta, mit tesz – megfordult,és egyenesen kisétált a palota kapuján. Egyszer már elmenekültaz otthonából is, akkor a jegyese elől keresett menedéket. Most

bármit megtenne, hogy visszatérhessen, hogy itt hagyhassa ezt asötét palazzót, az idegen utcákat: hogy hazamehessen. Az orraelőtt néhány centire két keresztbe állított lándzsa ütődött összefémes csengéssel. Mikor megfordult, a nagydarab asszonyságmosolygott előtte. Hatalmas mutatóujját éppen olyan közel ésfenyegetően ingatta Pia arca előtt, ahogy az imént az őrök a

lándzsáikat. Másik mutatóujjával megcsörgette a kulcscsomóját. – Gyüjjön csak, amore!21 Egyet se férjen! Csinos gúnyák

vannak ám odaföl! Volt valami durvaság a kedvességében, közben pedig úgy

lengette a kulcsait, mintha csengettyűk volnának. Az ördög

21 Olasz. Itt: kedves


39/375

kísértése: Gyere csak, kislány! Szép ruhákat mutatok, ha velem jösszaz emeletre. Piának nem volt más választása, követnie kellett.

Végigmentek a sötét, kanyargós, nyirkos lépcsőkön. Odafentegy magas mennyezetű, furcsa alakú szobát talált kápolnaszerűablakokkal, melynek üvegei még mindig ontották a meleget, alemenő nap tüze rubinvörös kockákat festett rájuk. Egyolajlámpát is meggyújtottak odabent, a lángja szánalmasnaktetszett a naplemente ragyogása mellett. A berendezésmindössze egy ágyból, egy szőnyegből, egy kancsóból és egylavórból állt. Pia nagyot nyelt.

A szobalány, még mindig mosolyogva, csettintett anyelvével.

– Ugyan, amore. El ne ríja magát! A gazda aszonta, szépnekkell lennie domani22! Nézze csak meg a szekrént, van ám ott szépruha, meg ami még kell!

Pia kinyitotta a szoba sarkában álló hatalmas szekrény

ajtaját. A mozdulattól hirtelen fojtogató erővel tört rá az otthonaemléke. Az anyja gyermekágyi lázban halt meg Pia születésekor,a lányának csak a hátrahagyott ruhái maradtak meg belőle. Azapja sosem pakolta el a holmiját: talán tőle szokatlan módonfellángoltak gyengédebb érzései, talán így gyászolta az asszonyt,de az is lehet, hogy egyszerűen elfeledkezett róla. Pia gyerekként

és később fiatal nőként is, mindennap bement anyjagardróbszobájába, s a bársony-, pamutbársony, brokátselyemruhák között sétálgatott, beszélt hozzájuk, énekelt nekik, játszottvelük, elbújt a szoknyák mögé. Próbálta megidézni azt a nőt, akitsosem ismerhetett, aki talán megváltoztathatta volna az egészéletét. Barátságos ruhái voltak: egy csinos burgundi vörös

22 Olasz. holnap, Itt: holnapra


40/375

ünnepi alkalmakra, egy a tojássárgája színében, egy az olívalevelének zöldjében. Volt ott egy különleges öltözet is: rugalmas,finoman kikészített bőrruha, lovagláshoz.

Itt, az új öltözőszobájában csak két ruha lógott a fogasokon:egy fekete, meg egy fehér. Mindkettő gyönyörű volt, teleékkövekkel és hímzéssel, Pia először látta jelét a Sasok hatalmasvagyonának.

– A fekete hó’napra – mondta a cseléd –, a fehérhó’naputánra.

Az ajtóhoz sietett, az olajlámpát földre lökte terjedelmescsípőjével, ahogy elvonult mellette. A láng sziszegve kialudt. Acseléd egyre csak mosolygott.

– Aluggyon egyet! Sok dogunk lesz domani. Az ajtó bezárult, és egy szempillantással később a kulcs is

elfordult a zárban, a csörgését nem lehetett nem felismerni.Borzalmas hang volt ez Pia füleinek, egész életében rettegett a

bezártságtól, talán mert egyik híres őse, egy korábbi Pia Tolomei,akinek emlékét Dante a Purgatóriumban örökítette meg, utolsónapjait egy toronyba zárva töltötte. Vagy talán az okozta a rosszérzését, hogy Pia egy falakkal körülvett városban nőtt fel, ésszinte sosem hagyta el, még a közeli tengert sem láttaegyetlenegyszer sem. Akárhogyan is történt, most össze kellett

szorítani az ökleit, hogy legyűrje a közeledő pánikrohamot, s azegyiket még bele is gyömöszölte a szájába, nehogy felkiáltson.

Pia próbálta megőrizni a nyugalmát, nézte, amint odakint, aszobája ablaka előtt a nap elvérzik, és beköszönt az éjszaka.Teljesen egyedül maradt, csak a két ruha lógott a szekrényben,selymük fenyegetően suhogott, ahogy a kampóikon forogtak.

Fekete holnapra, fehér holnaputánra.


41/375

A Sas

A SIENAI LOVAS egyszer régen már lovagolt a sas pillantásaalatt.

Még csak hétéves volt, de már megszállottan rajongott alovakért. Általában már hajnalban kilovagolt, és az egész napot atoszkán hegyekben töltötte; mire este visszatért a Toronycontradába vacsorázni, megkapta a nap, összeroskadva ült anyergében, és a fehér tufapor borításában úgy nézett ki, akár egykis szellem.

Egyik reggel hihetetlen dolgokat látott a hegyekben. Mikor anap felkelt, egy sas bukkant fel előtte, elsötétítve a fénylőkorongot, majd zuhanni kezdett, akár a kő, és óriási karmaivalkiragadott egy bárányt a legelésző nyájból. Újra felszállt a

hegyek fölé, erőteljes szárnycsapásai a fiú haját ismeglebegtették, majd eltűnt bégető terhével a város arany-rózsaszín tornyai fölött, épp olyan volt, mint egy bibliaiillusztráció. A fiú még akkor is tátott szájjal bámult utána,amikor a közeli ciprusfáról újabb szárnycsattogás hallatszott.Ezúttal egy kisebb madár tört elő, és mintha ő is végignézte

volna a bárány elfogását, rászállt a legnagyobb kos hátára. Abolondos kismadár ott nagy erővel verdesni kezdett, úgyugrándozott és csapkodott, mintha fel akarná emelni a hatalmasállatot. A karmai nemsokára belegabalyodtak a kos gyapjába,nem tudott kiszabadulni.

A kis lovas jót nevetett a jeleneten, mely a pillanat töredéke

alatt fordult tragédiából komédiába, majd lecsúszott a nyergéből,és a koshoz futott. Egyszerre érkezett meg a pásztorral, aki


42/375

elővette a kését, és levágta a madarat a zsíros gyapjúról. Mikor aférfi látta, hogy a fiú egyre közelebb óvakodik, szétterítette amadár szárnyát, és visszavágta az evezőtollait: szárnyát szegte.Ekkor átadta a madarat a kis lovasnak, úgy gondolta, a fiútbiztosan nem zavarja majd az a kis fekete vér, és igaza is lett.

– A tiéd – mondta a pásztor erős sienai táj szólással. – Viddhaza játszani!

A fiú és a madár egymást nézték, a fiú szeme boldoganragyogott, a madár gombszeme pedig egyszerre tükrözöttostobaságot és szabadságot. A fiú megsimogatta a kiskékesfekete fejet az egyik lerágott körmű ujjával.

– Milyen madár ez? – kiáltott a pásztor után, a férfi ugyanismár elindult lefelé a völgybe a nyájához, a fejét csóválta az előbbelveszett báránya miatt. A kérdésre megfordult, a szája egyikfelét mosolyra húzta.

– Legjobb tudomásom szerint csóka – felelte. – De ő jobban

szeretné, ha sasnak tartanád.

A TORONY CONTRADA LOVASÁT annyira megrázták a Palióntörténtek, hogy aznap éjjel apja istállójában aludt Taccola mellett– így hívták a lovat, melyet aznap megült.

Még magának sem tudta megmagyarázni, miért találna itt

nagyobb nyugalmat, mint a házban. Valójában jobban éreztevolna magát a saját ágyában, mivel a meleg szalma közelébenügető patákkal álmodott, elszáradt fekhelye pedig, mely még azorrát is csiklandozta, újra meg újra felidézte benne a versenyt ésa spriccelő vért, melyet beivott a pálya pora. A ló se lymesszőrének édes melege minduntalan eszébe juttatta az aznap

történteket, pedig jobban szerette volna már elfelejteni azegészet. Nem ez volt az első eset, hogy valaki az ő karjaiban halt


43/375

meg, csak éppen azt remélte, hogy itt, az otthonában, a többévestávollét után nem kell ilyen látvánnyal és szagokkalszembesülnie.

Arra ébredt, hogy valaki megrázza a vállát, ésmegkönnyebbülve ismerte fel a kis arcot a sajátja előtt. Zebravolt az a szokásos fekete-fehér ruhájában. A fiúról mindenkitudta, hogy küldöncként dolgozik, üzeneteket adott át némipénzért cserébe, bármikor könnyedén átléphette a contradákhatárait, amit rajta kívül senki más nem tehetett volna meg. Ezérta kora hajnali küldetésért jó pénzt kaphatott; még alig pirkadt azistálló ajtaja mögött. A lovas felült, lefújta a szalmát a szájáról, ésmegdörzsölte a tarkóját.

– Zebra. Mi történt? Zebra a lódobogás staccatójában beszélt. – A Sas. Magát akarja. Keresse fel! Napkelte előtt. – Én? Miért?

Zebra vállat vont. Sosem kérdezősködött, neki a fizetségelegendő indok volt.

A lovas nagyon is jól tudta, ki a Sas. Faustino Caprimulgo – az összes többi kapitánytól eltérően – nemcsak képviselte acontradá ját, hanem valamiképp a jelképe is lett. Talánsólyomszerű megjelenése miatt; talán mert kegyetlen ragadozó

módjára bánt el azokkal, akik keresztezték az útját. Vagy talánmert saját palazzója tornyainak sasfészkéből mindent látott, amiebben a városban történt.

A lovas elgondolkodott, az agya olyan lassan forgott, mintha

a fejét is szalmával tömték volna ki, a szeme előtt a nap elsősugarainál aranyló kis porszemcsék úsztak el. Nyílt sértés volna,

ha nem engedelmeskedne az idézésnek, még ha az egyik riváliscontrada kapitányától is érkezett. Ugyanakkor esztelenség


44/375

besétálni annak a férfinak a házába, akinek a fia a kezei közötthalt meg. És ha Faustino meg akarja büntetni Vincenzo halálamiatt? Mi van, ha valami miatt vétkesnek tartja? A capitano talánarra gondolt, amire maga a lovas is (most már eszébe jutott,milyen rettenetes motívum vonult végig az álmain), hogyvalahogyan megmenthette volna Vincenzót?

A lovas szemügyre vette a küldöncöt. Zebra még nemtöltötte be a hetedik életévét, amikor ő két évvel ezelőtt elmentinnen, tehát most még nincs kilenc. Úgy tűnt, nem sokat aludt. APalio éjszakáján mindig különösen sok dolga akadt, még haolyan tragikusan végződött is, mint a tegnapi: a fantini vagycapitani leveleket, a fogadószindikátusok pénzt küldözgettekegymásnak, még a rivális contradákban élő szerelmespárok isüzeneteket váltottak. Zebra kis híján összeesett a fáradtságtól,apró gombszemei le-lecsukódtak. A lovas feltápászkodott afekhelyéről, és finoman ledöntötte a fiút a meleg, besüppedt

szalmába, ahonnan épp most kelt fel. Zebra épp csak ráharapottaz érmére, melyet a lovastól kapott, aztán összegömbölyödveelaludt, akár egy kisbaba. A lovas kivette az érmét a fiú szájából,meleg kis tenyerébe csúsztatta, és elindult a hajnal előttisötétségben.

Ha továbbvágtat a célig, ő nyeri meg a versenyt, és a Torre

contrada most ujjongana örömében, reggelig tartana a mulatozás.Az emberek belefektették minden reményüket, ő pedigcserbenhagyta őket, hogy megmentse egy másik lovas életét – mégsem tartott a kellemetlen következményektől.

Valójában egyáltalán nem emlékezett arra, hogy bármikor isfélelmet érzett volna. Legkorábbi emlékei az apjával töltött

életéből még egészen kiskorából származtak: hatalmas állatoktornyosodtak fölé, melyek széles, csúszós hátáról elképesztő


45/375

gyakorisággal potyogott le. Sírt, de ez még nem riasztotta visszaattól, hogy valahányszor behoztak egy csődört patkolásra, annakis felkapaszkodjon a hátára. Nem volt ott az anyja, hogy felkapja,csókokkal borítsa, így végül megedződött apja éber tekintetealatt. Az anyja jelenlétét sosem érezhette apró házukban, őugyanis vagy meghalt, vagy elment, még mielőtt a gyermekemlékezete kifejlődött volna, az apja pedig sosem beszélt róla.

Az apja, Domenico, jobban szerette a lovakat, mint az

embereket. Több volt egyszerű kovácsnál. Nemcsak megpatkoltaa hozzá érkező lovakat, de gondozta is a lábukat és patájukat,majdnem olyan gyengéden futtatta végig szakértő kezét ésszemét az erős végtagjaikon, mint ahogyan a fiát nézte vagyérintette meg. Csendesen beszélt az állatokhoz, így még alegijedősebb jószág is mozdulatlanul állt a megnyugtató szóáramés a gyengéd kezek alatt. Mindenki tudta, hogy őt kellmegkeresni, ha egy lónak valami baja esik a patájától a csüdjéig.

A munkája mindig júliusban és augusztusban töltötte el alegnagyobb büszkeséggel, a Palio lóversenyek idején. Ahangulata tulajdonképpen az évszakokkal együtt változott:nyáron, a készülődés és a versenyek alatt boldog volt, beszédes,megtelt várakozással. A tél ellenben zárkózottá és mogorvává tette, elkedvetlenedett, már a gondolat is lehangolta, hogy még

olyan sokat kell várni az év legnagyobb eseményéig. A másodikPalio, az augusztus tizenhatodikán megrendezett Paliodell’Assunta másnapja volt a legrosszabb még akkor is, ha aTorony nyerte meg a futamot.

Domenico imádta a munkáját, büszke volt a patkóira, ésmikor kiderült, hogy a fia tehetséges lovas, rá is egyre nagyobb

büszkeséggel nézett. A legbüszkébb mégis arra volt, hogyegyszer megpatkolta III. Cosimo de’ Medici nagyherceg lovát.


46/375

Hosszasan mesélte annak a legendás napnak a történetét, amikorFirenzébe hívták, hogy ellássa az istálló lovait. Lelkesedéseakkor hágott tetőfokára, amikor az öreg herceg menye, aBajorországi Violante Beatrix tíz évvel ezelőtt diadalmenetbenbevonult Sienába, mint a város új kormányzónője. Aztán mikor ahercegnő ragyogása lassan elhalványult, és a város életevisszatért a régi kerékvágásba, a történet veszített az értékéből,és Domenico egyre ritkábban mesélte. Már csak a legközelebbibarátait vonta félre, hogy meséljen nekik azokról az időkről,mikor 1703-ban a Torony contrada patkolókovácsa ritkamegbízatást kapott Firenzéből – őt választották ki arra, hogy anagyherceg lovait megpatkolja.

A lovas csendben lépkedett el apja ajtaja előtt, tudta, hogyhabár alig több mint egy hónapot kell csak várni a következőPalióig, az öreg bizonyosan az ágyában tölti a napot mélybúskomorságba süppedve. Mikor kilépett a házából, cseppet

sem félt, hogy nem látja többé az apját; el sem búcsúzott aszeretett utcáitól, és a szokásosnál semmivel sem vetettbuzgóbban keresztet, mikor elhaladt a contradá ja temploma előtt.

A roppant Piazza del Campo, mely ásító, kitárt kapuivalkülönösen hatalmasnak látszott a hajnali fényben, most üresenállt, leszámítva a háromszögletű kalapot viselő őröket és a

comune szolgáit, akik a földutat söpörték fel. Elfordította atekintetét a vérfolt sötét árnyától, mely még mindig ottéktelenkedett a San Martino sarkán, de azért félelem nélkülközeledett a Caprimulgók városnegyedébe. Csak kíváncsiságotérzett.

A kíváncsiság egyszer már rávette, hogy a város falain kívül

próbáljon szerencsét, távol apja csendes életétől. A kíváncsiságmiatt indult el egy csapat lovag után, és kísérte el őket délre,


47/375

végig a hosszú, milazzói úton, hirtelen ugyanis erős vágy ébredtbenne, hogy elkergesse a spanyolokat a félszigetükről. Ott azosztrák lovassághoz csatlakozott, és mivel ő volt a leggyorsabblovas, rábízták, hogy vigye a zászlót. A második milazzói csataelső napján a többi lovas előtt vágtatott le a völgybe vidámtudatlanságában. Feje felett a Habsburgok zászlaja lebegett, ahatalmas fekete sas mintha izgatottan csapkodott volna a

szárnyaival. Riccardo elképzelni sem tudta, mi vár rá. Aznap ő iscsak egy csóka volt, aki sasnak hitte magát.

A gondolatait erőnek erejével a jelenre irányította. Ma arravolt kíváncsi, mi dolga lehet vele a Sasok kapitányának. Aseregélyek már felébredtek, százával csárogtak és köröztek, mintmindennap az elmúlt ezer évben, újra elfoglalták zajosbirodalmukat. A lovas azonban nem olvasott ki semmiféle jövendölést a röptük ívéből, nem látta bennük a halál előfutárait,sem más rossz előjelet. Milazzo után megesküdött, hogy többé

nem fog félni. Riccardo léptei egyre jobban felgyorsultak, ahogy a piazza

meredek lejtőjén haladt, aztán ismét lelassultak, mikor a Sasnegyedbe vezető emelkedőre lépett. Siena polgárai mindig vagyemelkedőn, vagy ereszkedőn caplattak: a házak és palazzóktekervényes dombokon és völgyekben zsúfolódtak egymásra, a

városkép már századok óta nem változott. A város szélénfelállított több száz éves sárga térképek még mindig pontosanábrázolták a valóságot. Igazság szerint, amikor a Sas contrada utcái körbezárták a lovast, és a magas, ódon házak enyhet adtaka felkelő nap fénye elől, úgy érezte, mintha visszautazott volnaaz időben. Senki nem bukkant fel, hogy megtörje a régi idők

varázsát; a sikátorokon néma csend honolt. Fölötte mindenablakban a Sas lobogója lógott: fekete madár sárga mezőben,


48/375

csőrét oldalról ábrázolták, karmait kifeszítette a gyilkoláshoz,mint azon a címeren, amelyet korábban vitt. Minden zászlóegyenesen és mozdulatlanul hullt alá a póznáról, mint azakasztott ember, még egy aprócska fuvallat sem mozdította megőket.

A lovas épp elérte a Caprimulgo család megerősített palazzóját, mikor a kápolna harangja hatot ütött. A hatalmas ajtókkitárultak, és a lovas belépett. Senki nem állította meg, ígybesétált a ház hatalmas csarnokába. A harang bongása elhalt, ésa házra végtelen, súlyos, szinte tapintható némaság telepedett,akár a szemfedő. A terem közepén, a ház szívében, egy ládahevert, abban pedig egy fiatalember, s egy idősebb férfi hajoltéppen fölé. Az öreg teljesen ősz volt. A lovas megállt és várt.

Faustino Caprimulgo végre leheletnyit feljebb emelte a fejét. – Hogy hívnak? A lovas hangja felcsendült, akár a harang.

– Riccardo. Riccardo Bruni.– Domenico Bruninak, a Torony contrada patkolókovácsának

fia?

– Igen.Lehet, hogy Riccardo nem ismerte a félelmet, de érzelmei

azért voltak. Számtalan történetet hallott már ennek a férfinak a

rémtetteiről kora gyermekkora óta! Ma azonban Faustino csakegy fiát gyászoló apa volt, aki természetellenes módon arrakényszerült, hogy öregemberként eltemesse a fiatalt.

– Gyere közelebb, Riccardo Bruni! A lovas három lépést tett az öreg felé, most már látta a fiút a

ládában, az asztalra fektetett koporsóban. Ha másképp

alakulnak a dolgok, ez az asztal ünnepi lakoma színhelyéülszolgált volna. Vincenzo szemét lecsukták, az állát felkötötték, a


49/375

kötszert összecsomózták a feje tetején. A vért lemosták róla, anyakát kiegyenesítették, a Sasok sárga-fekete öltözékének magasgallérja eltakarta azt a pontot, ahol a törött gerince átszúrta atorkát. Az arca érintetlen maradt, sasorra sem sérült meg.

– Hány éves vagy? – Majdnem húsz. Faustino meghajtotta őszes fejét. – Pont mint… – az arca összerándult, nem tudta kimondani a

fia nevét. Riccardo elfordította a tekintetét, nem tudta tovább nézni ezt

a megtört arcot. Faustino azonban újra megszólalt. – Irtózatos egy apának, ha el kell temetnie az utódját. A

házam vele hal. Riccardo halványan összevonta a szemöldökét, mivel úgy

emlékezett, hogy Faustinónak van még egy fia, aki továbbvihetia Sas vérvonalat: egy sápadt, de azért szívós legény, aki apja és

bátyja sólyomszerű vonásait viseli magán. Riccardo arrakövetkeztetett, hogy távolléte alatt a fiú elhalálozott.

A capitano elfordult a koporsótól, sárga szemét Riccardóraszegezte. Most megtudom, gondolta.

– Amikor vérzett, a karodba vetted, és a nyakáratapasztottad a kezed.

– Igen.– Hogy megállítsd a vérzést. – Igen.Riccardo most már tudni vélte, merre vezetnek a kérdések.

Tehetett volna még valamit? Megmenthette volna a fiút?Faustino azonban elgondolkodva körbesétálta, mint az eladásra

kínált lovakat a vevők. – Háborúban szolgáltál?


50/375

– Miért kérdezi? – Nem árt az óvatosság. – A katonák szokták így összenyomni a sebeket. Hogy ne

vérezzen el a sebesült. Riccardo most már tudta, kivel van dolga. Igaz, hogy

Faustino gonosztevő, de nem buta. Nem csoda, hogy ő uralkodikitt egészen régóta.

– Milazzóban harcoltam. Az elmúlt két évet Szicíliábantöltöttem.

– Milazzóban? Az osztrákok seregében harcoltál? Miért?Faustino abbahagyta a járkálást, és érdeklődve megfordult.Riccardo állta a ragadozószerű tekintetet.

– Szeretek harcolni.A kapitány arckifejezése azt sugallta, hogyha ezt más

körülmények között hallotta volna, elmosolyodik. – Csakugyan. – Nem kérdő hangsúllyal mondta. – Háborút

kerestél.

– Igen.– És találtál is. – Igen.Olyan hosszan hallgattak, hogy Riccardónak elég ideje

maradt végiggondolni, mennyire leegyszerűsítette a tragédia azösszeismerkedés szokásos folyamát. Még csak most találkoztak,

valamiképp mégis mindketten komoly utat tettek meg egymásmegértéséig.

– Jó lovas vagy. Riccardo tudta, hogy ez az igazság, nem is ellenkezett. – Ha nem ugrasz le, hogy megmentsd a fiamat, megnyerted

volna a Paliót.

Ez is igaz volt. Riccardo hallgatott. A kapitányelgondolkozott, aztán mintha tudatosan változtatni akarna a


51/375

beszélgetés menetén, összecsapta a tenyerét, a hangja tompánkongott a teremben.

– Ma eltemetem a fiamat.Gyakorlatias tömörsége egyáltalán nem illett a szavaihoz.

Pár pillanattal korábban azonban átsuhant a kapitány arcánvalami, ami az igazi érzelmeiről árulkodott; még mindig nemtudta kimondani a fia nevét.

Aztán folytatta: – Holnap este velünk vacsorázol. Habár nem vagy a

contradánk tagja, tartozom neked.Riccardo szeme elkerekedett. Dorgálásra, akár még

büntetésre is számított, és úgy sétált be a Sas fészkébe, hogy készvolt szembenézni vele. Nem tartotta sokra az életét. Talán ezértlovagolt gyorsabban mindenki másnál, és ezért nem verthevesebben a szíve akkor sem, mikor besétált a Sas házába: merta bátorsága abból a tényből eredt, hogy nem törődött a halállal.

Ez azonban még nem igazi bátorság. Az az igazi bátorság,amikor az ember retteg a haláltól, mégis kockára teszi az életétolyasvalamiért, ami fontos a számára.

Riccardo Bruni ezt most még nem tudta, de nemsokáramegtanulja.

– Holnap naplementekor ugyanitt – közölte Faustino.

Riccardo nem fogadta el és nem utasította vissza a meghívást;úgy tűnt, nem is várják el tőle. Faustino hozzászokott, hogykérdés nélkül engedelmeskednek neki.

– Mielőtt elmész – folytatta a kapitány könnyed, társalgómodorban –, mutatok neked egy másik halottat is.

Faustino félrehúzta a Sasok címerét ábrázoló kárpitot, és

átlépett a sötét ajtón. Csendesen megindult a meredekenkanyargó lépcsőkön, Riccardo pedig kíváncsian követte. A kárpit


52/375

és a lépcsők ismét azt az érzést keltették benne, minthavisszalépett volna a múltba, azokba az időkbe, amikor mégtisztelték a brutalitást, és semmibe vették a kulturált viselkedést.

Egyszer Milazzóban egy megfeketedett faluba érkeztek acsapatával, ahol nem ciripeltek tücskök, és egyetlen madár semdalolt. Amikor a társaival végigsétáltak az utcákon, rájött, hogymindenki meghalt, felgyújtották őket a spanyolok. Minden ajtóelé nehéz fagerendákat gördítettek, hogy csapdába ejtsék afalusiakat, beleértve a nőket és a gyerekeket is. Amikor azelátkozott falu felé menet átkeltek a száraz fűvel takart dombon,ugyanezt a bizsergést érezte, mint most. Ahogy lefelé haladtak alépcsőn, egyre nőtt benne a bizonyosság, hogy olyanborzalmakat fog látni, melyekhez a ládában fekvő fiú csakelőjátékul szolgált.

Odalent fáklya fénye ragyogott, és éles, durva, fémes szagérződött. Riccardo szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz,

felfogta az elé táruló látványt, pár másodperc múlva pedig azt isértette, miért ragadt a cipője a padlóhoz. Az előtte elterülő testegy emberé volt, a fémes szag pedig a vér felejthetetlen szaga.

A vasrácson, mely kínpadra emlékeztetett, egy férfi feküdtarccal felfelé. A testét rettenetesen összeverték és összetörték. Ezvolt a megtorlás. Faustino közönyösen nyúlt át az irtózat felett,

belemarkolt a szerencsétlen hajába, és felemelte a fejét, hogyRiccardo jobban láthassa, és megértse, mi történt. A bedagadthús, kidülledő szemek, törött fogak mögött épphogy felismerte aPárduc contrada lovasát, a halott arcvonásaiba belevésődött ahatártalan szenvedés, haját a hihetetlen fájdalom izzadtságaitatta át. Nem tudta, mibe keveredik, amikor a verseny tüzében

Vincenzo arcába vágott az ostorával, nem is sejtette, hogyamikor a San Martino sarkán versenytársa leesett miatta a ló


53/375

hátáról, a saját halálos ítéletét írta alá. Semmilyen festmény nemadhatná vissza ezt a rettenetes kínt. Riccardo képtelen voltbelenézni a Párduc még nyitott szemébe, mert tudta, hogy apokol legmélyebb bugyrait látta volna benne.

Nem kellett megkérdeznie, miért hozta le ide Faustino.Megértette.

– Ez már háború – közölte egyszerűen. – Igen.Faustino sárga szemei nyugodtan, bűntudat nélkül

csillogtak. Tűzvészt okozott, de nem érdekelte. Elvette egy másikfiatalember életét, aki ugyanannyi idős lehetett, mint az ő fia, denem érdekelte. Egy másik apa is gyászolni fog, és eltemeti a fiát.Nem érdekelte. A sötét börtönben nem volt más kínzó vagy őr, aPárduc magára maradt az utolsó perceiben, és Riccardo abban aszempillantásban megértette, hogy Faustino saját kezűleg tette.

A lovas hirtelenjében úgy érezte, képtelen tovább maradni,felgyalogolt a kőlépcsőn, és kilépett a hatalmas ajtón át a fénybe.Az új nap fénye máris bűnösen érkezett, bemocskolták azelőzmények.

Inkább érezte, mintsem látta, hogy a kapitány követi;kifordult a napsütötte utcára, még egyszer

Marina Fiorato - Siena Lánya

Documents

Transcript of Marina Fiorato - Siena Lánya